Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tanár...

Okította a gyerekeket lelkesen, hisz' ez volt a hivatása. Nem könnyű munka.
Történt egy napon, hogy az egyik diákja komótosan feltette a lábait az asztalra, amely mögött ült. Hősünk észrevette, odament, és szólt neki, hogy nem szép dolog amit csinál. Több sem kellett az ifjú titánnak, elküldte őt az anyjába. Megkapta érte azt, ami szerintem a minimum: akkora pofont, hogy borult székkel-asztallal együtt.

A tanár azóta már nem jár be reggelenként abba a suliba, de lehet, hogy másikba sem. A "vagány" krapek apucija elintézte, hogy kirúgják. No persze a gyerek maradt.

Magánvéleményem: szép dolog a testi fenyítés tilalma, de hol a korlát, amely meggátolja a hasonló eseteket? Komolyan el kéne tűrni egy felnőttnek, egy tanárnak, hogy a diákok beszóljanak neki, hogy megalázzák? És ha el is tűri, milyen orvoslattal élhet?

Sok éve, hogy a fenti pár sort publikáltam azon szörnyűlködvén, hogy hova juttatott minket az ifjúság vattába bugyolálása. Azóta legrémesebb álmaimat is meghaladó módon terjed az iskolai erőszak.

Már nem ott tartunk, hogy elküldik az anyjába a tanárt, hanem az az édes, aranyos kis diákocska kedvére megrugdalhatja.
Ó, ez smafu, inkább verjük félholtra azt, aki nem tetszik, és lökjük a tóba, dögöljön meg...

Tényleg ezt akartuk? Én ugyan nem. Nekem nem kellett az a fene nagy demokrácia.
Akinek nincsenek korlátai, az gátlástalanná válik. Ha pedig egy gyerek megszokja, hogy neki mindent szabad, úgysincs retorzió, akkor bizonyos szavak elvesztik a tartalmukat. Erkölcs, tisztelet, illem, hogy csak hármat mondjak.

Nem félek a megkövezéstől, úgy mondom a következőket.
Kell a szigor a nevelésben.
Kell a testi fenyítés szintúgy.
A szülő felelőssége elsődleges.
A tanárnak csak akkor van felelőssége, ha "eszközt" kap a kezébe ahhoz, hogy kordában tudja tartani a diákjait.
Minden felnőtt felelős, aki tétlenül nézi, hogy egy minisuhanc dohányzik, szipuzik, iszik, randalírozik.

Azt hiszem, ki leszek belezve, de vállalom...