Ennél a cégnél az utolsó. A megaláztatás nem merült ki a péntek esti várakozás és szidalmak hallgatásában. Arra ugyan nem lehet panasz, hogy sokat kellett dolgozni, inkább azzal volt a gond, hogy a teljesítményt gyakran számon kérték, annak ellenére, hogy a munkaszervezés továbbra se volt toppon. Az anyagszükségletet 3 nappal előre be kell jelenteni! Ez viszont lehetetlen volt azon egyszerű oknál fogva, hogy sokszor még 9 órakor se dőlt el, mi lesz az aznapi munka. Péntek reggel kértem cementet, de még a következő csütörtökön se volt. Igaz, már szerdán se azon a munkahelyen tevékenykedtem, hanem másik kettőn. A délelőtti feladatot félbehagytuk, hogy egy másik helyen takarítsunk. Ezzel este végeztünk, így következő reggel a félbehagyottat gondoltam folytatni. Viszont fél órával munkakezdés után még senki nem volt sehol rajtam kívül. Ezért eleget téve a korábbi felszólításnak, kerestem magamnak munkát. A saját autómba bepakoltam kb 70kg cementet, és ezzel már tudtam folytatni, amit előző héten abbahagytam. Mindezzel csak annyi volt a gond, hogy az önkényes eljárásom nem nyerte el a brigádvezetőm tetszését, így azt a napot egyszerűen kihúzta.
Az új fizetési eljárás úgy alakult, hogy harmadik héten lett csak elszámolás. A szokásos várakozás maradt most is. Kissé meglepett a kapott összeg, ugyanis karcsúbbra sikerült, mint amire számítottam. Azt hiszem, a lehúzott napomat az eredeti béremmel számolták. Na, de nekem többet nem számolnak se sokat, se keveset.
Jön a tavasz, kaptam egy aránylag jó ajánlatot.

A hét úgy kezdődött, hogy vagy elfogadom a 450 Ft-os órabért 600 helyett, vagy majd szólnak, ha lesz rendes kőműves munka. Ez nem igazi alternatíva. A segédmunkás viszont kapott emelést, így neki már 400-al számolnak. A másik régi dolgozóé maradt továbbra is 350. Számolgatni kezdtem. Arra jutottam, hogy csupán 20 Ft-ot jelent a visszaminősítés, hiszen eddig se kaptam meg a kialkudott bért.
A péntek esti megaláztatás már a főnökségnek is nyűgös, így változtatást eszközöltek. Kéthetente lesz elszámolás, most csak előleget osztottak. Akinek a heti bére nem érte el (50 órára) a húszezret, az csak egy tízest kapott. Na, ebből éljen meg egy hétig! Ha nem tetszik, el lehet menni, de akkor még ennyi sincs. Aztán hallják ezek az emberek a rádióban, hogy az átlagfizetés 220 ezer forint. A reagálásukat inkább nem írom le.

- Azt hittem, megszökött – szólt rám Gabi köszönés helyett, amikor munkakezdés után másfél órával, a környező utcákban tett melegítő sétámról vissza értem a munkahely kapujánál álló céges kisbuszhoz.

- Tegnap is 9-ig álltam itt az utcán, de már majd’ megfagytam mire megjöttetek. Most jobban felöltöztem, de azért csak hideg van itt állni a hóban.

- Volt tegnap a főnök?

- Ajaj! Idejött fél 5-kor, megkérdezte, minek betonozunk a fal tetejére, aztán kért mérőszalagot, hogy bele tudjon kötni a munkámba, persze előbb jól kiordította magát a burkolóval. Már itt álltunk fél 6-kor gálában, indulásra készen, de még lebetonoztatta a padlóba vésett árkokat, hogy ma lehessen burkolni rá.

- Mit mondott, mit csináljunk?

- Ezt a falat kell kivakolni egyenesre – mutattam a részben levert vakolatú régi falat, amihez az új, nem derékszögben csatlakozik – meg az ajtót kell beállítani! Az ablak spaletta felső részére gipszkarton csíkot kell felrakni.

Olvastam egy pozitív hangvételű cikket egy lakóközösségről. Már ez is megérdemli, hogy megemlítsem. Nem kívánok reklámozni egyetlen lapot sem, de ösztönösen besorolom politikai hovatartozás szerint, ha elolvasom a fejlécét. Ez a lap nem ellenzéki. Mégis azt mondom, igaz amiről ír, hiszen magam is jártam már Kispesten, a Wekerle telepen. Valóban olyan, amilyennek leírja. Egyedi hangulata van ennek a városrésznek. Úgy teszik korszerűvé, a mai ember számára is élhetővé, hogy közben megőrzik a száz év előtti hangulatát. Nem áll szándékomban hosszasan méltatni, egyetlen dolgot ragadnék ki, nem is véletlenül. Van ott egy kis fabódé, amiben folyóiratok, könyvek találhatók. Nem csak ott lehet őket olvasni, el szabad vinni. Az újságcikk azt írja, hogy aki elvisz onnét könyvet, az indíttatást érez, hogy vigyen helyette másikat.
Korábban már írtam, egy ilyen kezdeményezésről, amivel Miskolcon találkoztam. Itt nem kell indíttatást érezni, ki is van írva az egykori telefonfülke ajtajára, hogy aki elvisz könyvet, vigyen helyette. Én még nem vittem el, de mivel megtehetem, vittem már többször is, mégis üres a fülke. Ma megint magamhoz vettem 6 db könyvet, és szépen elhelyeztem a polcon úgy, mint ahogy otthon is sorakoznak. Nem csak úgy odavetettem.
Ezután átsétáltam a túloldalra, a Mancs szobornál néztem a patak zuhogóját, a mederbe benyúló csövet, éppen azt terveztem, hogy végigsétálok a parton, a szűk járdán, hiszen ott még nem tudom miféle üzletek vannak. Nem is tudom, miért fordítottam tekintetemet az olvasófülke irányába. Egy olvasó nézegette, mit vittem. Talán 5 perc telt el azután, hogy a polcon eligazgattam a könyveket. Soha nem láttam még benn senkit, kíváncsi lettem, hogyan működik ez a valóságban. Az olvasó nem sokat időzött. Hóna alá kapott négy, de inkább öt könyvet. (csak az út túloldaláról néztem, hagyott-e ott, ezért nem állítom biztosra a darabszámot.) Egy magas, sovány testalkatú ötvenes férfi volt az illető. Ősz szakálla alapján nem tudnám társadalmilag besorolni, hiszen én is hasonlóan nézek ki. Sőt van egy építészmérnök ismerősöm, akinek biztos hivatala van, néha haza is szokott vinni, ha az út szélén álldogálok. Ő is ilyen ábrázatú, mégse vagyunk egyiken se hajléktalanok. Ezt az olvasót se gondolom annak, nem volt hozzá elég gyűrött a kabátja. Sietős léptekkel indult a Mindszent-tér irányába, átvágott az úton. Én is arrafelé lakom, indultam utána. A zebrán már szembe jött velem. Átkelés közben még a kezében lévő könyveket nézegette. Gonosz kis lelkem nem bírta ki, hogy be ne szóljak „Vigyél helyette másikat!” Vissza se néztem, nem tudom, hogyan reagálta le a beszólást. Csak később fordult meg a fejemben, hogy akár beszélgetni is leállhattam volna vele.
A túlsó járdáról figyeltem csak utána. Az árkád alatt belenézett a szemetesbe (biztosan dohányos - gondoltam) majd tovább ment a Villanyrendőr felé, ahonnét néhány perce indult.
Nekem a kutya jutott róla eszembe, amikor elcseni a kolbászt, és futkos összevissza, nem tudja eldönteni, hová rejtse a zsákmányt. Nem tudom kiféle ez az ember, de nem nézett ki rutinos tolvajnak. Sajnálom, hogy beszóltam neki.

Minden okom meg van rá, hogy rossz kedvem legyen. Azért se! Végül is a telefonban olyan kedvesen kívánt boldog ünnepeket az a hölgy, aki közölte velem, hogy a vezetőség nem engem választott az állásra. A következő jelentkezésemre még nem reagáltak, tehát akár még reménykedhetek is. Az egy hónapja beadottra se reagáltak még. Igaz, onnét már aligha fognak, de ha úgy vesszük, nem utasítottak el. Aztán itt van éppen mögöttünk egy világvége, amit szerencsésen túl éltünk. Boldog új világot! Nem vettük észre az átmenetet a régiből? Nem számít. Az újévet is csak arról vesszük észre, hogy szilveszterkor fújják a dudákat, robbantgatják a petárdákat. Bár, amióta széles körben elterjedt a tűzijáték, már nem lehetünk biztosak benne, hogy Újév van, lehet, hogy valakinek a szülinapja. Vagy éppen Dzsenifer kijárta a nyolcadikat. Régebben néhány hétig eltévesztettem az évszámot, de mostanában mire le kell írnom, már bőven van időm megszokni.
Na, de van okunk a bizakodásra, mert túljutottunk a téli napfordulón. Hosszabbodnak a napok. Hogy ez mire jó, még nem tudom. A közérzetemnek biztosan jót tesz, ha nem kell sötétben útra kelnem reggelente. (már ha majd munkába járok egyszer talán) Na, szóval eldöntöttem, nincs rossz kedvem. Azért se, ha a fene fenét eszik, akkor se!

Sajnos ma se tudok munkahelyi élményekről beszámolni. Unalmamban lesétáltam a Villanyrendőrhöz. Van ott egy nem szokványos telefonfülke, ami valójában egy olvasó szoba. Na jó, a szoba erős túlzás, mondjuk inkább könyvespolcnak! Be lehet ugyan állni, hogy olvasgassunk ott egy kicsit, el is lehet vinni a könyvet, csak hozni kell helyette másikat. Nem tudom, amikor kialakították ezt az olvasófülkét, mennyi könyv volt benne, de amikor én először láttam, egy sem. Elhatároztam, hogy – noha nem vittem el – de hozok. Tegnap már alkalmam nyílt volna rá, de elfelejtettem. Viszont másnak is megfordult hasonló gondolat a fejében, mert már két könyv is volt a polcokon. Most már 5 van.
Nem terveztem sokat időzni a belvárosban, hiszen erős fél óra hazáig a gyalogút, s ahhoz, hogy délre visszaérjek ugyancsak ki kellett volna lépnem. Azért egy rövid kis nézelődés megengedtem magamnak. Mivel közeleg a Karácsony, elég sokan vannak az utcán. Nem mondanám óriási tömegnek, de azért vannak bőven. Bizonyára közrejátszott a szép napos idő is. Elárusító pavilonok sora húzódik majdnem a Centrumig. Sétálgatva, tisztes távolból vonultam végig előttük. Nem mentem közel, nehogy megszólítson valaki, hiszen egész biztos, hogy nem akarok semmit vásárolni. Talán egy pár gumicsizma hasznos lenne, de az itt biztosan nincs. Aztán nem is biztos, hogy szükségem lesz rá, feleslegesen nem költök. Nem engedhetem meg magamnak. .
Ahogy erősen koncentrálok a látványra, szinte a hátam mögül, de egészen közelről hallom a kérést. „Tessék má’ segíteni a Jóisten megáldja!” Odapillantok, csak úgy menet közben. Egy ránézésre 70 fölötti, kissé túlsúlyos néni, egyik kezében egy földig érő, teletömött csíkos táskával áll az egyik kapualjban. Másik kezével bátortalanul nyújt, vagy inkább mutat egy fóliába csomagolt rózsaszínű postai csomagkísérőt. Nem biztos, hogy az, én arra tippeltem.
Addig se siettem, de most még inkább lelassítottam. Persze nem álltam meg, nem derült ki, hogy miben lehettem volna a segítségére. Talán két kapuval is odébb jártam már, amikor mégis megálltam. Csak figyeltem messziről a nénit. Vívódtam. Mivel lehetne segíteni? Gondolom, egy kis pénz is segítene. Megengedhetem magamnak? A néni figyelte a járókelőket, halkan szólítgatta őket, könyörgött segítségért. Nyilván nem hallottam már ekkora távolságból, de láttam, hogy beszél, nyújtogatja a rózsaszín lapot. Senki nem figyelt rá. Rossz helyen próbálkozott. Az ITC székház előtt láttam, mintha segélyosztáshoz készülődnének. Bár nem hiszem, hogy liszt kellett neki, vagy forró tea.
Aztán győzött a részvétlen énem. Tovább indultam. Azzal az esettel nyugtatgattam magam, hogy Bajó János barátom is le akart beszélni a beregszászi dóm előtt, hogy pénzt adjak egy kolduló asszonynak. Nem tudom miért. Ő otthon volt, én meg vendégként jártam a városban. Akkor adtam. Jó érzés volt. Bizonyítottan igaz Ferenc testvér…mit nem mondok! Gyurcsányra mondják így. Csaba testvért akartam mondani. Hiába, a magyar embert a legnehezebb időben se hagyja el a humora. Talán ez a túlélés záloga? Még hogy Ferenc testvér… Na, szóval. Böjte Csaba hitvallása, hogy adni jó. Igaz. Én is adtam már néhány olyan dolgot ismerőseimnek ajándékba, amiért akár pénzt is kérhettem volna. Jó érzés töltött el, hogy nem így tettem. Ez az érzés többet ért, mint néhány ezres.
Még sokáig fülembe csengtek az öregasszony bátortalan szavai. „Tessék má’ segíteni a Jóisten megáldja!” Na, itt érhető tetten a magyar ember spirituális értékrendje! Nem azt mondta, hogy megfizeti a segítséget, vagy meghálálja, vagy visszaadja. Miért is mondta volna, hiszen aligha tudná állni a szavát. A fizetséget Istenre bízta. Lehet ezzel akár viccelődni is, lehet vatikáni valutának nevezni, de ez nem tréfa. Én nem vagyok vallásos, nem vagyok hívő, de vallom, hogy értéke van ennek a csak szóban adott hálának. Ha más nem, hát az, hogy ha segítek, az jóérzéssel tölt el. Vallom, hogy az élet egyik fontos értékmérője, vagy az életben az egyik legfontosabb, hogy jól érezzem magam.
Sokat emlegettem már azokat az időket, amikor jól ment a maszeknak. Jártunk a családdal nyaralni. Hívtam az egyik, akkoriban újra megtalált kollégámat, de nem tudott jönni…mert nem. Akkoriban többször meglátogattam, amikor arra vitt az utam. Kicsit irigykedtem rá. Igaz, neki nem volt saját építésű családi háza, hanem az anyósáét építette át, viszont volt jól felszerelt műhelye, tartott tanulókat, volt bőven munkája. Velem ellentétben, alig győzte hatod magával. Sok pénzt keresett. Viszont állandóan zaklatott, rosszkedvű volt. Akkor pedig megeszi a fene az egészet.
A Centrumnál irányt váltottam, s Mindszent felé indultam. Az Arany János utcában megint alkalmam lett volna segíteni. Egy ideiglenesen mozgássérült középkorú férfi tántorgott felém. Harmadszor mondta el, mire megértettem, hogy a Király utcát keresi. Nem tudtam. Na, mindjárt utána is nézek, hogy ne égjek le majd legközelebb.
Visszaértem a Mindszenti térre. Az ITC székház lépcsőjére mikrofonok, és hangosító berendezés volt kirakva. A téren, kecskelábú asztalon nagy halom kenyér, mellette …talán liszt, vagy cukor, meg száraztészta, nagy mennyiségben. Üstben gőzölgött…gondolom tea…az asztalnál két cigány ember falatozott. Néhány fiatalember egy sörsátor vázzal kínlódott, kissé távolabb egy csoport várakozott, mindenkinél összehajtott üres táska. Az tűnt fel, hogy kivétel nélkül mindenki cigány a jelenlévők közül. Segélyosztáshoz való készülődésnek láttam a helyzetet. Csak azt nem értem, minek a hangosítás? Van egy országos hírű cigány politikus ismerősöm, aki szokott rendezvényeket szervezni. Valami ilyesmire gondoltam most is.
- Valami buli lesz? – kérdeztem az egyik asszonyt.
- Az hát! – válaszolt – Táncolni fogunk. Jó, hogy maga is jött, mert partner kell!
- Buli lesz – motyogta még magában méltatlankodva.
Na, ezt nem sikerült kiderítenem. Kissé odébb, az egykori SZOT-székház tövében még két fehér ember várakozott, szintén összetekert szatyorral.
Na, szerencsére nekem nincs itt helyem, mert vár otthon az ebéd. Hát akkor irány hazafelé!

Barokk kisváros, több száz éves házak, hangulatos kicsi tér. Az egyik épület beállványozva, az állvány lehálózva, mögötte néhány munkás javítgatja a kőkereteket. Csak csendesen, hiszen szombat délután van.
Délelőtt nagy volt itt a nyüzsgés. Dobszóval jött le a várból néhány vitéz a patak túloldalán lévő nagy térre, hogy aztán felvezesse a több száz iskolás gyereket. Délben a kicsi teret körülölelő vendéglőknek zsúfolásig megtelt a terasza. Október van már, de nagyon jó az idő. Gyönyörűen süt a nap, nem kell a pulóver sem. Mintha nyár lenne. Délutánra elcsendesedik a tér. Félóránként az „Esti dal” szól valahonnét harangjátékként.
Egy ötvenes úr hangoskodása zavarja csupán a nyugalmat. Bercit szólongatja gyakran, aki soha nem válaszol neki, még ha szidalmat kap, akkor sem. Berci egy nagytestű, göndör szőrű, meghatározhatatlan fajtájú kutya. Csupán egyszer ugat, de olyan hangosan, hogy a munkások megriadnak az állvány alatt a hangjától. Az úr otthonosan mozog a téren. A vendéglátósok ismerik, bizonyára nem először szórakoztatja őket. Adja az okosat, többeknek beszól, nehezményezi, hogy az építkezésen kopácsolnak. Aztán fontos dolga akad, telefonálgatni kezd. Ez viszont már nem tartozik a környezetére, idegen nyelvre vált. Pedig semmi lényeges, vagy fontos dolgot nem mond. Ezt onnét lehet tudni, hogy mivel minden szavát tisztán hallani tőle 30 méterre is, a székely kőfaragó tolmácsolja a társainak a telefonba titkosított román szöveget.

Már negyed hét volt, de még nem kezdődött semmi. Még csak ceremóniamestere se volt az összejövetelnek. A kezdeti kíváncsiság, türelmetlen várakozássá kezdett változni. Hat óra húszkor egy feltűnően magas fiatal nő lépett a terembe. Nem tudom, a zsibongó sokaság egyáltalán hogy vette észre. Mindenesetre elhallgattak, és minden szempár várakozón tekintett rá. …

Tudom magamról, hogy egy nőt - akaratlanul is - először deréktól kissé lejjebb nézek meg. Nagyon ritka a kivétel. Ez most egy kivételes helyzet volt, mert a hosszú, hullámos sötétbarna hajzuhatag egy angyalian gyönyörű arcot keretezett, melyről lehetetlen levenni a tekintetet. Valószerűtlenül világos kék szemét körülhordozta a társaságon, majd kettőt hátra lépett. Bokáig érő, fényes fekete bőrkabátja alól kivillant a hosszúszárú lovaglócsizma. Kisterpeszben megállt, egy hirtelen mozdulattal széttárta a hosszú kabátot, s elém tárult egy teljesen meztelen tökéletes test. Első döbbenetemben nem is jutott el a tudatomig, hogy nem a meztelenségét akarta elénk tárni, hanem egy gépkarabélyt kapott elő a bőrkabát alól, amivel azonnal tüzet nyitott a megbabonázott nézőkre. Az első néhány ember úgy halt meg, hogy azt se tudta, mi történt. A földre zuhanó testek, a szétfröccsenő vér látványa egyértelművé tette, hogy egy dühöngő tömeggyilkos áll az ajtóban. Kitört a pánik. Az emberek egymást taposva rohantak volna a konyha felé, de a keskeny ajtón képtelenség volt kijutni, hiszen mindenki elsőként akart kimenekülni. Az őrjöngő tömeg hisztérikus üvöltése szinte elnyomta a fegyverropogást is. A nő tárat cserélt, majd tovább tüzelt. Néhányan az asztalokat feldöntve próbáltak menedéket keresni, de a 7.62-es lövedék minden nehézség nélkül átütötte az asztallapot. Esély se volt a menekülésre. Vér, és hullák mindenfelé. Egyértelmű, hogy ez az őrült addig lő, amíg az utolsó tölténye el nem fogy.
Nekem sikerült a tűzvonalon kívülre kerülnöm. Valahogy meg kell állítanom, mielőtt az összes ismerősömet, barátomat le nem mészárolja. A következő tárcserét kihasználva, rárontottam. Elkaptam a fegyvert, de nem eresztette. Sőt, mivel ekkorra sikerült a tele tárat a helyére kattintani, tovább tüzelt, de immár elsősorban a mennyezetet találták a lövedékek. Addig ráncigáltuk, lökdöstük egymást, míg ez a tár is kiürült. Ekkor mindketten elengedtük a fegyvert, és egymásnak estünk. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy rendkívüli testi erővel rendelkezem, de ebben a karcsú testben akkora erő lakozott, hogy ugyancsak meglepődtem. Valójában fogást se találtam rajta, hiszen úgy csúszott a teste, mint egy halcsík. Minduntalan kiszabadult a szorításomból. Rúgott, harapott, s néha akkora ütéseket mért rám, hogy megszédültem tőle. Tudtam, hogy az életemért, sőt a barátaim életéért küzdök. Nem maradhatok alul! A néhány perce még szájtátva bámult angyali arc egy vérszomjas fenevadként vicsorgott rám. Ekkor döbbentem rá, hogy azért csúszik le a meztelen testéről a szorításom, mert a vérben hempergünk. El tudom képzelni, milyen ijesztő látvány lehettem magam is. Nem tudom mennyi ideje küzdöttünk már, de kezdett elhagyni az erőm. Aztán mégis sikerült egy jó fogást találnom. A nő dereka alá térdeltem, összeszedtem minden erőmet…egy hatalmas reccsenés, majd néma csend. Még vonaglott néhányat, majd valószerűtlen testhelyzetben élettelenné meredt a tetőtől talpig vérben áztatott meztelen test.
Megkönnyebbülten néztem körül. Az eddig a fal mellé húzódott életben maradottak lassan, de folyamatosan közeledtek fenyegetőn felém, s közben skandálták, hogy „gyilkos gyilkos gyilkos”
Egy kéz rázta meg a vállam
- Kellj fel! Hét óra. Elaludtunk.

Egy közismerten magas színvonalú hotel konferenciatermébe szólt a meghívó. Kissé kétkedve fogadtam, azt hittem, tévesen kézbesítette a postás. Ámde semmi kétség, az én nevemre, az én címemre szól. Előfordult már, hogy én továbbítottam a druszámnak szóló levelet, mert a kézbesítő nem volt elég figyelmes. Most erről szó nincs, én vagyok a címzett. Kíváncsian olvastam át újból és újból az invitáló sorokat, de nem derült ki, hogy ki hív, és az sem, hogy miért. Szombat este tizennyolc óra, üzleti öltözék. (még jó, hogy nem szmoking) Hofi katonai behívója jutott eszembe, mert itt se kérdezték, hogy ráérek-e. Szabad volt egyébként a szombat estém, nem találtam semmi indokot arra, hogy ne menjek el. Ha már főztek rám, ne vesszen kárba! Ja, mert természetesen vacsorát is ígértek. Kedves emlék fűzött engem ehhez a helyszínhez, már csak ezért is elmentem volna.
Szombat este hatkor tehát ott voltam. A bejáratnál egyik kedves katonatársam fogadott. Azonnal megismertük egymást, pedig jó régen nem találkoztunk. Egész pontosan a leszerelés óta. Az megvan már vagy…számolgatni kezdtünk. Az ezredforduló miatt kissé meg is kavartuk. Amikor végre sikerült, újból összeölelkeztünk, paskoltuk egymás hátát, talán még a könnyünk is kicsordult örömünkben. Mikor végre alkalmam nyílt a terembe lépnem, egy feltűnően szép középkorú nőn akadt meg a szemem. Csak első pillantásra gondoltam, hogy középkorú, hiszen őt is régről ismertem, s tudtam, közel annyi idős, mint én. Vele talán négy-öt éve találkoztam, akkor csalódtam benne a világnézete miatt. De most nem arra, hanem az ifjúkori kapcsolatunkra emlékezem, ezért a puszilkodás, az ölelkezés természetes. Néhány kolléga üdvözölt ezután, többükkel együtt voltunk inasok. Egykori zenész cimborákat ismertem fel a zsúfolásig megtelt teremben, aztán a politikusi éveimben megismert kárpátaljai barátaim siettek oda hozzám. Köztük volt a tenyeres-talpas Natasa, meg az a nagyon szép tanárnő, akinek a nevére ugyan nem emlékszem, de a vodka adta bátorságom okán ugyancsak összecsókolgattam akkor, s ennek emlékére most is. Akármerre fordultam, mindenfelől ismerősök mosolyogtak rám. Aztán arra a felismerésre jutottam, hogy itt én mindenkit ismerek. Ezután már az idegen embereket kerestem, de nem volt köztük ilyen.
Kezdtem arra gondolni, hogy ebben a hatalmas társaságban én vagyok a kapocs. Próbáltam más összefüggést keresni, de rá kellett jönnöm, hogy sokan közülük senkit nem ismernek itt, csak engem. Most már nagyon szerettem volna megtudni, hogy ugyan miért vagyunk itt, de hiába kérdezgettem, senki nem tudta az összejövetel okát. Sőt azt se, hogy ki kezdeményezte. Ezek után már az is különleges dolognak számított, hogy ennyi embert összehozott a kíváncsiság.
Már negyed hét volt, de még nem kezdődött semmi. Még csak ceremóniamestere se volt az összejövetelnek. A kezdeti kíváncsiság, türelmetlen várakozássá kezdett változni. Hat óra húszkor egy feltűnően magas fiatal nő lépett a terembe. Nem tudom, a zsibongó sokaság egyáltalán hogy vette észre. Mindenesetre elhallgattak, és minden szempár várakozón tekintett rá. …

Prága belvárosában a vendégfogónak ugyancsak meg kell dolgozni a pénzéért. Rengeteg látogató kóricál arrafelé, akiknek csehül van, ha az anyanyelvén próbálkozna. Tudnia kell tehát idegen nyelven, de olyan szinten, hogy meggyőzően adhassa elő a vendégcsalogató beszédét. Esetünkben éppen a cseh gulas-t reklámozta angolul. Olyan vehemenciával ajánlotta ezt a cseh specialitást, hogy még egy megrögzött vegetáriánusnak is összefutna a nyál a szájában. Azt persze nem tudhatja, hogy a hallgatósága miféle náció, így zárójelben megjegyzi, hogy sokféle gulas készül, s ezek közül a magyar a leghíresebb. Abból ered az éppen ajánlott étel is, de ebben a formában már cseh étel. Miután az egyik fiatal nőt sikeresen rábeszélte, hogy megkóstolja a cseh gulas-t, megkérdezte, hogy honnét jött.
- Magyarországról.
- Miért hagyta, hogy annyit beszéljek?

Sikeresen rábeszélt tehát egy magyart, hogy megkóstolja a gulyást. A nő, amikor kifelé jött az étteremből, az orra alá tolta az igazolványát. „Gulyás Ágnes.”