- Jövök holnap is – köszöntem el az őr úrtól, akit magunk közt csak bakternak nevezünk. Előtte nem mondjuk, mert valamiért bántónak érzem ezt a megnevezést.
- Gyere barátom!
Nem vagyunk barátok, hiszen egymás nevét se tudjuk. (Ő a bakter, én meg a köves.) Mégis jól esik, a megszólítás. Negyven évvel ezelőtt akinek nem tudtuk a nevét, úgy szólítottuk, hogy „öreg”. Mások úgy mondták, hogy „haver” de az olyan paraszt. Ma inkább a „tesó”, vagy „tesvérem” dívik, de az meg olyan...olyan kisebbségi. A kisebbségi barátom fiától hallottam, aki éppen az aktuális őr urat szólította úgy, hogy „szép báttya”. Török sorozatból hallom, hogy „bátyám” Ez is tetszik, de mi már a feleségemmel is úgy mondjuk egymásnak, hogy „öcsém”. Egyik rokonom lányaitól hallottam hajdanán, hogy „öcsém apuci”

Na, szóval a bakter úgy mondja, hogy „barátom”. Két őrrel találkoztam a két hét után is csak lehetséges munkahelyen (hisz még most is a mintáknál tartunk) A másikról nincs mit mondani. Középkorú, autószerelő haverja van, aki nem ér rá. Ennyi. A szóban forgó őr közel jár a hatvanhoz, pödrött bajszú parasztember. Szombaton nincs nagy sürgölődés az építkezésen, még a kocsit is bent hagyhattam az udvaron, hiszen csak a gipszkartonosok, a liftesek....meg én, az hat fő. Se fehérkőműves, se burkoló, akiktől elleshetnék valamit. Az öreg is unatkozik, bár aki őrnek áll, hozzászokhat az unatkozáshoz. Egy kőfaragó kolléga mesélte, hogy ő két hónapig bírta az őrködés magányát. Ez az őr, amikor hallotta a porszívóm hangját, bejött megnézni, mit csinálok. Jöhetett volna kicsit később, amikor a várakozás munkafázishoz érek, de ha már odajött, leállítom a gépet. Ő pedig beszélgetni akart. Nem küldhettem el, hogy jöjjön később, hátha elmúlik akkorra a hangulata.
Megkérdeztem, van-e okos telefonja, mert a főnököm látni akarja, mit alkottam. Vittem ugyan magammal olyan telefont, amivel tudok fényképezni, de se szöveget, se képet nem tudok róla küldeni. Főleg, hogy még kártya sincs benne. Amit használok, az kizárólag telefonálásra jó, meg az időt megnézni. Ettől okosabb nem is kell, hiszen többnyire nyakig vagyok a porban. Hogy össze tudnám már karcolni a simogatós telefont. Képküldés tehát marad a szokásos módon, este e-mailban. Örüljön, hogy így is láthatja! Lényeg, hogy az őrnek nincs okostelója, de majd talán bejön az egyik építésvezető, aki meg tudja oldani ezt az országos problémát.
Aztán még mond valamit az építésvezetőről, meg valami olyasmit, hogy „ledőltem”. Látom is a tarkóján furcsán gyűrődött fehér haját. Figyelni kezdtem arra amit mond.

Fáradt, mert idő előtt megellett a kancája. Egy hónappal korábban. Nagyon gyenge a csikó. Aztán valami esküvőkről beszélt, ami egyre ritkább, nem sok jön össze belőle....
Összeraktam a dolgot. Hintóval viszi az ifjú párt az esküvőre. Én beszéltem neki az én munkámhoz szükséges....legalábbis ajánlott szerszámokról és annak áráról, erre válaszul említette, mennyiért vett egy négyes szerszámot. (erre már a főnököm azt mondta volna, hogy elbeszélünk egymás mellett)
- Négy lóval? - tettem fel egy félmondatos kérdést.
- Hat. Hat ló, meg most ez a csikó.
- De a fogatba...
- Van két almásderes, egy fekete, egy pej....
Nem tudtam egész pontosan követni, rákérdezni pedig nem mertem, mert még azt hiszi, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Pedig tényleg nem. Ő pedig sorolta, hogyan fogja be „keresztpárba” a lovakat, melyik a tülled, melyik az ostorhegyes...a fekete a vezér. Mesélte, mennyi munka van a szerszámok ápolásával, szóval nem nagyon éri meg befogni a hintóba, de ha megkérik, nem tud nemet mondani.

Amint mesél, nekem az motoszkál a fejemben, hogy „na, ezt megírom” Talán több dolgot megtudhattam volna tőle, ha nem azon jár az eszem, hogy sietni kellene a munkával, hiszen nagy eséllyel ez a nap már csak puszira megy.
A rokonszenvemet mindenesetre elnyerte ezzel a paraszti életvitellel. Mesélte, hogy volt hat fejős tehene, mert azt hitte, majd megél a tejből, de csalódnia kellett. Még bikát is vett, hogy ne kelljen az inszeminátorhoz menni, de az összetörte a tehenei egy részét. Leadta a bikát vágóba, amivel előbb az volt a gond, hogy sovány, majd amikor realizálódott a leadás, azért kapott kevesebbet érte, mert túl kövér. Adósságtörlesztés fejébe kandisznót is kölcsönkapott, ami bebúgta még az ártányokat is.

Sok volt hirtelen ennyi infó. Felét se tudtam feldolgozni. Ezek szerint jelentős gazdasága van odahaza a faluban. Ennyi jószággal sok a munka, sokba is kerül az állományt beszerezni, fenntartani. Mégis az jött le a meséléséből, hogy nem tud belőle megélni. El kellett szegődni négyórásba egy céghez, ahol – mint egykor a téeszben – még sofőrködnie is kellett olyan autón, amire nem érvényes a jogsija, de levizsgázni nem is próbált, hiszen az egészsége már neki sem egész. Személykocsit még vezethet. Vezet is, látom a munkába járó járgányát. Egyértelműen az övé, hiszen a belső tükrön lóg egy olyan bokréta, amit lovak szoktak elnyerni. Ezek szerint versenyeztet is. Na, az se olcsó mulatság.
Még amikor a szerszámokról beszéltünk, akkor említette a fiát, aki hegesztő egy olyan cégnél, ahol munkagépeket építenek. Vagyis, ő is átnyergelt az iparba. Említette a lányát, aki nem akarja tőle átvállalni a jószágot. Tehát marad a hagyományos falusi életforma az öregre addig, amíg bírja. Vagyis odahaza a gazdaság, és mellé valami biztosan fizető állás, még ha kevés is az a fizetés. Két éve hallottam a 350 ft-os órabért az őrködésért. Gondolom, azóta se emeltek túl sokat. Ezért tehát sok óra kell. Mint ahogy a jószágra is kellene! Bele se kívánok gondolni, hogyan bírja hatvan évesen. Emlékszem én arra az időre, amikor huszonévesen elkezdtem maszekolni. Ha napközben a cégnél megpróbáltam rápihenni az esti munkára, még fáradtabb lettem délutánra.
Na, de meg van itt mindenkinek a maga keresztje...vagy ha nincs, majd én csinálok.

Közben elhúzták a delet, igyekeztem hazafelé, így nem szorgalmaztam a további beszélgetést.
- Végeztél barátom? - kérdezte, amikor pakoltam befelé a kocsiba – Várj, majd kiengedlek.