"Ezt,hogy mese és kitaláció, az emberek csak azért mondják, hogy saját magukat megnyugtassák,és megerősítsék abban, hogy azt,hogy ők mennyire jó vagy rossz emberek,azt a társadalmi normák döntik el. "
Ez oké, de számomra az egy gigantikus logikai lyuk a dolog kellős közepén, hogy ezáltal a bizonytalanság-felelősséghárítás-rettegés "szentháromságába" taszítják magukat...
Ha elvetik a "mesét", ergo nincs semmi "kapaszkodó" ( =az univerzum egésze csak a véletlenség okán létezik, céltalanul, értelmetlenül, ezen belül az ember is véletlenszerű és esetleges, és ezért az állati szintet sem ugorhatja meg létezése szempontjából: ösztönvezérelt, felelősséggel nem rendelkező lény), akkor milyen alapon merülhet fel bármilyen szervezési igény? Jog, társadalom, gazdaság, önérdek, társas érdek, globális rendszerek...?
Születünk, mert csak, eszünk-dugunk-meghalunk mert csak... mint az állatok az erdőn-mezőn-vizekben...
Milyen abortusz jogokról hadovál bárki? Milyen eutanázia-jogokkal kell foglalkozni? Milyen házasság-jogot követelnek akárkik (nem hívő, nem hetero párok)?
Ugorjon hasast egy hegycsúcsról, mert egy állat ennél többet nem tehet, nem is igényelhet... Éljen együtt, majd ha megunja, hagyja ott az éppen aktuális "szórakoztató eszközt".
Vegye el, ami kell, és ne csodálkozzon, ha tőle is elveszik, ami másoknak tőle kell. A természet vad törvénye, az életképesebb értelmetlensége az egyetlen hiteles szerveződési elv... (sic!)
Abban látom a "nem létező Isten" nyakába varrt rossz világ felelősségének valódi okát, hogy az emberek fogyasztói szemlélettel tömegtermelt használati cikkekként kezelik (használják, kihasználják, elhasználják) egymást, mint hús a húst, mint állat az állatot, ha épp olyanjuk van. Egyébként meg terepakadályként kerülgetik egymást.
Nem a sosem volt, sosem lesz, egyszeri és megismételhetetlen, autonóm, szuverén lelket ("megszelídíteni és megszelídítésre vágyó vad rókát") vélik felismerni és megbecsülni egymásban, hanem egy értelmetlen-céltalan, ösztönvezérelten "neki járó" másik, "mindegyki" állatot, akit épp megkaphat, ha elég rátermett vagy oktalan-céltalan "mázlija" van.
A promiszkuitás, a felelőtlen élvezet-szex (mert "jár/szükség"), a házasságok felbomlásának aránya, a hűtlenség, a becstelenség, egymás bántása, elhanyagolása, eldobása (ha meguntuk, ha kiszipolyoztuk, ha már terhünkre van), stb. mind ebből az Istentelen állatszemléletből ered szerintem.
De következetlen is egyszersmind, mert szembehelyezkedve ezzel az életszervező alapelvvel, követeli-megteremti azokat a konszenzuális, alkalmi, értéktelenségét a kompromisszum ál-értékének álcájába bújtató "jogokat", melyekkel kiemeli magát a létezés céltalan-értelmetlen állati valóságának szövetéből. Hivatkozik rá, de egyúttal elvitatja a következmény létjogosultságát, elhárítja a felelősséget e szemlélet (és követői).
Ez pedig rejthetetlen igazságként tudatosul az emberekben - akármilyen kognitív disszonancia-kezelés, tudat alá söprés is igyekszik leplezni -, és ez bizonytalanságot, elégedetlenséget (kielégíthetetlen vágyódást) generál, ami a kétségbeesés felé terel (elérhetetlenség és elveszettség érzése).
Legkésőbb az élete alkonyán mindenkinek le kell vonnia a végső következtetést, eredményt: volt-e értelme, haszna, értéke az életének vagy üres és megbánt, féltett (elengedni nem képes) vagy megtagadott élményként lépünk ki a semmibe/tovább a "folytatásba". Mi volt mindez?
De addig is lehet struccolni, vergődni, hárítani, tagadni.
Csak közben zajlik az élet, és sérülünk és sértünk... mindhalálig. Felelős meg nincs. Isten az. Aki nincs. Tehát az ember, aki kitalálja Istent. Körbeértünk és mégsem, mert strucc.
"Szerintem."