Pillanatnyilag 17 milkó gyűlt össze Haiti lakosainak támogatására.
1749 a telefonszám, 200 Forint a terhelés.
Ha még olvasható, értékeld szíved szerint.

17 milkó. Piti melós létemre hatalmas summa, de ha a célt nézem, karcsú összeg.

17 kemény milkó. 85.000 telefonhívás. Sok a segítőkész emberke. Lefogadom, hogy a sóherok közül kerülnek ki, hiszen ők tudják átérezni a nincset, tragédiát.

Nem mai történet.
Csöngettek, kimentem. Az úriember kezdte volna a hablatyot, én viszont megkértem, hogy térjen lényegre. Rátért. Pistike, Manyika, akárkicsodácska gyerekecske meghal, ha nem gyűlik össze műtétjére a pénz, és ha én embernek érzem magam, akkor adok pár, párszáz, párezer pénzecskét.
- Jóember, miért nem a Svábhegyen, Rózsadombon, egyéb gazdag helyen kunyerál?
- Mert ott nem adnak. Csak a sóher melós ad.
Ha lett volna, talán akkor se adtam volna, nem tudom. Nem volt miből, nem adtam.

Utolsó falatom is megosztom veled, ha szükséged van rá, és ez nem kamu. Látom a szemedben a néma könyörgést, megszólalnod sem kell.
Tarhálóknak nem adok, de meghallván a néma segélykiáltást segítek leküzdeni a kérés szégyenét.

Adok, mert így neveltek. Adok, mert úgy érzem, hogy adnom kell. Adok, mert van miből.

Számolgatom forintocskáimat, és bizony nem túl rózsás a helyzetem. Egyedül élek, egy fizetésből tartom fenn kétszobás lakásom. Enni, élni kell, cipő is kéne.

Múlt nyáron estem önmagam csapdájába.
Szegény valaki ránk öntötte panaszát. Megsajnáltam, és bár nem kért, adtam. Mi több, priviben kunyeráltam neki, hogy adhassak.
Aztán jött a második eset, összességében négy személynek utaltam pénzecskét. Kintlevőségem több, mint 90.000, azaz kilencvenezer jó magyar váltópénz. A legkisebb tartozás 3.915 Forint, melyben benne foglaltatik az utalás költsége is.
Kamatot egyetlen esetben sem számoltam fel, holott nekem fialt volna a pénz, ha megtartom a számlámon.

- Ismersz, írj meg!
- De mit írjak rólad?
- Írj meg!
- Szabad kezet adsz?
- Írj meg!

Kopkopkop...
Kopogtatnak. Ki az? Jé, senki...
Franc aki megeszi, megcsal a fülem. De mi a fenéért ugrok kopogásra, mikor van csengőm?

Kopkopkop, prott, dridzs, csrg...
Koppan, dörren, csattan a csákány a vágatban. Bontjuk a falat, csille hordja el a szenet és a meddőt.

Kopkopkop...
Koppan a fejemben a csákány, kezemben érzem a nyelét. Szabadulni kéne tőle végre. Menj a francba!

Kopkopkop...
De hallod-e, de hallod-e, hogy dalol a sarokban a kalapács...
Nem kalapács, csákány!
Omlik a szén csapásaim nyomán, tüdőmbe egyre nehezebben áramlik a levegő. Por, por, és por. Szilikózis veszély, vigyázz!
Na és? Én megdögölhetek, úgysem gyors halál. Gyerekeimnek kell az élet, kell, hogy tanuljanak. Kell, hogy többre vigyék, mint én.

Kopkopkop...
Menj már a francba!
Megszakadtam, hazatérve ettem, kötelességből fektettem meg feleségem...

Igen, megosztom veled az utolsó falatom is, ha valóban rászorulsz.

Munkába mentem, tíz perc laza igyekvés. Bérletem nincs, gyalog értendő a tíz perc. Balra kerítés, jobbra egy tóra lehet látni, a sétánytól erős lejtő, vagy húsz méternyi a tó melletti újabb sétányig. Lehet vagy két-háromszáz méter ezen a szakaszon a séta. Még nem mértem lépteimmel, holott megfogadtam, hogy megteszem, és párszor már el is kezdtem. Valami mindíg közbejött, amiért nem sikerült. Talán majd akkor megteszem, ha elbúcsúztat a cég mint nyugdíjast, és utoljára jövök haza ezen a sokat tapodott úton.

Egy, kettő, három, sok...
Számolgattam lépteimet, és már csak pár méter volt hátra a végeredményig, mégsem sikerült. A sétány végén van jobbra a folytatás, amely körbe öleli a tavat. Ott szerencsétlenkedett egy kutya. Megálltam, a számolás sokadlagos szemponttá vált. Néztem a kutyát, aki tanácstalanul szaglászott bokorról bokorra. Szőre fakó, csapzott, bordái megszámolhatóak voltak. Egyértelműen elveszett, vagy kicsapott jószág.
Pssszt, szisszentem, és ő rám nézett. Gyere, mondtam, és lassú, óvatos mozdulatokkal elhúztam a zippzárat a táskámon, miközben leguggoltam. Elővettem a szendvicsemet, és lehámoztam róla a nejlon zacsit, meg a szalvétát. Gyere, ez a tiéd, mondtam, és nyújtottam a kutya felé a sonkás zsömlét.
Állt szerencsétlen, meredt a kajára. Aztán toporgott, majd megindult felém. Úgy két méternyire megtorpant, leült, majd újra felállt. Rám pillantott, aztán tovább szuggerálta a kaját. Röviden megnyalintotta a száját, halkan szűkölt.
Fél a szerencsétlen, el kell mennem innen. Letettem a szendvicset a betonra, aztán nagyon lassan felálltam, miközben már lépdeltem is tőle minél messzebb. Mikor hátranéztem, már csak egy rohanó kutyát láttam, akinek a szájában ott volt a napi betevő, egy sonkás szendvics.

Nehéz megfogalmazni érzéseim, de megpróbálom. Muszáj. Tartozom vele nektek, és bizony magamnak is.

Ha valaki azt mondja, hogy hülye vagyok, akkor megvonom a vállam, legyintek, és megyek tovább. Ha ketten mondják, akkor is megvonom a vállam, és megyek tovább. De ha többen, akkor bizony el kell töprengenem, hogy miért.

Az apró jelekre nem figyeltem fel, ezt furcsállom. Általában óvatos duhaj vagyok, figyelemmel hallgatok, avagy olvasok másokat.
Az, hogy a moderátorok rám szóltak párszor, természetes volt, hiszen ők a felvigyázók. Tény, hogy volt miért, nem voltam ártatlan.

Ez a hozzászólás az, amelynek hatására egész délelőtt vizsgálgattam önmagam. Tényleg ilyen mértékben megváltoztam?
Gőg és Megőg fia vagyok én...
Jó lenne nem elhülyéskedni, komoly dologról van szó.

A hozzászólásban felsorolt tulajdonságok visszataszítóak, és amelyeket még nem sorolt fel tibi666 barátunk, talán még rosszabbak.
Tényleg én lennék? Furcsa. Ennyit változtam volna 1165 nap alatt?

Jár az agyam cefetül. Egy pillanatra meg nem állna. Áldás ez, vagy átok? Én örülök neki, hogy így van. Bár a valóságból nem lépek ki, saját világom van. Jól érzem magam benne, és ha unalmassá válik, akkor levedlem, mint a kígyó a bőrét. Jöhet egy új világ telve butaságokkal, amelyekkel nem ártok senkinek, és szívem mélyén mosolygok, mert otthon vagyok. Otthon, a saját világomban.

Szóval borotválkozom.
Állok a fürdőszobámban, szembenézek önmagammal. Egy szál papucsba vagyok öltözve, ugyanis most fürödtem, hajat is mostam. Fejemen turbánt formál a törölköző. Ez szükséges, hiszen hiába vagyok vén trotli, a hajam majdnem a lapockámig ér.
Panel komfort, a tükör négy csempényi hosszú, és valamivel több, mint kettő magas. Ez bizony nem szakmai meghatározás, viszont gyakorlatias. Alul ott a négy csempe a fakeretre rögzítve, ők adnak alapot a rájuk nehezedő tükörlapnak, amelyet alumínium izék gátolnak meg abban, hogy előre essen.
Fogalmam sincs, hogy ki tervezte, de nem "macsós". A csempék rózsaszínűek, mára bizonyára fakultak is. 1977 szeptemberében láttam meg őket először. Sokszor határoztam már el, hogy kihajítom a szemétre, de az idő múlásával valahogy a szívemhez nőtt.

Manapság nincsenek elérhetetlen tárgyak, eszközök. Apró gyerekek zsebében ott a mobiltelcsi, fülükben az mp3 lejátszó dugója. Mindent megkapnak, amit a szülő ki tud köhögni.

60-as évek eleje, Ápisz (tanszer- és játékbolt) kirakata.
Álltam előtte megbabonázottan, tenyerem és homlokom az üvegen, meredten bámultam az elérhetetlen csodát. Piros volt, nagy fehér pöttyökkel, és csodálatosan gömbölyű. Igen, fejnagyságú pöttyös labda. 19 forint 20 fillér volt az ára, ha jól emlékszem.
Az egész udvarban egyetlen kishavernak volt ilyenje, büszke is volt rá nagyon. Ha valamiért nem jött le játszani, akkor be kellett érnünk a rongylabdával. Csórtunk otthon rongydarabokat, és az akkor viselt flór harisnyába tömtük. A harisnyát is csórni kellett, ez azok feladata volt, akiknek volt nővérük. Jó keményre csináltuk a rongylabdát, aztán boldogan kergettük, rúgtuk. De azért az volt az igazi, ha végre a pöttyös pattogott a Sárga téren.

Ja, hogy Sárga tér.
Az udvar egyik hosszanti felének közepén egy valaha szebb időket látott lépcsős oldalú medence volt. Mindkét oldalán jó kis homokozó, hogy a két ház gyerekserege játszhasson, és jó kis homokbombás háborút vívhasson.
Az udvar másik fele volt a Sárga tér. A fene se tudja, ki nevezte el így. Sárga nem volt, az biztos. Viszont elegendő hely volt ahhoz, hogy jó kis trinyócicát játszhassunk, és hatalmas foci csatákat vívjunk. Ó, ez külön fejezet.
Falkában ácsorogtunk, és a közismerten két legjobb lábzsonglőr egyike sorsolás útján szerezte meg a választás elsőbbségét. A nyertes mondott egy nevet, és az említett kishaver mögé állt, csapattag lett. Innen felváltva válogattak, és máris megvolt a két csapat. Már csak labda kellett.

Összerogy a világ fölöttem. Túl kevés vagyok.
Csókolom alássan, akartam én valaha több lenni? Nem. Önmagam vagyok, önmagam leszek, többet nem adhatok.
Megroppantam.

Kisgazdám füle süket, nem hallaná meg szóm, így nem szólok hozzája. Mióta elveszítette élete párját, én mán nem nyomok a latban semmit. Peniglen vóna mondandóm.

Megbocsájtasz, drága parasztom? Ha nem, akkor egyedül maradok.
Nincs más menedékem, mint a gondolataim világa. Te is szüleménye vagy, és ha Te is magamra hagysz, akkor elveszítem a mesék világát.

Törődöl vélem? Nem. Akkor miként várhatod el törődésem, bocsánatom?

Fiaskó.
Képtelen vagyok megfelelni még azon követelményeknek is, amelyeket én határoztam meg.
Öreg paraszt nem véletlen reklamál. Kétlem, hogy tudnék hallgatni szavaira, holott közel két éve tört szét a sorsom.

Megszólaltam, mert muszáj volt.

Sok lakásban fagyoskodnak. A házak csőrendszere tömörtelen. Így pedig alkalmatlanok a szolgáltatásra, így a Gázművek szünetelteti azt.

Nálunk is harctérré változott a lakótelep. Ennek több, mint egy hónapja. Tankcsapdák, lövészárkok mindenhol.
Kikapkodták a 32 éves acél csöveket, amelyekről sokan állítják, hogy semmi bajuk nem volt. Én nem láttam egyet sem, de ha belegondolok abba, hogy a belvárosban hány évtizedes csövek szolgálnak hűséggel, akkor el kell hinnem.
Kaptunk szép új rugalmas (gondolom) műanyag csöveket. Jó lenne tudni, hogy ezek is kibírnak 32 évet. Nem tudom, és ha belegondolok, 90 évesen már nem is fog érdekelni.

Tömörtelen.
Szép magyar szó, gusztusos. Tö-mör-te-len. Kóstolgatom, és valahogy úgy hangzik, mint a gyönyörűtlen, vagy a feltűnőtlen.
Röhej ez a szakmai megfogalmazás. Tény, hogy egy szóba lehet süríteni azt a tényt, miszerint a gázvezeték valahol ereszt.

Kedden jöttek, előre ki volt "plakátolva". 8-16 óráig mindenki köteles, stb. Annyi volt a szakik ténykedése, hogy elzárták a lakásokban a golyóscsapot. Nyomás alá helyezték a rendszert.
Tömörtelen.
Nincs gáz, és nem is lesz, ha így marad minden.
Nem fázunk, a Főtáv gondoskodik rólunk.

Peregtek a könnyei, ő sem tudta miért. Ült a tó partján, és itatta az egereket.

Több, mint hetven év súlya nyomta a vállát, semmi nem volt már kötelező. Nem kellett korán kelnie, hogy munkába rohanjon, senkinek nem tartozott számadással.
Eleinte jó volt ez az egész, és jó volt emlékezni arra, ahogy munkahelyén búcsúztatták. Aztán az idő összeállította a részleteket.

- Izéke bácsi, majd azért gyere vissza, ha ráérsz, most pedig egyél sütit, igyál üdítőt. Neked vettük, és ha megengeded, mi is eszünk, iszunk, hiszen mi dobtuk össze rá a lóvét, mint ahogy arra a camping bringára is, amelyre vágytál. Mondom ezt zsebrevágott kézel, hiszen nem érsz te annyit, hogy tisztességgel beszéljek hozzád.
Egyél, Izéke bácsi, igyál, Izéke bácsi, aztán ülj föl a bringádra, és menj a fenébe!

Akadt egy melós, aki egy nap két szót se szólt, most viszont felülmúlta önmagát.
- Izéke bácsi, én szeretlek. Én is adtam lóvét, hogy meglegyen a camping bicajod, nem úgy, mint az, aki épp most koptatta a száját, tiszteletet nem ismerve zsebre vágott kézzel. Ő csak szavakat adott, pénzt egy fityinget sem, neki csak egy szám, egy adat maradsz. A mi pénzünkből jóindulatúskodik, holott szíjat hasított a hátadból, ha tehette. Menj, Izéke bácsi, vissza se nézz, pihend ki életed fáradalmaid. Most pedig hadd öleljelek meg...