Új hozzászólás Aktív témák

• Vakegérke félisten

  #3

  #2 potyautas

  2016-02-24 18:31:58

  Új Válasz

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  

  Vakegérke

  félisten

  #2 potyautas

  #2 potyautas

  Leszerelés után dolgoztam szovjet laktanyában. A katonákat adták mellénk segédmunkásnak. Nagy élmény volt. Eladtak bármit, kivéve a bajonettet, pedig lett volna rá vevő. Bunker járt volna érte Kunmadarason. Ők úgy mondták: kommandarazs

  Tényleg, bajonett!

• potyautas tag

  #2

  #1 Vakegérke

  2016-02-24 17:38:29

  Új Válasz

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  

  potyautas

  tag

  LOGOUT blog

  #1 Vakegérke

  #1 Vakegérke

  Az ilyen várakozásokat utáltam a legjobban. Senki nem tudta mikor, mit, hogyan, nem kötötték az orrunkra.

  "Ivánokkal" nekem is volt szerencsém pár hadgyakorlaton találkozni. Egy kis pálinkáért szinte bármit odaadtak, egyet kivéve, az pedig a szurony. (Nem pontosan ez a neve, hiszen inkább tőr, de nem jut eszembe.) Állítólag erre tettek esküt.
  Jó fejek voltak, akár az utolsó cigijüket kettétépték, ha kérte az ember.
  Gödöllő melletti erdőben voltunk, a tábori konyha pár száz méterre volt, egy kis egészségügyi séta ránk fért. Négyen mentünk, két badellát ketten-ketten fogtunk, leves, második, belefért a szakasz kajája. Oda jártak Ivánék is, csakhogy ők almabefőttet is kaptak egy 5 literes üvegben.
  - Uh, kámpót... (Uh, kompót...) - mondta az egyik fitymálóan.
  - Nye nádá? (Nem kell?) - Kérdeztem.
  - Nye. (Nem.)
  - Dáj mnye, moj drug. (Add nekem, barátom.)
  - Nu! - Nyújtotta, elvettem, megköszöntem, és mivel én szereztem, más cipelte.
  Ezután azonos időben, vagyis picit korábban mentünk a kajáért, hogy el ne szalasszuk az adakozó kedvű Ivánékat. Nekem muszáj volt menni, ha akartam, ha nem, mert én értettem szót velük.

  Leszerelés után dolgoztam szovjet laktanyában. A katonákat adták mellénk segédmunkásnak. Nagy élmény volt. Eladtak bármit, kivéve a bajonettet, pedig lett volna rá vevő. Bunker járt volna érte Kunmadarason. Ők úgy mondták: kommandarazs

• Vakegérke félisten

  #1 2016-02-24 09:20:47

  Új Válasz

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  

  Vakegérke

  félisten

  Az ilyen várakozásokat utáltam a legjobban. Senki nem tudta mikor, mit, hogyan, nem kötötték az orrunkra.

  "Ivánokkal" nekem is volt szerencsém pár hadgyakorlaton találkozni. Egy kis pálinkáért szinte bármit odaadtak, egyet kivéve, az pedig a szurony. (Nem pontosan ez a neve, hiszen inkább tőr, de nem jut eszembe.) Állítólag erre tettek esküt.
  Jó fejek voltak, akár az utolsó cigijüket kettétépték, ha kérte az ember.
  Gödöllő melletti erdőben voltunk, a tábori konyha pár száz méterre volt, egy kis egészségügyi séta ránk fért. Négyen mentünk, két badellát ketten-ketten fogtunk, leves, második, belefért a szakasz kajája. Oda jártak Ivánék is, csakhogy ők almabefőttet is kaptak egy 5 literes üvegben.
  - Uh, kámpót... (Uh, kompót...) - mondta az egyik fitymálóan.
  - Nye nádá? (Nem kell?) - Kérdeztem.
  - Nye. (Nem.)
  - Dáj mnye, moj drug. (Add nekem, barátom.)
  - Nu! - Nyújtotta, elvettem, megköszöntem, és mivel én szereztem, más cipelte.
  Ezután azonos időben, vagyis picit korábban mentünk a kajáért, hogy el ne szalasszuk az adakozó kedvű Ivánékat. Nekem muszáj volt menni, ha akartam, ha nem, mert én értettem szót velük.

Új hozzászólás Aktív témák