A szeretet független. Képes vagy szeretni? Húzósabb kérdés: tudsz szeretetet elfogadni?

Minap tanúja voltam egy embertelen jelenetnek.
Egy hölgy -cirka harmincas- álldogált egy forgalmas csomóponton, unottan nézett maga elé. Várhatott valakit, közben talán anyagi gondjain töprengett.
Egy mongoloid arcú kamasz hozzá lépett, és bátortalan mosoly kíséretében megsimította a karját. A nő odakapta a fejét, arcára kiült az undor, hátrébb lépett, és úgy söprögette a kamasz érintette karját, mintha pestist akart volna lesöpörni róla.
Ott voltam, láttam, és sajnos láttam a lökött kamasz arcát, tekintetét is. Csalódás, lelki fájdalom volt rajta, benne. Hozzá léptem, és magamhoz húzva nyugtatgattam, tutujgattam. Idő múltán ment dolgára. Nem köszönte meg lelki segítségem, de ölelése, simogatása nyugtázta tevékenységem.

Elmesélek valamit.
Frekventált kórháznál dolgoztam, teherautót vezettem. Egy napon szokatlan fuvart kaptam, mert a kolléga szabin volt. Csökkent értelmű gyerekek intézetébe szólított a kötelesség. Felpakoltam, mentem, megérkeztem.
Parkosított terület a környezet, ódon épület előtt álltam meg. Jöttek a lakók, én pedig lenyitottam a platót, hadd fogyjon ami rajta van, és hadd töltsük meg azzal, amit innen vinni lehet, vagy kell.
Nyüzsi ezerrel, boldog vigyorok, hiszen történik valami.

Tegnap senior tag lettem.

Büszkeség tölt el, bár mások mércéjével ez smafu, hiszen kellő számú hozzászólással hamar kivívható a titulus.
Kérdés, hogy tud-e az ember fia értelmesen beszélgetni. Én ugyanis erre törekszem. Voltak ugyan kilengéseim, de összességében úgy vélem, hogy nincs szégyenkezni valóm.

Ugyan nincs köze a blognak a titulushoz, valahol azonban mégis köze kell, hogy legyen. Hiszen írásaim reakciókat váltottak ki, én pedig nem mulasztottam el azokra válaszolni. Ezek pedig ha nem is teljes értékben, de növelték pontszámaimat.

Meséltem az álmodozó szemű lányról, meséltem Panniról, megírtam "Jani" és "Ilon" történetét, arról is írtam, hogy Annuska nem tudott sírni.
Érzelmekkel játszom, és aki nincs fából, az átérzi mindazt az örömet, bánatot, amelyről mesélgetek. Érzelmek nélkül üres az élet.

Kivívtam magamnak némi tiszteletet, de nem ez a fontos.
Sokkal többet ér, hogy sokan kedvelnek, örömmel olvassák írásaim. Ha nem így lenne, akkor letenném a lantot.
Még nincs okom letenni. Írok, ha van miről, és bizony mindíg van téma. Állandóan zakatol az agyam, fényes nappal ébren álmodom, munka közben sem hagynak békén a manók, tündérek, szellemek. Régi kapcsolat ez köztünk, már nem vagyok képes, és nem is akarom elszakítani.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tanár...

Okította a gyerekeket lelkesen, hisz' ez volt a hivatása. Nem könnyű munka.
Történt egy napon, hogy az egyik diákja komótosan feltette a lábait az asztalra, amely mögött ült. Hősünk észrevette, odament, és szólt neki, hogy nem szép dolog amit csinál. Több sem kellett az ifjú titánnak, elküldte őt az anyjába. Megkapta érte azt, ami szerintem a minimum: akkora pofont, hogy borult székkel-asztallal együtt.

A tanár azóta már nem jár be reggelenként abba a suliba, de lehet, hogy másikba sem. A "vagány" krapek apucija elintézte, hogy kirúgják. No persze a gyerek maradt.

Magánvéleményem: szép dolog a testi fenyítés tilalma, de hol a korlát, amely meggátolja a hasonló eseteket? Komolyan el kéne tűrni egy felnőttnek, egy tanárnak, hogy a diákok beszóljanak neki, hogy megalázzák? És ha el is tűri, milyen orvoslattal élhet?

Sok éve, hogy a fenti pár sort publikáltam azon szörnyűlködvén, hogy hova juttatott minket az ifjúság vattába bugyolálása. Azóta legrémesebb álmaimat is meghaladó módon terjed az iskolai erőszak.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ildikó...

Élte a 13 éves kamaszlányok életét az összes örömével és nyűgével együtt. Semmi extra. Sem csúnyább, sem szebb nem volt, mint kortársai. Amolyan egy a százból. Kamaszos, kiforratlan alkat, szeplős arc, ártatlan szemek, lófarokba szelidített szőkésbarna haj, ami még így is a háta közepéig ért.
Befejeződött a hetedik, hurrá, itt a vakáció! Tanulni ugyan nem kellett, de napközis maradt, mert szülei dolgoztak, ugyanis valamiből élni kell, csavargásra, unatkozásra meg csak nem kárhoztatták Ildikót.

Idős anyóka volt a takarító néni a suliban. Hogy szem előtt legyen, az unokáját is oda iratta be napközibe a nyárra, habár máshol tanult. Ugyanaz a korosztály, csak feltalálja magát.
Ildikó is érdeklődve leste az új srácot, aki könnyen beilleszkedett, mindíg vigyorgott, amolyan izge-mozga, sosem nyugvó nagyszájú volt. Hetente jártak usziba is, ahol lelepleződtek a kamaszos bájok, és bár Ildikónak fogalma sem volt igazából a testi vágyakról, valami azért megrezdült benne. Nem tudta mi zajlik lelkében, de egyre jobban vágyott a srác közelségére. Nem készült fel arra az érzésre, amely a szívét szorongatta, de már nem volt ereje, és nem is akart védekezni ellene. Minden perc mámoros volt, amit a közelében tölthetett, és csigaként vánszorgott az idő, mikor nem volt a közelben.
Számolja vajon az Úr, hogy hány könnycsepp áztatja a párnákat?

Jelenleg Döncike feje található a dunsztos üvegben. Anyu a kezét tördelve sipákol, apu káromkodik, a nagyi sopánkodik, Döncike nővérének -Vicának- már nincs kedve röhögni, Sanyi bácsi pedig megsértődött, és hazament.

De hogy is volt?

Nagyi mosófazékban főzte a lekvárt, és a gondosan kimosott üvegek katonás rendben sorakoztak a konyhában. Nem volt sok dunsztos, de űrtartalmukat nézve épp elég, hogy befogadja a nagyi spéci lekvárját.
Évente ismétlődő ceremónia volt a művelet. Párat megtartott a családnak, párat meg szétküldött a rokonoknak.
Ami elment postán, annak a sorsáról nem volt tudomása, bár levélben dícsérgették. Azt már nem tudhatta a nagyi, hogy a rokonok kővel dobálták a postást, ha dunsztos üveget láttak a kezében. Utólag persze bocsánatot kértek tőle, és bőkezűen lejattoltak, hiszen szerencsétlen ember csak a kötelességét szerette volna teljesíteni. De ennél is fontosabb volt az, hogy testével védte a kőzáportól a dunsztost, hiszen azt vissza kellett küldeni a nagyinak. Békebeli üvegről van szó, tehát nem a mai csavarós bádogtetős, hanem a hatalmas szájú dunsztos. Szóval mindenki jól járt. A postás szép summát kasszírozott az őt ért sérelemért, elszenvedett puklikért, a rokonoknak pedig nem kellett megenni a nagyi lekvárját.
A családban meg az volt a módi, hogy anyu a közértből szerezte be azt, amit boldogan majszoltak, mint a nagyi életének legnagyobb sikerét.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovag...

Kóborolt a világban, egyre reménytelenebbül. Sehol egy óriás, sehol egy sárkány, de még csak egy kiszabadítani való királylányról sincs hír.
Apródja egy éjszakán elszökött mellőle. Nem maradt más társa, mint a lova.

Feküdt a csillagos ég alatt, álom nem jött a szemére. Lova bóbiskolt, a lovag pedig nyitott szemmel ábrándozott a régi szép időkről.
Ó, azok a kopjatörések, nagy dicsekvések, lakomák, az volt a szép idő. Sárkány meg annyi volt, hogy veszekedtek, melyik rabolja el a királykisasszonyt. Aztán valamelyik csak elrabolta, és lehetett lóhalálában igyekezni, hogy még szűzen kimenthető legyen...

A nap keltével már poroszkált az úton, ki tudja merre, északra, vagy egyéb irányba, végülis mindegy volt. Amerre járt, minduntalan kérdezősködött, de vállvonogatás, és elnéző mosoly volt a válasz.
Elcsüggedt, hisz' hőstetteket akart végrehajtani, megmutatni a világnak, hogy igenis létezik a becsület, a gyengéket pedig van, aki megvédje.
Éhes volt, de nem érezte, szomjas volt, de nem hiányolta a vizet. Aztán lova nyakára borulva elalélt.