Arra kellett menni, amerre egyébként is mentünk volna. A hőséggel már Zentán se volt gondunk, de most már erősen beborult az ég, fújni kezdett a szél. Horgoson a kocsiból kérdeztük meg, hogy „erre kell menni a határra?” Itt már erősen fújt a szél, az eső szemerkélni kezdett. A határőr nem is tartott fel bennünket. Csak köszönt, megkérdezte honnét jövünk és már küldött is tovább. Pillanatokat töltöttünk a határátlépéssel. A benzinkútnál viszont várni kellett a sorunkra. Nem számít. A lényeg, hogy már itthon vagyunk. Mögöttünk van hat óra várakozás, meg 600 kilométer, ez a 250 már csekélység.
Bizakodóbb vagyok, mint tegnap reggel. Akkor kicsit elvette a kedvemet, hogy még Bulgáriában kell szállást keresnem éjszakára. Következő alkalommal már a saját ágyamban alhatok.

*

Tegnap reggel hétkor Veliko Tarnovoban, már a csomagtartóban volt a sátor. A szállásdíj kiegyenlítve, kulcsot nem kell leadni, mehetünk hazafelé. Még alig hagytuk el a várost, a Wartburg elkezdett rángatózni. Éppen úgy, mint az otthoni indulás után nem sokkal tette Kerecsenden. Mintha dugulás miatt nem kapna rendesen üzemanyagot. (mint majd odahaza később kiderül, gyújtás probléma volt) Hiába rugdostam a gázpedált, kinyomott kuplunggal bömböltettem a motort, nem akart rendbe jönni. Lassult, lassult, kénytelen voltam lehúzódni az út szélére. Le is állt a motor. Na, most
buktunk meg. Indítóztam, beindult. Kicsit túráztattam a motort, járt rendesen. Hátha jó lesz! Jó lett. Egészen hazáig nem volt vele több probléma. Egy kicsit azért rám ijesztett. A következő 100km elég unalmas volt. Úgy éreztem, elég is lenne ennyi a mai vezetésből. Nem mondtam senkinek, de már ekkor fáradtnak éreztem magam. A Vid folyó hídja előtt álltunk le az út szélére kávézni. Nagyon nem lehetett lehúzódni, mert mély árok volt mellettünk. Tamással elsétáltunk a hídig. Széles, de nagyon sekély vizű folyó, a nagyobb kövek kiemelkednek a víz fölé. A hídon túl, a fák közül kilátszott egy benzinkút. Visszamentünk a kocsikhoz, javasoltuk, hogy menjünk be oda pihenni. Csak akkor szembesültünk a parkoló hiányával, amikor odaértünk. Csak egy sima benzinkút. Tankolni nem kellett, így tovább mentünk, remélve, hogy lesz a közelben pihenő. Volt is. Egy útelágazáshoz értünk. Jobbra Pleven, balra Szófia. Itt volt egy pihenő. Volt büfé is, de nem volt nyitva.

Bregovo egy nagyon pici határátkelő. Szerencse, hogy minket egyáltalán átengedtek itt. Távol voltunk minden főúttól. Sokadrendű úton kerestük a belgrádi irányt, de itt még nem is jelezték. A térképünk alapján céloztuk meg Negotint, ami egy nagyobbacska falu volt itt a Duna és a hegyek közötti kicsiny síkságon. A három kocsi hűségesen követett, azt gondolták, hogy én biztos vagyok az útirányban. Ibolya nagyon jól navigál. Talán 20 kilométert haladhattunk, amikor elértük a hegyeket. A másik vége, innét 200km. Eléggé figyelni kell a kanyargós hegyi utakon, de legalább itt nincs forróság. Nagyon tetszik a táj, el is feledkezem róla, hogy a hat órás határátlépéstől mennyire elfáradtam. Felért legalább 300km autózással. Igen. Pontosan annyival vetett vissza bennünket. Este nyolcig végig tartottuk a sorrendet. Csaba néha panaszkodott, hogy a Wartburg füstje csípi a szemét, de nem ment volna elém, inkább szívta a kétütemű motor füstjét, ami szerintem is büdös, de engem nem zavar, hiszen hátrafelé pöfög. Ha valamelyik faluban elbizonytalanodtunk, Ibolya kikiabált a járókelőknek, hogy „Beográd?” azok pedig mutatták az irányt, amerre mennünk kell. Közvetlenül Majdanpek előtt volt egy útépítés. Pontosabban nem volt, csak gépek álltak egy bekerített részen, az út szélén terelő táblák voltak kirakva, de munka nem folyt éppen. Volt ott egy öreg bakter. Ibolya kiszállt a kocsiból, odament az öreg ráchoz érdeklődni.
- Menjünk le itt jobbra a városba, a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és az a belgrádi út!
- Ezt magyarul mondta?
- Dehogyis! Szerbül. Annyit tán csak megértek, hogy szemafor. A többit pedig elmutogatta.
Ügyes ez a csaj.

Hajnali fél négy. Fél órája indultunk a vidini Duna kempingből. A gyerekek azt hiszem újból elaludtak, nagyon csendben vannak. Látni nem látom, hiszen teljes még a sötétség, bár már lassan virradni kellene. Az utca lámpái gyengén világítanak, az aszfalton szétszórt üvegcserepeket is alig látni, miután lekapcsoltam az autó lámpáit. Áll a sor. Előttem cirill betűs rendszámú Moszkvics, előtte ugyancsak bolgár autó, pontosan 36 darab a határsorompóig. Benn várakozunk a faluban. Gondolom, milyen boldogok ettől a falu lakói, de aligha kérdezték meg őket, hol legyen a határállomás.
Nem sokat aludtam az éjjel. Tizenegykor feküdtem le, de még ekkor is annyira elviselhetetlen volt a forróság a faházban, hogy képtelen voltam elaludni. A taktaszadai fuvaros, akivel tegnap megegyeztünk, hogy négyautós konvojban megyünk haza, már három óra előtt felkeltett bennünket. Tegnap rettentően szenvedtünk a forróságtól. Azért indultunk most korán, hogy legalább az út egy részén kellemes időben legyen részünk. Lehet, hogy ez csupán az eddig megtett 40 km-re sikerült? Nem mozdul a sor. Lehet, hogy nincs is nyitva az átkelő? A többi magyar kiszáll a kocsiból, s előre jönnek hozzám.
- Lehet, hogy csak hatkor nyitnak – mondja Sanyi, a taktaszadai fuvaros.
- Még szerencse, hogy korán indultunk – állapítja meg ironikusan a sógora, Lajos.
- A német nem jött? – kérdezem, mivel Sanyi tegnap azt mondta, lesz egy ötödik autó, mert egy német Trabantos is jelezte, hogy csatlakozna hozzánk.
- Azt mondta, nem kel ilyen korán. Lehet, hogy neki volt igaza?
- Jól nézünk ki – kapcsolódott a társalgásba az én sógorom is – ha itt kell állnunk több mint két órát.
- Lehet, hogy nekem gondom lesz a benzinnel, mert iszonyatosan sokat vedel a Ladám - mondta Lajos – Hány kilométer Jugó?
- Legalább hatszáznak számoltam. Mennyi benzined van?
- Van két marmon kannám, meg a tankot is teletöltöttem Vidinben, de nem elég 10 liter százra.
Sanyi előre sétált a sorompóig, s azzal az észrevétellel jött vissza, hogy semmi mozgás nincs a sorompónál. Ezt persze innét is látjuk.
- Szerintem aludjunk, amíg állunk! – javasoltam, s visszaültem a Wartburgomba. Csaba sógor a Daciába, Sanyi a piros Ladába, Lajos a sárgába, vagyis ki-ki a helyére.
Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, de a szememet hiába hunytam be, elaludni nem tudtam. Valaki mindig járkált az utcán, jöttek újabb autók, akiknek már ellenkező irányba kellett elkanyarodni, hogy a sorba be tudjanak állni. Aztán jöttek kicsit előttünk egy mellékutcából is, akik szemlátomást elénk akartak betolakodni. Bosszantott a szemtelenségük, mint ahogy az is, hogy feleslegesen keltünk fel hajnalban. Mit hajnalban? Éjszaka. Már harmadik napja vagyunk úton a családdal. Persze ez csak akkor igaz, ha a hazaindulástól számoljuk. Otthonról múlt hét csütörtök reggel indultunk, és szombaton, a déli órákban érkeztünk a Fekete tengerhez. Nagy élmény volt, hiszen soha nem láttam még korábban a tengert. Egy hetet töltöttünk az Aranyhomokon, szombat reggel indultunk haza. Azt mondta a sógor kisebb fia, hogy menjünk haza ma. Megmosolyogtuk, noha valójában mi, felnőttek is nehezen értük fel ésszel, hogy milyen messze vagyunk hazulról. Úgy terveztük, beosztjuk az utat három napra. Szombaton 200km-t jöttünk, ami nagyon messze van az egész távolság harmadától, de nem szívesen kerestünk volna ismeretlen helyen szállást, Veliko Tarnovo-ban pedig az odaúton is megszálltunk. Tetszett a város is, a kempinget se kell már keresni, és a gyerekeknek sem idegen már az a hely. Tegnap 360km-t tettünk meg. Azért nem többet, mert nem akartuk éjszakára elhagyni Bulgáriát. Így esett a választásunk Vidinre. Ez volt a lehető legtávolabb.
Már majdnem elbókoltam, amikor a Wartburg ajtajának lemezhangjára riadtam. Ibolya kiszállt mellőlem, rágyújtani. Ezt az ajtót csak becsapni lehet, másképp nem csukódik. Kezdett világosodni. Hátul a gyerekek nyugodtan aludtak. Tamás ülve, Zsófi pedig összekuporodva feküdt az ülésen. Egyikük a padlóra is lefekhetne, hiszen ebben a kocsiban sík padló van. A lényeg, hogy alszanak. Legalább őket nem bosszantja a várakozás. Mindannyian szeretnénk már otthon lenni.
Egyedül Csaba ragaszkodik hozzá, hogy Szabadkán bemenjünk a piacra. Persze, ha sokáig kell itt várni, akkor csak estére leszünk ott, akkor pedig már nincs piac.

Utolsó cseppig

A kisbusz, ami Zoliékat hozta, heti rendszerességgel járt. Természetesen teljes utaslétszámmal. Viszont most lett egy kis kavarás, mert egy ránézésre se szimpatikus hölgy az előző turnusból hosszabbított, tehát most, a haza útra egy fővel több lett az utas, mint a kisbusznak a kapacitása. Senkire nem volt tekintettel. Ő eldöntötte, hogy ezzel a kocsival fog hazamenni akkor is, ha miatta egy négyfős családnak kell itt ragadni. A Zoliék csomagjának túlnyomó részét beraktuk a mi két kocsinkba. Őket pedig elvitték Thessalonikiba, hogy ott felrakják az ország déli részéről jövő nagy buszra. Legalábbis ez volt a terv. A helyi kapcsolattartó jó viszonyt ápolt a kellemetlen hölgyeménnyel, így fel se merült az a megoldás, hogy őt vigyék a csatlakozási pontra. A tervbe viszont hiba csúszott, de mi ezt csak napokkal később tudtuk meg. Thessalonokiban nem találkoztak a busszal, így visszajöttek Néa Vrasnára, s három nappal meghosszabbodott a nyaralásuk. Elmesélték, hogy ekkor már nagyon meleg volt az idő, nem olyan kellemes, mint amikor mi is ott voltunk. Már benn a házban is elviselhetetlen volt a hőség, a vízparton a homok égette a talpukat. Nagyon takarékosan kellett élniük, hiszen nem terveztek ráadást. Kár volt megvenni Staurosban az aranyláncot, de ezen már túl voltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a ruháikat mi elvittük. Ezért a három napért az utazási iroda ígéretet tett, hogy visszatérítik a befizetett szállásdíjat. Ezt persze nem tartották be, de Nagyné nem tágított, míg pénzt nem látott. Így kapott tízezer forint előleget, a többit hiába várták. Így se volt rossz üzlet.
Mi már reggel nyolckor útra készen álltunk kint az úton. A szállásunkról kiraktak bennünket, de meg akartuk várni a buszt, hogy megtudjuk, mi a helyzet Jugoszláviában. Nem akartunk ismét végigzötykölődni Románián. Jöttek közben utasok, hozzánk hasonlóan saját kocsival, s ők biztattak, hogy nyugodtan mehetünk Jugó felé, nincs semmi gond. A tranzitforgalmat biztosítják, ezen a részen nincsenek harcok. Kellett volna dínár a pályadíjra, de nem tudtak adni. Kénytelenek voltunk a buszt megvárni, hogy a sofőrnél válthassunk. Reméltük, hogy van neki. Nagyon hosszú délelőtt volt.
Lemehettem volna még a tengerbe fürödni, de minden be volt már pakolva, nem akartam felforgatni az egész bagázst. Tizenegy órakor jött meg a csoport. A sofőr tudott pénzt váltani.
Ő is mondta, hogy nyugodtan mehetünk Jugón át, nincs semmi gond. A korlátozásokat tartsuk be szigorúan, s nem fog hozzánk szólni senki. Eldöntöttük tehát, hogy ezt, a rövidebb utat választjuk.
Még egyszer bementünk Asprovaltára. Igaz, az ellenkező irány, de egy-két kilométer nem számít. Itt már van helyismeretünk, nem indulunk el, csakis tele tankkal. Beálltam a kútra. Csurig töltöttem a tankot szuper benzinnel, teletöltöttem a 9 literes kannámat, de még így se volt elég ahhoz, hogy Jugoszlávián átérjünk tankolás nélkül. Hacsak még a határnál rá nem töltünk. Még úgy is határeset. Elméletileg elégnek kell lenni, hogy ha 6 liter a Samara fogyasztása.

Élménydús napom volt. A délelőtt majdnem eltelt azzal, hogy összekészítettük a síremlékek elemeit és felraktuk a kedvenc kisteherautómra. Hetven kilométert utaztunk a célig. Kellemes, sőt kényelmes utazás volt, hiszen sok személykocsi csak jelenthet utazási kényelemben egy jól elrendezett, és nem túlsúlyos rakománnyal terhelt Hyundainak. Izgalmas volt a komp-átkelés a Tiszán, hiszen nem volt még eddig ilyenben részem, legalábbis sofőrként nem.
A helyszínen kissé zavarba jöttünk, hiszen éppen temetésre készültek. Jó lett volna, ha előre tudunk róla, akkor nem éppen ekkorra időzítjük. A ravatalozó takarásában csendben dolgozgattunk, majd az utolsó pillanatban sikerült eltávoznunk onnét. Tolatva. Megfordulni nem volt idő, mert már éppen elindult a menet.

Már úton voltuk hazafelé, amikor - hála a mobil telefonnak – megváltozott az eredeti munkaterv. A huszonhat kilométerrel odébb lévő város régi temetőjében kellett egy táblát beépíteni egy régi kőkeresztbe. A helyismerettel rendelkező munkatársak (két autóval voltunk) mentek hazafelé, nekem pedig adtak egy támpontot, a Margitka házukat. Korábban már kétszer is elhaladtam előtte. Most szintén kétszer, mert elsőre nem vettem észre. Mentem még egy kört. Margitkáék után balra, a stop táblánál jobbra, majd a teherautóval behajtani tilos táblánál megint balra, és az egyik kapunál áll majd egy bácsi, aki engem vár. Ugyanis az utcáról nem látni a régi temetőt, mivel a kertek mögött van. Csupán egy keskeny bejárót hagytak. Megismertem a bácsit. Már úgy értve, hogy láttam rajta, hogy vár valamire. A forgalom miatt nem tudtam befordulni balra, csak megálltam, vártam amíg alkalom nyílik a manőverre. A bácsi kitalálta, hogy én vagyok a sírköves, és átvágott az úttesten. Annyit tudtam tenni, hogy kiraktam a vészvillogót.
- Mit segítsek? – kérdezte az üdvözlés után azonnal.
- Csak mutassa meg, hová vigyem a táblát, utána majd visszajövök a szerszámokért.
Izgatottságot véltem rajta felfedezni. Nem is tudta hirtelen, hová tolja a biciklijét, végül a kapu és a temető között, félúton támasztotta a kerítésnek.

- Meséld csak el Zoliéknak – biztatott Csaba - hogy volt, amikor gatyában mentél oda a rendőrökhöz!
- Gatyában? – csodálkozott Zoli. – Miért voltál gatyában?
- Na, ugyan miért? Éjszaka volt, aludtam. Nem szoktam nadrágban aludni. Na, csak egész röviden elmesélem. Ott kezdődött, hogy amikor egy rettenetesen meleg nap és 800km után, a szerb-bolgár határon átérve, Csaba nem volt hajlandó a legelső kempingbe betérni, ahol még sötétedésig felállíthattuk volna a sátrat.
- Na, de nekem ott volt a cím, amit a bátyám adott, hogy oda menjünk Szófia előtt. – szólt közbe Csaba.
- Nem kell megmagyarázni! Meg kellett volna állni, mert azt a címet nem találtuk meg sötétben. Akartuk de nem találtuk. Szófia közelében megláttunk egy hatalmas neon feliratot, az volt rajta, hogy MOTEL. Két levát – két liter benzin árát - kértek azért, hogy a parkolóba bemehessünk. Leparkoltunk, s azt hittük, megtaláltuk az éjszakai szállásunkat.
- El kellett volna fogadni a magyaroknak a segítségét! – szólt közbe Ibolya.
- Várjál, még nem tartok ott! Na, szóval azt hittük, ott alszunk. Jól el voltunk fáradva mindnyájan. Felbontottuk a Cegléd óta melegített 2 decis brandyt, négyen be is nyeltük, ittunk rá egy pohár jó meleg bort. Néhány perc alatt úgy berúgtunk, hogy a nyelvünk se forgott rendesen.
- Aztán mégse volt hely, tovább kellett menni, pedig …
- Várjál, ne szólj bele mindig!
- Csabi öntsél már! Nekem nincs söröm. – szakította meg Zoli a mesélésemet.

Megérkeztünk Görögországba.

Jött egy kék egyenruhás, aki papírlapokat osztogatott. Mutatta az irodát, ahová majd be kell vinnünk. Jól jött most a minimális angol tudásom, legalább el tudtam olvasni, milyen adatokat kérnek. Csabáéknak a segítségemre volt szükségük, s ez dobott egy lapáttal az önbecsülésemre. Érdekesnek találtam, hogy nem kellett félre állni, csak maradtunk a sorban, pedig nem tartom valószínűnek, hogy minden átkelőnek egyforma időbe telik, amíg kitölt egy belépő lapot. A lapokat bevittem az irodába, ahol szinte rá se néztek, csak ráütötték a pecsétet, majd mutatták, hova menjek a paszporttal.
- Green card of the car, please – mondta az ügyintéző, miután megnézte a négy útlevelet.
Az utasok nem kellettek hozzá, elhitte, hogy az általam benyújtott útlevelek tulajdonosai ülnek odakinn a kocsiban. Benyújtottam a kért igazolást.
- Kéri a zöld kártyát is, amit a kocsira kellett kiváltani. – mondtam Csabának, aki mögöttem állt a sorban. Tudtam, hogy nem fogja érteni, amit kérni fognak tőle, s ekkor megint nagyon büszke voltam az angol tudásomra, ami valójában éppen csak a semmitől több valamicskét.
Beültünk a kocsiba, vártuk, hogy majd jön a vámos, vagy valaki, de senki nem jött oda. Felnyílt előttünk a sorompó. Gondolom azért, hogy mehetünk, hát elindultam.

A fehér Wartburgom volt akkor, tehát…azt hiszem, elévült már. 18 éve cseréltem le azt a kocsit.
Akkori sógoromnak egy szlovákiai párttitkár ismerőse intézett egy kereskedelmi forgalomban nem kapható készüléket. Hegesztőtrafó lehetett, de nem volt hozzá semmi dokumentum. Nem volt még akkor nálunk Unió. Tehát útlevél, stempli, költőpénz, meg „Hová mennek?”. Határ-közeli településre mentünk, az elvtárs ismerte a vámosokat. Úgy kellett időzíteni, hogy a baráti hatósági személy legyen éppen szolgálatban. Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. (Nem dalszöveg, ez így volt) Volt egy kicsi köd is, de azért oda találtunk. Szimpatikus volt a család. Kedvesen fogadtak, volt trakta, meg kedélyes beszélgetés, néztük a TV-t kicsit politizáltunk is, de csak szőrmentén, mert a – nevezzük Bélának a párttitkárt – Béla szülei is elkötelezett hívei voltak az éppen megbukott rendszernek. Akkor volt éppen napirenden a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválása. Nem lehetett tudni, hogy magyar szempontból ez milyen következményekkel jár.

Sokszor elsütöttem azt a mondásomat, hogy: „Legjobb lenne már nekem a temetőben”
- Jaj, ne mondjon már ilyet! – jön a válasz, mire aki ismer, jót röhög a döbbeneten.
- Sírköves.
Igen, az vagyok. Pontosabban csak voltam, mert aki nem tudott műkőről gránitra – főleg kínai gránitra – váltani, annak leáldozott a vállalkozása. Csak ritkán akad némi felújítás, átalakítás, javítás, de ha megkérdezik, van-e munkám, egyértelműen az rá a korrekt válasz, hogy nincs.
Tegnap mégis megjelentem a kihasználatlan, de kényszerből megtartott kisteherautómmal a temetőben. Látom, hogy egy – a síremlékek rendetlen elhelyezése miatt – alig megközelíthető helyen egy ismerős kínlódik a fiával. Egy nemrég elbontott műkő emlék elemeit pakolják egy kisteherbírású csehszlovák kézikocsira. (azt nem tudom, hol tervezte onnét kihúzni, mert sehol nem fért volna)
Ez az ismerős még rokonnak is számít, de annyi köztünk a kapcsolat, hogy köszönünk, vagy csak intünk, ha látjuk egymást. Ha meg kellene szólítani, azt hiszem sógornak mondanám, mert nem jutna eszembe a keresztneve. Vagyis semmi nem indokolta, hogy segítsek neki. Hacsak az nem, hogy jó ember vagyok. Lehet, hogy visszatetszést vált ki egyesekből ez a kijelentés, de akkor is igaz. Magamat én ismerem legjobban.
- Rakjátok fel a kocsimra, majd hazaviszem – ajánlottam fel, amit örömmel el is fogadtak.
Nem gondolták át előre, a feladat nagyságát.
A tervezettnél hamarabb megejtettem a fuvart, mivel haza kellett szaladnom egy vésőgépért. Akkor derült ki, hogy elképzelésemtől eltérően nem esett nekem útba a szállítási cím. A „mivel tartozunk” kérdésre egyértelműen a „semmivel” volt a válasz. Ezzel persze még nem fejeződött be a jócselekedet, mert a két legnehezebb elemet ott hagytuk. (A fiú legnagyobb megkönnyebbülésére) Mivel nem kívánták hasznosítani, adott volt a megoldás, miszerint viszek vasvágót, és betonösszetörő bunkót. Ekkor már a „sógor” sógora is kijött segíteni. Felpakoltak, majd a zsebembe dugták a paraszolvenciát. Nem láttam értelmét a tiltakozásnak. Jótett helyében pénzt kapsz.

Nem időztünk sokat a Vaskapu 1. fölött. Az árnyékban nem volt igazán kellemes az idő. A hegyeket menet közben is láthattam, a hatalmas betonépítményen pedig nem nagyon volt mit nézni. Azt találtam érdekesnek ebből az állásból nézve, hogy nem lehetett érzékeli a vízszint különbséget, pedig 20 métert már észre kellene venni.

Elindultunk. A gátra vezető útra csak egy pillantást tudtam vetni. Álltak ott kocsik, s nyilván határsorompónak is lennie kellett, de ezt inkább csak tudtam, mintsem láttam. Erős késztetést éreztem, hogy lerövidítsem erre az utat, de miután túlhaladtunk, végképp eldőlt a dolog, hiszen vissza már úgyse fordulunk. Szörényváron, eltávolodtunk a folyótól. Bekeveredtünk a városba. Erősen kellett figyelni a térképet, nehogy elmenjünk Craiova felé, amerre a főút vezetett. Úgy terveztük, hogy amennyire lehet, lerövidítjük az utat. Mielőtt kiértünk volna a városból, megláttam egy benzinkutat. Noha nem kellett még tankolni, de alig néhány kocsi várakozott, nem akartam kihagyni ekkora szerencsét. Visszafordultam, beálltam a csupán két kocsiból álló sorba. Csabáék nem tudták mire vélni a manővert, ők is visszafordultak, de csak félre álltak. Szerettem volna biztosra menni, ezért megkérdeztem a benzinkutast, hogy ad-e benzint lejért, de mivel nem értett magyarul, meglobogtattam előtte az Ibolykáéktól kölcsön kapott nagy köteg román bankót.
- No, no! ….tikett…Timisoara – a többit nem értettem, de mondandóját mutogatással egészítette ki, talán még az irányt is mutatta Temesvár felé.
Elővett egy kicsinyke cetlit, ami engem mozijegyre emlékeztetett. Mutatta, hogy olyat hozzak neki Temesvárról, akkor ad benzint.
- Anyád! Normális? Menjek vissza 200km-t, azért, hogy megint idejöhessek tankolni? Mennyi benzin kell ahhoz, hogy benzint kapjak? Még szerencse, hogy kitartunk Bulgáriáig. Márkával nem is próbálkoztam, noha nem kizárt, hogy azzal meglágyítottam volna a szívét.