Nekem is az jutott eszembe, ami Noddynak...

Egyszer beszélgettem egy férfival, aki elmesélte, hogy a gyermekeit ugyan járatja hittanra, mert "rosszat nem tanul", de ő nem hisz Istenben. Mert azt látta az életben, hogy neki nem segített senki, és minden, amit elért azt magának köszönheti. Van mit ennie, mert éjt nappallá téve dolgozik érte, van háza, mert felépítette stb. Semmi nem hullt az ölébe, semmi ajándékot nem kért, és nem is vár az Istentől...

Kérdezem én: Nem nagyobb önámítás ez...? Tényleg nem vesszük észre, hogy mennyi minden olyan külső körülmény és feltétel "adott", amiről abszolút nem tehetünk? Amihez tényleg semmi, de semmi közünk? Pl. nem rajtunk múlik, hogy felkel-e a nap, vagy, hogy nem ültünk benne egy autóban, amit egy ámokfutó ronggyá tört, vagy, hogy nem szakadt le alattunk a lift, vagy, hogy nem születtünk 3H-s körülmények közé, vagy valamilyen fogyatékossággal... Persze lehet azt mondani, hogy ez "véletlen", de ennél "logikusabb", a világból kiindulva is, hogy csak az lesz rendezett, amit valaki elrendez...
Az, hogy az egész életünk a mi kezünkben van, nagyobb önámítás, mint a vallás...

"Egyformának lenni mindenkihez. Emberfeletti nagy szív kell ehhez." - Reményik Sándor