Falatka parkos rész a lakótelepi házak közt, ahol egy koros férfi azt játssza, hogy eldobálja a labdát, a kutyája meg azt, hogy visszahozza fáradhatatlanul. Pár fa, egy terebélyesebb bokor, ahonnan az eb épp most csörtet ki a lasztival. Az egyik emeleti ablakból a férfi élete párja nézi a megszokott eseményeket. A sétányon egy nő babakocsit tol, mellette kisfia ugrándozik. A kutya visszarohan a gazdihoz, megtorpan, kiejti a szájából a labdát, és várakozóan néz a bácsira. Az öreg lehajol, felveszi, és lendületesen újra elindítja egy röppályán, de a labda megpattan egy fán, és a gyerekeit sétáltató anyuka felé pattog. A kutya is az új irányba rohan, de mire odaér, a kisfiú már fel is kapta a játékszert. Az anyja keményen kisfiára förmed, mire a kissrác elejti a labdát. Több se kell a kutyának, odaugrik, nyalint egyet gyorsan a babakocsiban gügyögő kislányka arcára, felkapja tulajdonát, és rohan, hogy ne várassa a gazdit. Menet közben a kisfiú még végigsimít rajta, a huga meg némi fintorgás után szélesen elvigyorodik. Anyu nagyhirtelen "sikálja" a kislány arcát, és törölgeti a kissrác kezeit, hogy nyoma se maradjon a történteknek.
Hétköznapi történések, semmi extra, semmi különös. Próbáljuk meg talán kitalálni, hogy mi járhat a szereplők fejében...
Az anyuka:
- Minden áldott nap itt rohangál ez a büdös dög, az ember még a gyerekeit sem viheti le nyugodtan. Tele a környék kutyagumival. Tessék, hiába magyarázom a gyereknek, hogy ne vegyen fel semmit a földről, csak megfogdosta azt a nyálas labdát. Ez persze nem elég, még a kutya után is kapott, hogy megsimogassa. Vigyázhatok én az egészségére napestig... Ezt a szerencsétlen kislányt meg miért kellett megnyalnia ennek a dögnek? És ha beteg lesz? Akkor olyant kap az öreg, hogy nem teszi zsebre! Na, séta vége, megyünk haza fürödni, a ruhákat meg kifertőtlenítem...
A kislány:
- Glugi, brrrrrrrrts, mimbaaaaaa...
A kissrác:
- Ez nem ééééééér! Én simizem meg, ha tudom, és a hugit nyalja meg! Haragszom rád, te kutya! Dehogyis haragszom... Még anyu haragját is vállalom, csak eldobhassam neked én is azt a labdát. Most nem sikerült, elejtettem. De egyszer azért is megteszem, még ha tudom is, hogy nem nekem hozod ide, hanem a bácsinak.
Nagyon régóta kérek egy kutyust, akinek én is dobálhatnék labdát, botot, és ha nem találná meg hova dobtam, megkeresném neki, hogy visszahozhassa...
Itt elmélázik egy kicsit, de az anyja sietésre ösztökéli.
Apu hozott is egyet, juj de jó volt! Megfürdettük, és én adhattam neki vizet, meg kaját. Olyan jó volt simogatni, hozzábújni... Aztán anyu hazajött, átzavart a másik szobába, én meg a fülemre szorítottam a kezem, mert nagyon fájt, ahogy apuval ordított. Aztán nagy csend lett, és mire át mertem menni, apu elment a kutyával. Este nem tudtam elaludni.
Apu végre hazajött, anyu már nem kiabált, és ez jó volt. Azután apu bejött a szobába, nem gyújtott villanyt, csak leült az ágyam szélére. Sokat beszélt olyan butaságokról, hogy vágyak, meg lehetőségek, meg hogy én elég nagy vagyok már, hogy ezt megértsem. Úgy csináltam, mintha érteném, csakhogy örömet szerezzek neki. Másnap anyu azt mondta, hogy akkor lesz kutya, ha megérdemlem. Én azóta is meg akarom érdemelni, még a fogamat is megmosom, de talán mégsem vagyok elég jó gyerek. Úúúúúúúúgy szeretnék bácsi lenni, hogy nekem is legyen egy kutyám, a kutyának meg én legyek, és játszhassunk nagyokat...
Az egyik fa:
- Tisztára leég a kérgem már, ez a kutya csak ide jár a dolgát végezni...
A bokor:
- Megint keresztül csörtetett rajtam. Persze, ha egyszer erre repül az az izé... Tegnap este is mi történt? Ide jött egy emberpár, közémbújtak, sóhajtoztak, nyögdécseltek, vergődtek, három gallyam bánja. Akkor már inkább a kutyaszőr...
A kutya:
- Sokat kóboroltam. Volt ugyan valaki, aki kölyök koromban magához vett, és kiszolgáltatottá tett egy embergyereknek. Enni kaptam, tisztán is tartottak, nem tagadom. De az fájt, hogy húzhatta a fülemet, belém rúghatott, nekem tűrnöm kellett. Aztán rámunt az ember kölyke, és betuszkoltak abba a büdös dologba, ami lábak nélkül is tud rohanni. Úgy dobott ki az ember, hogy meg sem állt az az izé. Felhemperedtem, fájt is, de semmi bajom sem lett. Sokáig néztem utána, vártam is, de nem jött vissza.
Mondtam már, sokat kóboroltam. Aztán megmaradtam egy olyan helyen, ahol sok-sok ember él, és volt egy köztük, aki befogadott. A nőstényében éreztem a haragot, de később már nem árasztott ilyen szagot. Mindenem megvan, és életem árán is szolgálom őket. Öreg vagyok már, és egyre fáradtabb, de minden erőmmel rohanok még mindig a labda után, és visszaviszem a gazdinak, mert kéri, tehát biztos kell neki. De akkor miért dobja el? Régen jó játék volt, de hiába rágtam szét párat, csak nem érti, hogy elég belőle. Rohanok tehát szívem szakadtáig...
Az öreg:
- Buta kutya, hogy futkározik még mindig... Istenem, de régen fogadtuk is be...
Meghálálta bőséggel a törődést. Betörő messze elkerüli a lakást.
Anyagiak, már megint azok. Csak ez tud eszembe jutni? Na persze, vagy kutyát etetünk, vagy megvesszük a gyógyszert. Drága feleségem nagy mágus, csak kigazdálkodja valahogy. Vénülünk, ez a természet rendje. Mi lesz ezzel a vén kutyával, ha mi már nem leszünk? Ki fogja simogatni, becézgetni? Lesz kihez bújnia?
Öreg már a motor a mellkasomban, egyre nehezebb hajolgatnom a labdáért, és ez a buta kutya egyre messzebb dobja le. Ő sem hagyott cserben soha, én sem tehetem meg vele. Ha csak ez a vágya, én dobálom neki, amíg a karom emelni tudom...
A felesége:
- Ejnye, öreg, aztán meg lihegsz itt nekem egész este...
Hány éve, évtizede, hogy megismerkedtünk? Minek számolnék utána, fölösleges.
Istenem, az a tanévnyitó, az valami csoda volt. Megláttalak azzal a varázsos tűzzel a szemedben, és elgyöngültem. Amiért imádkoztam egész éjjel, nem teljesült. Egy osztályba kerültünk. Észre sem vettél sokáig, vén imposztor. Emlékszel-e még vajon arra a kirándulásra, ahol közelebb kerültünk egymáshoz? Néztük a tábortüzet, meséltél, én meg jókat hallgattam, élveztem a hangod zenéjét. A faggatásodra nyögtem valamiféle válaszokat...
Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy megkéred a kezem. Mindenki velem balhézott egész nap a munkahelyen. Morcosan, feldúltan léptem ki a kapun, aztán majd' összeestem. Ott vigyorogtál féltérden, kezedben virágcsokor, aztán felálltál, széttártad karjaid, és nekem nem volt más helyem a világon, csakis közöttük...
Emlékszel-e még, öreg? Hogyne emlékeznél, ki nem hagysz velem kapcsolatban egyetlen ünnepnapot sem. Ha nem volt pénzed rá, akkor rajzoltál virágot nekem. Megvan ám még ma is.
Őrzöm a lelkemben azt az arcodat is, mikor megtudtad, hogy nem lehet kisbabánk... Elhagyhattál volna, nem tetted. Üldöztelek, kiállhatatlan voltam, mégis maradtál. Csakis neked akartam egy új, egy jobb életet. Kiálltad a hűség próbáját. A sors szabta a feltételeket, mi pedig teljesítettük mindet maradéktalanul. Nézlek, ahogy fárasztod magad azzal a vén jószággal. Úgy látom, ideje egy újabb labdát venni...
Tényleg semmi különös?
