- Mit hordtok? – kérdezték kissé irigykedve segítőtársaimat hozzájuk hasonló korú gyerekek, amikor a Kilátót terítettük.
- Újságot.
- Mennyiért? – jött az újabb, lényegre törő kérdés.
- Semennyiért. Ingyen. Csak segítünk.
Ezzel lezárult a beszélgetés. Talán valami sajnálkozó dünnyögést lehetett hallani, de lehet, hogy csak képzelődtem. Abban persze biztos vagyok, hogy a gyerekek meglepőnek találták a választ.

Egy sok év előtti ügyfél jutott eszembe, aki mesélt egy országúti esetről.
Bajba jutott autóstárs intette le Emőd közelében. Az is lehet, hogy kéretlenül állt meg, nem emlékszem ilyen lényegtelen részletre. Azt se tudom már mi volt az elakadás oka, de az a lényeg, hogy ez a segítőkész ember elvitte a számára idegen autóst Miskolcra, majd vissza a kocsihoz, ahol még segített is a javításban. Már eddig is szokatlan az eset, de még csak ezután következett, amiért megmaradt az emlékezetemben.
A megjavított autó gazdája természetesen nagyon hálás volt, alig győzte köszönni a segítséget. Elanyagiasodott világunkban az is természetes, hogy megkérdezte, mivel tartozik a segítségért.
Emberünk nagyon felháborodott a kérdésen és persze nem fogadott el pénzt.
Amikor nekem mesélte, ez már akkor is régi történetnek számított. Azért mondta el, mert bosszantónak találta, hogy az emberek meglepőnek találják, ha valaki önzetlenül, csupán jó szándékból segít.
Tisztelem a hozzáállását, de sajnos azt kell mondanom, hogy ő a kakukktojás.

(Ki ez a lány? 3. rész)

Kettőkor nem zár be a butik, csak akkor átveszi a tulajdonos, és ő zár be majd este. Zsoltot persze ez egyáltalán nem érdekli. A lényeg, hogy viheti magával az egykor oly szenvedélyesen imádott nőt. Na és persze a két hatalmas szatyrot, amit Zsuzsa a kezébe nyomott.
- Ezeket viheted a kocsihoz, mindjárt megyek én is. Hol parkolsz?
- Majdnem ott, ahol délelőtt, de inkább megvárlak itt, nehogy meglógjál tőlem. – vigyorgott a saját gyenge humorán.
Nem lógott meg. A férfi törte az utat a tömegben a csomagokkal, a nő követte, mint ahogy negyedszázaddal korábban kellett volna. Azért, hogy nem így történt, egyikük se tehet szemrehányást, hiszen mindkettőjükön múlott. A múlt elmúlt. Nincs értelme olyanokon még gondolkozni sem, hogy mi lett volna. ha. Tény, hogy sok minden másképp alakult volna, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy lenne jobb. Nem születtek volna meg ezek a nagyszerű gyerekek. Biztosan lennének közös gyerekeik, de azok más gyerekek lennének. Még belegondolni is hátborzongató, hogy mennyire véletlenen múlik az embernek a megszületése. Mindannyiunké.
- Hová parancsolja asszonyom? – kérdezte Zsolt mosolyogva, miután beindította a motort.
- Csillaghegyen lakom egy panelban. Oda kérem.
- Hogy jársz ide? Tömegközlekedel?
- Előfordul az is. Egyébként békávézésnek mondják. Van egy lestrapált Suzukim, többnyire azzal jövök, itt van a parkolóban, de majd holnap hazaviszem.
Zsoltnak megfordult a fejében, hogy mehetnének külön kocsival, de aztán mégse mondta. Amíg úton vannak, addig is együtt lehetnek. Dehogy fosztja meg ettől magát. Ennyi év kihagyás után minden perc számít. Biztosan Zsuzsa is így gondolja, azért hagyja itt a kocsiját. Itt ül mellette, gyakran össze-össze néznek, szótlanul mosolyognak egymásra.

(Ki ez a lány? folytatása)

Zsolti bácsi! – szólította meg Barbara – A többiek keresnek. Te vagy az ünnepelt, bontanák a pezsgőt.
- Miért pont téged küldtek?
- Én akartam jönni. Szeretném megtudni, hogy mi történt veled. A beszélgetésünk miatt jöttél el?
Zsolt nem szólt, csak szaporán bólogatott. Majd kisvártatva mégis.
- Beszélnem kell az anyáddal, mielőtt bármit mondanék.
- Úgy érted, hogy mutassam be a szüleimet?
- Nem. Anyáddal kell beszélnem! Jó lesz egyelőre telefonon.
- Megadom a számát. Most azt hiszem, otthon van. Nem zavarod a munkában, mert ott néha bolondokháza van ám, de csak kettőig dolgozik ma, úgy tudom.
- Nem szívesen szaladgáltatlak, de megtennéd, hogy elhozod nekem a kocsiból a telefonomat? Ott van a kulcs a konyhaszekrényen, a kocsi pedig a nagyparkoló túlsó szegletében. Fekete Calibra. Valami sürgőset meg kell tudnom! Addig nem akarok visszamenni.
- Jobbat mondok. Itt lóg a nyakamban az én telefonom. Már hívom is az anyut, beszélhetsz vele.

A három kimenős katona céltalanul lődörgött a városban. Járták az utcákat, nyalták a fagyit. Beültek sörözni egy presszóba, majd sétáltak tovább. Elhaladtak a strand kerítése mellett. Bekukucskáltak a betonpalánk résein, de nem éreztek indíttatást arra, hogy bemenjenek. Nem is volt fürdőnadrágjuk, aztán az is eszükbe jutott, hogy a tatai Fényesről is kihajtották őket a váposok. (katonai rendészet)
A csónakázókat figyelték a tó fölötti híd korlátján könyökölve.
- Nézzétek csak! - mutatott egyikük, az alattuk alig haladó csónak felé. Három lány ült benne és hallhatóan szórakoztatónak találták, hogy nem tudnak evezni.
- Helló srácok! Nem jöttök? - integetett egyikük. A másik kettő nagyon mulatságosnak találhatta a meghívásnak hangzó kérdést, mindenesetre nagyokat nevettek. Igaz, azelőtt is egyfolytában nevetgéltek.
A három katona kissé meglepetten összenézett. Nem találtak semmi indokot arra, hogy ne menjenek. Akármi jön ki belőle, izgalmas délután lesz. Volt persze elképzelésük arról, hogy mit szeretnének a lányokkal, de jobb híján már az is megéri, hogy a közelükben lehetnek. Már az is rendkívüli eseménynek számít. Ezek a nyiharászó fruskák a puszta jelenlétükkel többet nyújthatnak attól, amit a laktanyában kaphatnak. Van odabent egy jó testű kisebbségi felcsernő. Ezer ember fordul utána sóvárogva, de egy mosolynál többet nem remélhetnek. Egy alkalommal Zsolt kitüntető élményben részesült, amikor a fenekén lévő furunkulusra ez a nő ragasztott dunct-kötést. Többre értékelte volna persze, ha fordított a helyzet és nem ő hasal csupasz fenékkel az asztalra. Sokszor még az ilyen hiú ábrándok is jólesnek, most pedig hívták őket a lányok.
- Megyünk csónakázni. - jelentette ki egyikük. Nem kérdezte, kijelentette. Nyilván nincs az az épeszű férfi, aki ellenezné az ötletet.
A csónaknak sok volt a három személy. Túl mélyre merült. A két Hernád - menti fiú élvezte a helyzetet, de Zsolt aggódva markolta a peremet. Ujjai beleértek a vízbe. A többiek, látva a félelmét, még ringatták is kissé a csónakot. Persze csak óvatosan, hiszen néhány erősebb billenésnél befolyt a víz. Elsüllyedni ők sem akartak. Megközelítették a lányok csónakját, de nem igazán tudták, mit lehet ilyen helyzetben beszélgetni. Semmit. A köszönésen túl csak annyi közös téma volt, hogy kinevették a tizedest. Nem tartott sokáig a közös evezés. A lányok elmentek, vagy elmenekültek. Talán nem volt komoly a meghívás. Nem hitték, hogy tényleg lejönnek a fiúk. Így persze már nem is volt olyan érdekes a csónakázás. A következő célpont a tóparti vendéglő terasza. Ideje már megebédelni. Örömmel látták az iménti ismerősöket. Mellettük volt egy üres asztal, a két újonc leült oda.
- Ez így nem lesz jó. Üljünk oda hozzájuk! - javasolta Zsolt. A másik kettő elbizonytalanodva, de tiltakozott.
- Ide ülhetünk hozzátok?
- Persze. - válaszolt a legkisebb. Ő volt, aki rájuk szólt a csónakból. A másik kettő szebb volt nála, de kissé visszafogottabban viselkedtek. Úgy látszik, a kicsi lesz a húzóerő a társalgásban.
- Jöttök? - kérdezte Zsolt a társait, majd székét átvitte a lányok közé. Mentek. Persze, hogy mentek. Igaz, hogy bátortalanok, de nem hülyék.
A kicsi és a tizedes szembe ültek egymással. Többnyire ők ketten vitték a szót. Indításnak nyilván olyan kérdések hangzottak el, hogy kinek mi a neve, hol laktok, mit csináltok. A fiúk nyilvánvalóan katonák, a lányok középiskolások. A kicsinek katonatiszt az apja. Hoppá!

A mi családunkban a politika soha nem volt beszédtéma. 1989 előtt legalábbis nem. Hetedik osztályos koromban volt ugyan egy politikainak látszó akcióm, de valójában nem volt az.
Az országgyűlési választás alkalmából kiragasztott, a Hazafias Népfront listáját tartalmazó plakátot téptem el. Nem le, hanem a már eltépett papírt tovább szakítottam. A tartalma teljesen közömbös volt számomra, csak egy tépett papírt láttam benne. Nem volt e cselekedetben semmilyen, főleg nem politikai szándék. Nem néztem körül, nem mértem fel tettem súlyát. Ezért is buktam le. Éppen akkor közeledett – akár hallhattam is – egy autó. Utasai közt volt az akkori helyettes tanácstitkár. Elkaptak. Beültettek a Pobedába. Nem fekete volt, hanem almazöld, az is lehet, hogy nem Pobeda, hanem Warszawa. Végül is már a konszolidáció éveit éltük. Ekkorra már a forradalmárok akasztását is befejezte a Kádár-rendszer. Mindezt persze sokkal később hallottam, akkor teljesen tájékozatlan voltam ebben a témában.
Elkérték az ellenőrzőmet. Mondhatnám azt is, hogy igazoltattak, majd hazavittek. Anyám éppen a nyári konyhában, fateknőben öblítette a kimosott ruhákat. Vizes kezét a kötényébe törölte meg, amikor kijött a látogatók elé. Amikor megmondták mit tettem, azonnal sírva fakadt, pedig nem olyan pityergő fajtának ismertem. A bőrkabátos az ellenőrzőmet nézegette. Többek között a beírásokat kereste, amiből egy-kettő lehetett, de nem kizárt, hogy nem is volt más, legfeljebb üzenet, értesítés. Nézegette az osztályzataimat, majd megakadt a szeme az anyja neve rovatnál.
- Rokona a tanácselnöknek?
- A testvérem.
Ez a rokoni szál most jól jött. „Népellenes” tettem következménye csak annyi lett, hogy beárultak az iskolában. Az osztályfőnököm hosszasan faggatott. Szerette volna megtudni, hogy ki volt a felbujtóm, milyen vallású vagyok, járok-e templomba?
Úristen! Csak most, negyven év elteltével döbbenek rá, hogy mekkora veszélybe sodorhattam volna a szüleimet.
Még szerencse, hogy anyám se járt templomba, nem gyakorolta a vallását. Azt azért elmagyarázhatták volna, hogy miért volt ez veszélyes dolog, de nem tették. Apu néha szidta a kommunistákat, de csak ha részeg volt. Ezt be is tudtuk ennyivel. Volt egy nyár, amikor az Állami Gazdaságban átszervezés miatt kitették a növénytermesztésbe. Engem magával vitt vízhordónak. Ott hallottam először embereket politizálni. Megdöbbentett az a vélemény, hogy a reakcióban jobb volt. Apu nem figyelt fel arra, hogy bennem a hallottak zavart okozhatnak. Nem beszéltünk róla. Csak magamban vívódtam. Ez talán így túlzás, de nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen véleménye. Az iskolában azt tanultuk, hogy a népi demokrácia sokkal jobb, hiszen a nép kezében van a hatalom, nem az arisztokraták, meg a tőkések élősködnek rajtunk.
Hallottam ugyan emberről, aki másként vélekedett, de az vicc volt. Vicc volt a szegénységről, meg a kényelemről.
– Te Lajos! Neked a reakcióban volt jobb, vagy a demokráciában? - Hát régen jobb volt.
- Ugyan ne mond má’! Oszt miért volt az neked jobb?
- Azért, mert ha az asszony nadrágot mosott, azt mondta: Lajos! Feküdj le! Most meg azt, hogy Lajos hozz vizet.
Erről eszembe jut még egy nadrágos vicc.
- Magának hány nadrágja volt a régi rendszerben?
- Három.
- És most?
- Most egy.
- Na jó, de miből volt az a három? Gondolom csak posztóból.
- Hát abból.
- És a mostani miből van?
- Hát abból a háromból.
Ezt csak viccnek fogtuk fel, pedig benne van a szegénység keserűsége. A propaganda persze meggyőzött bennünket arról, hogy a szocializmus, s majd a kommunizmus lesz a jövő társadalma. Az egész világ ebben a rendszerben fog élni, csak idő kérdése. A kapitalizmusnak meg vannak számlálva az órái. A szocialista tervgazdálkodás minden másnál hatékonyabb.

Korábban soha nem vágytam Lengyelországba. Ha megtehetem, hogy külföldre utazzak, csakis tengerpart jöhet szóba, azok közül is kizárólag ahol meleg van. Viszont úgy hozta sorsom, hogy másodszor is mehettem Ogrodzieniecbe. Nem hagyhattam ki. Most nem volt nagyrendezvény mint augusztusi ott jártunkkor. Nem voltak olaszok, nem voltak szlovákok, csak velünk foglalkoztak a vendéglátóink. Más volt az időjárás, más – könnyebben járható – útvonalat választottunk. Nagyon szép helyen léptük át a szlovák-lengyel határt. Igazi turistaparadicsom mindkét oldal. Krakkóból kifelé egy utat tévesztettünk, így szerencsénk volt átutazni egy csodaszép nemzeti parkon. Az Ogrodzieniec környéki táj nem lett szebb, a települések házai se lettek igényesebbek, mint alig négy hónappal korábban, most mégis más hatással volt rám. Már nem volt idegen. Ez olyan, mint a nő. Egy idegen nő vagy szép, vagy csúnya. Legfeljebb egyik se, de ez esetben nincs mit nézni rajta. Ha ismerem, akármilyen felületesen is, akkor már nem ilyen feketén-fehéren egyértelmű. A csúnya is lehet kedvesen rokonszenves, és a szép is lehet kiábrándító.
Na, de térjünk vissza Lengyelországba, a Jura-vidékre!
Nyáron még azt mondtam, hogy nincs a váron kívül semmijük, mindenért messzire kell utazni. Térképek, reklámanyagok segítségével informálódtam. Van a szomszéd teleülésen – Pilicán – is vár, van tavuk, ami jó időben strandnak használható. Érdekes a főterük. Noha egy lengyel faluról van szó, mégis egy mediterrán városra emlékeztet. Ide akár gyalogtúrán is el lehet menni Podzamczéből.
Barátaink ugyan még említést se tettek erről a településről, de hát mi se reklámozzuk a szomszéd falut.
Autóval nincs messze a Klucze melletti mini sivatag se. Olyan, mint nálunk a puszta. Lehet nézni a semmit. Nekünk viszont nincs ilyenünk, egy kirándulást megér. Aki tud, vagy mer, az lovagolhat is a dűnék közt. Nincs messze a fentebb említett nemzeti park, Skala településnél. Ezt nem szabad kihagyni. Vitorlázásért se kell messzire utazni. Egyszóval, sokkal érdekesebb vidék, mint elsőre gondoltam. Néhány helyen persze Szlovákiában is megéri megállni.

Elbújt a nap. Az egyre erősödő szél haragos felhőket kergetett. Menthetetlenül közeledett az eső, de még reméltem, hogy amíg ideér, befejezem az udvaron a munkámat. Erre egyre kevesebb volt az esélyem, mert már kezdett szemerkélni. Még egy szerszám hiányzott, indultam a ház alatti pince előterébe lévő szerszámosba.
Éppen időben érkeztem a tető alá, mert hirtelen leszakadt az ég. Borsónyi jegekkel telt meg pillanatok alatt az udvar. A lezúduló jég és az orkán erejű szél üvöltését, még valami éles hang túlharsogta. Tucatnyi tetőcserép csúszott lefelé a gerincről, majd tőlem alig két méterre, az udvar betonján tört apró darabokra. Az udvar közepén az öreg diófa vezérága nagy reccsenéssel szakadt rá a fészertetőre. Mindez olyan hirtelen történt, hogy földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Első gondolatom az volt, hogy megnézem, mekkora kár keletkezett a háztetőben. A jég már nem hullott, de valami eszméletlen intenzitással ömlött az eső. Csupán két-három lépés választott el attól, hogy azonnal bőrig ázzak. A józanész azt diktálta, hogy kicsit várjak, hiszen egy ekkora felhőszakadás nem tarthat sokáig. Jól gondoltam. Hamarosan alább hagyott. Kimentem az udvarra, s megnyugodva láttam, hogy nem nagy a kár. Igaz, nincs tetőcserepem, de majd valahonnét szerzek.

Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
- Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyven éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, hogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.
Anyám megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már kettőt is kaphattak.