Megcsörrent a telefonom.
- Igen?
- Szia Józsikám, Aranka vagyok.
- Szia, jó hallani a hangod.
- Megkérlek valamire. Sokat beszélgettünk apuról. A történetet ismered. Írd meg. Egyes szám, első személy. A többi a Te dolgod.
------------------------------------------------------------
Anyuuuuuuu!!!
A sikoltó kiáltásba koppanás vegyült, aztán már csak vinnyogó sírás hallatszott. Jópár másodpercbe telt, mire felfogtam, tőlem származik mindez. Négykézláb kerestem leejtett mobilomat, és miután megtaláltam, beleordítottam.
- Apu!
- Itt vagyok, kislányom.
- Ne mozdulj, megyek!
Kegyetlen dolog volt, amit apu közölt velem. Anyu meghalt. Anyun már nem segíthetek, de nem hagyhatom, hogy apu esetleg butaságot csináljon.
Kapóra jött egy taxi. Bevágódtam, mondtam a címet, a sofőr kezébe nyomtam egy ötezrest. Nyomta a fószer a gázt, panaszom nem lehet, hamar megérkeztünk. Köszönés nélkül ugrottam ki a kocsiból, gyalog rohantam fel az emeletre. Kulcsom van apu lakásához, de nem volt rá szükség, nem volt zárva. Engedett a kilincs, és én megnyugodva láttam, hogy apu a körülményekhez képest jól van. Nyakába borulva sírtam egy sort, aztán faggatni kezdtem. Szinte közömbösen el is mondta a történteket.
Apu szokásos napi sétájáról hazatérve benyitott a lakásba, levette cipőjét, letette dzsekijét, és bement a szobába. Anyu a franciaágyon feküdt keresztbe, körülötte kismillió gyógyszeres doboz, üres fiolák. Apu azonnal hívta a mentőket, akik perceken belül helyszínen is voltak. Az orvos megállapította a halál beálltát, és hívta a rendőrséget. Rendőr jött, mentősök mentek. Rendőr kérdezősködött, apu válaszolgatott. Nem volt vége a tortúrának, jöttek a helyszínelők. Fényképezgettek, kérdezősködtek. Aztán jöttek a hullaszállítók. Anyut elvitték, mindenki elment, apu egyedül maradt, és nekem telefonált.
Apu olyan, mint a szikla. Semmi nem rendíti meg. Mikor kirabolták a lakást, akkor is csak annyit mondott: titeket nem vittek el, egészségesek vagyunk, a többi nem számít.
Most is csak ült kedvenc foteljében, tekintete tiszta volt, bár hangja fátyolos. Arra is volt ereje, hogy engem vígasztaljon.
Felajánlottam segítségem, el is fogadta. Amit csak lehet, mindent intézek. Kaptam egy kazal pénzt. Na nem milliókat.
Lezárult a hivatalos vizsgálat, anyu temethető volt.
Sírhely, koporsó, katolikus szertartás, minden egyéb intézve. Szemeim már égtek a sok sírástól. Apuhoz úgy mentem, hogy fél kiló vakolat volt a pofámon. Szerintem nem tudtam átverni, de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
Eljött a temetés napja.
Fiaimat megkértem, hogy vigyázzanak ránk, ártó lélek ne férjen közelünkbe.
Apu lakására mentem. Sötét öltöny, fekete nyakkendő rendben, borotválkozás tökéletes. Nálam rengeteg zsebkendő síráshoz, indulhatunk. Taxi előáll, irány a temető bejárata.
Kézen fogva gyalogoltunk a ravatalozóhoz.
Anyu olyan rokonai voltak jelen, akik életében azt sem kérdezték, hogy van. Meg a húgom. Apunak nem volt más élő rokona.
Húgom belém karolt, és fülembe suttogva kérdezte: mikor lesz a hagyatéki tárgyalás? Válasz nélkül hagytam, karom kiemeltem az övéből.
Apu közelebb lépett a nyitott koporsóhoz. Nem követtem, hadd maradjon kettesben anyuval.
Aztán megtörtént az, amire nem számítottam.
Apu térdre rogyott, összegörnyedt. Megtört a szikla. Hívón intett, én már ott is voltam. Maga elé húzott, fejét a hasamba túrta, és nyögdécselve zokogott. Mindkét keze kabátomat markolta, és görcsösen rángatózott.
Érdekes, most nem tudtam sírni. Apu ennél fontosabb volt. Többen mozdultak, hogy valamit tegyenek, de elég volt fiaimnak egy pillantás, útjukat állták.
Apu jobb keze levált a kabátomról, és határozatlanul hadonászott. Szavak nélkül értettük egymást mindig, tudtam mit akar. Lezárattam a koporsót.
Apu felállt, zsebkendőt nyomtam a kezébe, felszárította könnyeit.
A továbbiakban apu közömbös szemlélődőként viselkedett. A sírgödörnél sem volt látható rajta érzelem. A sziklából csak egyszer fakadt víz.
Telt, múlt az idő.
Apu tincseiben ősz vonalak lettek láthatóak. Ha melegítettem kaját, akkor meleget evett, ha nem, akkor hideget. Naponta jártam fel hozzá. Mostam, főztem, takarítottam.
Egy délután benyitottam, köszöntem egy hangosat, aztán kipakoltam a táskából a hűtőbe. Feltettem egy kávét, aztán irány a szoba. Vittem egy szelet almát a papagájnak. Mikor megfordultam, akkor tárult elém a látvány.
Anyu esküvői ruhája szépen elrendezve az ágyon, jobb ujja belekarol apu könyökhajlatába. Apun az a bizonyos sötét öltöny.
Ugrottam, tapogattam, nyaki ütőér hallgat, tapintás hideg. Elkéstem.
Kávé alatt elzártam a gázt, aztán leültem apu foteljébe.
Néztem, csak néztem a sziklát. Arcán nem volt szenvedés. Inkább valami izgalmas várakozás. Mintha az esküvőjére készülne.
Hívtam a rendőrséget. Jöttek, faggattak, válaszolgattam. Nem értették.
Halál oka: ismeretlen.
Hagyatéki tárgyalás.
Tudtam, hogy apu nevén van a lakás, anyu ráíratta a részét. Kockáztattam. Áron alul eladtam a lakásom, és a tárgyalás előtt húzós summát ígértem be a húgomnak, ha lemond a javamra az örökségéről. Győzött a kapzsiság.
Ülök apu kedvenc foteljében. A lakás az enyém. Velem szemben a falon egy képkeret, melynek egyik fele fekete, másik fehér. Mint az esküvői ruhák. Az üveglap mögött pedig egy üres fehér karton. Oda vetíthetem azt a képet, amelyet anyuról, és a "szikláról" képzelek.
------------------------------------------------------------
Arankám, megtettem. Olvastad, jónak találtad. Innen kezdve az olvasók dolga megítélni a történetet.
