Mindenkinek megvan a saját maga aranykora és élménye. Bár mindegyik időszakot élveztem, a kedvencem az Athlon XP-s korszak volt. A nevezékkel én sem értettem egyet, de muszáj volt (így mai szemmel belátom), mert akkoriban mindenki csak az órajel alapján válogatta a procit, aztán egy 2200MHZ-esnek nem sok esélye lett volna egy 3000-es P4-el szemben a piacon... Nagyon durva Intel túlsúly volt akkoriban. Pedig nekem is logikusabb lenne 1533MHZ-es mint 1800+-nak hívni (mondjuk pillanatok alatt megtanultam, melyik milyen valós órajellel FSBvel stb rendelkezik, sőt még előre is kiszámoltam egy csomót, ami végül nem is jelent meg, csak maximum 1-1 proci sorozatszámban tűnik fel, hogy gen... lehetett volna olyan is. Imádtam az AMD-t olyan volt az Athlon XP mint egy lego. Bármit ki lehetett hozni belőle, mobil CPU-t (változtatja az órajelét, ma már természetes, de akkoriban nagyon-nagyon nagy dolog volt ez, vagy épp MP-s konfigot, lehetett játszani a szorzóval, FSBvel, órajellel, sőt még némelyiknél (Thorton) a cache-el is.
Ezután nekem a két féle foglaltú (S754, S939) Athlon 64 a maga unalmasságával hatalmas csalódás volt, és még 2005-ben is építgettem Athlon XP-s gépeket megrendelőknek. Főleg ha kisebb volt a ktg vetés mindenképp inkább azt ajánlottam, hogy valami olcsó Athlon XP, aztán kihozok belőle valami jót.
Ahogy kezdtek megjelenni a 2 magos S939-ek meg a Pentium D-k, tudtam jól, hogy az Athlon XP-s korszak végleg végetért, de új üdvöskének jött a C2D, ami szintén izgalmas volt (tuning szempontból).

Inkább azt kérdezzék miért nincs szobrom, mint azt, hogy miért van...