Tesztünk második fejezetében a rendszermemória elérésével foglalkozunk. A memória elérésének tesztelésére ezúttal azért fordítottunk külön figyelmet, mert a K10 megjelenése új ajtókat nyitogatott ezen a téren is. Az új architektúrában még mindig integrált memóriavezérlő dolgozik, de az AMD félretette a több éve mindkét gyártó által legszívesebben használt kétcsatornás működést, és dupla egycsatornás kiépítést fejlesztett ki. Erre miért volt szükség? A hagyományos kétcsatornás memóriaelérésnek az az előnye, hogy egyszerre nagyobb adatmennyiséget lehet rajta átmozgatni, de órajelenként csak egy műveletre (olvasás vagy írás) van lehetőségünk, ami nem optimális az egyre terjedő multitaszkos, egyre több szálon dolgozó környezetekben, amikor esetleg több operációs rendszer és azokon belül több program is egyszerre szeretné elérni a memóriát írásra és olvasásra egyaránt – gondoljunk a virtualizáció térhódítására. Az AMD megoldása kézenfekvőnek tűnik, az új memóriavezérlő órajelenként két műveletet képes elvégezni. De hogy a gyakorlatban ez mit jelent, arra külön kíváncsiak voltunk.
A tesztekben ezúttal is a K7–K8–K10 trió és a Merom–Penryn duó kapott szerepet. Ha emlékszünk még az Athlon 64 előtti időkre, felsejlik, hogy az AMD akkoriban még egy pont-pont összeköttetést, az DEC Alpha által kifejlesztett EV6 processzor rendszerbuszát használta a processzor és az északi híd összekapcsolására. Az EV6-ból származó busz előnye elsődlegesen abban rejlett, hogy riválisánál, a Pentium Próban debütáló GTL rendszerbusz továbbfejlesztett variánsainál nagyobb sávszélességet kínált, többutas rendszerekben pedig dedikált útvonalat biztosított minden végrehajtóegység számára, míg az akkor használatos 440BX csak egy közösen használható rendszerbuszt áldozott fel erre a célra. Az AMD a K8-ban mégsem az EV6-ot vitte tovább, hanem úgy döntött, hogy a memóriavezérlőt egyszerűen a processzorba integrálja (az Alpha az EV7 esetében is éppen így tett). A kétcsatornás memóriavezérlővel rendelkező asztali K8-asok (először S939, majd AM2 platformon) megduplázták az elméletileg elérhető maximális memória-sávszélességet. Ez szép és jó volt, de nem sokat értünk vele, hiszen kétmagos Athlon 64 processzorunk magjai egyetlen közös memóriabuszon voltak kénytelenek osztozni. A megoldás kiegyensúlyozatlan, mert egyszerre csak az egyik processzormag kérhet/küldhet ezen keresztül adatot, miközben olyan magas sávszélesség áll a rendelkezésére, amit soha nem képes kihasználni. A K10-nél egy ilyen esetben már nem egy, hanem két processzor juthat hozzá az igényelt adatokhoz egyetlen ciklus alatt, igaz, az egycsatornás sávszélesség csak fele a korábbinak, mégis ez a jobb megoldás, mert így két processzormag igényeit elégítettük ki egyetlen ciklus alatt ahelyett, hogy egyetlen processzormagra pazaroltuk volna el az összes erőforrást (sávszélességet)
Ganged:1×128bit
Unganged: 2×64bit
Forrás:
http://prohardver.hu/teszt/processzorok_melylelektana/bevezeto.html
[ Szerkesztve ]
