FIDES ET RATIO - KATOLIKUS TEOLÓGIA: Bevezető 1/2
II. János Pál pápa enciklikája püspökeihez a hit és az értelem kapcsolatának természetéről
A pápai tanítás 12 év alatt nyerte el végső formáját és igen tanulságos, szóval olvassátok végig, elmélkedjetek rajta. Akiknek TLDR, azoknak egy önkényes, drasztikusan és durván zanzásított kivonat alább:
„A kinyilatkoztatás olyan szilárd tájékozódási pontot hoz a történelembe, melytől az ember nem tekinthet el, ha el akar jutni élete misztériumának megértéséhez; másrészt ez a megismerés állandóan Isten misztériumára utal, amit az ész nem tud kimerítően megismerni, hanem csak a hitben képes befogadni és elfogadni.”
„...a kinyilatkoztatás egyetemes és végső igazságot vezet be történelmünkbe, mely az emberi észt arra serkenti, hogy soha meg ne álljon; sőt arra készteti, hogy állandóan tágítsa megismerésének határait, egészen odáig, hogy a legapróbb részletekig mindent megértsen, amire képes.”
„A jámbor izraelita még kevésbé szerezte az ismereteket olyan kritériumok alapján, melyek a modern kor tudományos vitáinak jellemzői. Ennek ellenére a Szentírás az ismeretek hatalmas tengerébe a maga sajátos hozadékával ömlött bele.
Mi ez a hozadék? A sajátosság, ami a szentírási szövegeket megkülönbözteti, az a meggyőződés, hogy az ész és a hit megismerése mélységes, megbonthatatlan egységet alkot. A világ és minden, ami benne van, tehát a nép története és eseményei is, olyan valóságok, melyeket az ész eszközeivel kell elemezni és megítélni, de a hit e folyamatból nem hagyható ki. A hit nem azért avatkozik be, hogy az ész autonómiáját csorbítsa, vagy cselekvési terét szűkítse, hanem csak azért, hogy megértesse az emberrel: Izrael Istene e történésben láthatóvá válik és cselekszik. Lehetetlen tehát, hogy a világot és történelmi eseményeket alaposan megismerjük anélkül, hogy hinnénk a bennük tevékenykedő Istenben.”
„Isten Fiának megtestesülése lehetővé teszi, hogy lássuk azt az örök és végleges beteljesedést (szintézist), melyet az emberi szellem önmagától még csak el sem képzelhetett: az Örökkévaló belép az időbe, a Minden elrejtőzik a részben, Isten magára ölti az ember arcát. Így a Krisztus kinyilatkoztatásában kifejeződött igazság már nincs szoros földrajzi és kulturális keretek közé zárva, hanem kitárul mindazon férfiak és nők felé, akik el akarják fogadni az életnek értelmet adó színtiszta beszédet. Krisztusban most már minden embernek útja van az Atyához; halálával és föltámadásával nekünk ajándékozta az isteni életet, melyet az első Ádám elveszített (vö. Róm 5,12-15). E kinyilatkoztatással az embernek fölkínáltatik az életére és a történelem sorsára vonatkozó végső igazság: „Valójában csak a megtestesült Ige titkában tárul föl az ember titka” állapítja meg a Gaudium et Spes konstitúció. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, az emberi személy titka megfejthetetlen marad. Hogyan találhatna az ember választ oly drámai kérdésekre, mint a fájdalom, az ártatlan szenvedése és a halál, ha nem abban a világosságban, mely Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának misztériumából sugárzik?”
„Vannak olyanok is, akik visszatérnek a fideizmus veszedelmébe, amely nem ismeri el az ész útján történő megismerés és a filozófiai tudomány jelentőségét a hívő belátás, sőt az Istenben való hit lehetősége számára. E fideista irányzat ma széles körben elterjedt változata a „biblicizmus”, ami arra törekszik, hogy a Szentírás olvasásából, illetve magyarázatából alakítsa ki a hihetőség egyetlen, szilárd tájékozódási pontját.”
„Isten Igéje a Föld minden sarkában, minden korban, minden embernek szól; és az ember természete szerint filozófus. A teológia pedig, mely a hit fényében ezen Ige megértésének átgondolt, tudományos földolgozása, sem bizonyos eljárásmódjai, sem bizonyos feladatai elvégzése miatt nem mondhat le arról, hogy kapcsolata legyen a filozófiával, s e kapcsolatot a történelem folyamán valóban ki is dolgozták.”
„A filozófia segítsége nélkül ugyanis magyarázhatatlanok maradnak a teológiai tartalmak, mint pl. az Istenről való beszéd, a személyek vonatkozásai a Szentháromságon belül, Isten teremtő műve a világban, Isten és ember kapcsolata, a valóságos Isten és valóságos ember Krisztus mivolta. Ugyanez érvényes az erkölcsteológia különböző témáira, melyben a filozófiai etikában meghatározott fogalmak sorát használjuk, pl. erkölcsi törvény, lelkiismeret, szabadság, személyes felelősség, bűn, stb.”
„További veszedelem, amire ügyelnünk kell, a szcientizmus. Ez a filozófiai fölfogás csak a pozitív tudományok megismerési formáit ismeri el érvényesnek, és a fantáziaképek világába utalja mind a vallási és teológiai megismerést, mind az etika és esztétika tudományát. Korábban ugyanezt a fölfogást pozitivizmusnak és újpozitivizmusnak nevezték, melyek értelmetlennek tartották a metafizikai jellegű kijelentéseket. A tudományelméleti kritika e véleményt hiteltelenné tette, de az most a szcientizmus köntösében újjáéled. Ebből a szempontból a metafizikai értékeket az érzelmi élet termékeivé silányítják, s mellőzik a „létezés” fogalmát, hogy a puszta és egyszerű tényeknek adjanak helyet. A tudomány tehát arra készül, hogy az emberi létet minden szempontból uralma alá hajtsa a technológiai haladással.”
„Nem kisebb veszélyekkel jár a pragmatizmus, mely elsősorban arra jellemző lelkület, aki döntéseiből kizárja az elméleti meggondolásokat vagy az etikai elvek alapján történő értékelést. E gondolkodási irányzat következményei súlyosak. Különösen az a demokrácia-értelmezés vált általánossá, mely figyelmen kívül hagyja az értékirányú, ezért változhatatlan alapokat: egy adott magatartás megengedett vagy tiltott volta a parlamenti többség szavazata alapján dől el. Az ilyen ítéletalkotás következményei nyilvánvalóak: a fontos erkölcsi szabályok lassan bizonyos intézmények vitáinak hatáskörébe kerülnek. Mi több, maga az antropológia tudománya súlyosan sérül, ha az ember olyan egyoldalú szemlélésével művelik, melytől távol állnak az etikai töprengések, valamint a szenvedés és az áldozat, az élet és halál értelmének egzisztenciális analízise.”
„Az eddig fölsorolt vélemények olyan általános fölfogáshoz vezetnek, mely úgy tűnik sok mai, a létezés értelmét mellőző filozófia közös horizontját adja. A nihilista értelmezésre gondolok, mely egyszerre utasít el minden megalapozást és tagad minden objektív igazságot. A nihilizmus az ember emberiességének és identitásának tagadása, már akkor, mielőtt ütközne Isten Igéjének tartalmával és követelményeivel. Nem kerülheti el ugyanis figyelmünket, hogy a „létről” való megfeledkezés elkerülhetetlenül az objektív igazsággal, s vele együtt annak a kapcsolatnak elvesztésével jár, mely az emberi méltóság alapja. Ez készíti elő a lehetőséget, hogy az ember arcáról letöröljék az istenhasonlóságot tükröző vonásokat, s lassanként vagy egy pusztító hatalom karjaiba, vagy a magány kétségbeesésébe kergessék. Ha az embertől elveszik az igazságot, puszta illúzió az állítás, hogy föl akarják szabadítani. Az igazság és a szabadság vagy együtt járnak, vagy mindkettő nyomorultul elvész.”
„Az Egyház azon tekintélyénél fogva, mely Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának őreként megilleti, meg akarja erősíteni, hogy az igazságról gondolkodnunk kell.”
„A filozófiának vissza kell nyernie eredeti hivatását, mert súlyos feladata, hogy az emberi gondolkodást és kultúrát alakítsa azáltal, hogy az embereket állandóan hívja az igazság keresésére.”
„Ez az „igazság”, melyet Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztat nekünk, nem áll ellentétben azokkal az igazságokkal, melyekhez a filozófia által jutunk el. Sőt, a megismerés két foka vezet el a teljes igazságra. Az igazság egysége az emberi ész egyik alapvető követelménye, mely az ellent nem mondás elvében fejeződik ki. A kinyilatkoztatás azáltal, hogy megmutatja: a teremtő Isten egyben az üdvtörténet Istene is fölkínálja ezen egység bizonyosságát. Egy és ugyanaz az Isten, aki a dolgok természetes rendjének érthetőségét és értelmes voltát, melyre a tudós nyugodtan ráhagyatkozhat, megalapozza és biztosítja, azonos azzal az Istennel, aki a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjaként nyilatkoztatja ki magát.”
„Az, hogy hiszünk egy általános érvényű igazság megismerhetőségében, semmiképpen nem türelmetlenség forrása; épp ellenkezőleg, az emberek közötti igaz és őszinte dialógus szükséges előfeltétele. Csak így lehet legyőzni a széthúzásokat, és megtenni az utat az egy és teljes igazság felé azokon az ösvényeken, melyeket egyedül a föltámadott Úr Lelke ismer.”
„Egyedül a filozófia tudományában találunk megértést és lehetőséget a dialógusra azokkal, akik nem osztják velünk a hitet. A mai idők filozófiai helyzete a hívő filozófusok figyelmes és szakavatott munkáját igényli, akik képesek rá, hogy megértsék e történelmi pillanat elvárásait, nyitottságait és problémafölvetéseit. A keresztény filozófus, akit mindig az Isten Igéjéből származó megértés vezérel, miközben az ész fényénél és annak szabályai szerint érvel, képes olyan gondolatmenetet kibontani, mely azoknak is érthető és elfogadható lesz, akik az isteni kinyilatkoztatás által föltárt teljes igazságot még nem ismerik.”
[ Szerkesztve ]
"Szerintem."