Ehhez az íráshoz.
Hozzászólni nem lehet, itt viszont kitárgyalhatjuk. Ha ordenáré irányba megy el a társalgás, törlöm az írást.

Nos, egyáltalán nem tartanám visszataszító, visszatetsző dolognak, ha az ilyen fenyegetőzőket azonnal eltávolítanák ebből a közösségből az arra képes nagybetűsök.

Azt hittem, hogy van még valami, aminek a márkája egybeforrt bennem azzal, hogy magyar gyártmány, magyar emberek kezelik a gyártósort, magyar embereknek biztosít megélhetést.
Tévedtem. Talán semmi sincs már, aminek a márkája arról tanúskodik, hogy ha megvásárolom, magyar munkásokat támogatok.

No, szóval tillárom, tillárom, kiégett a csillárom.
Vagyis a három izzóból egy.
Panelról van szó. Anno a szakik direktbe kötötték a két kört, a kapcsoló is csak egykörös volt. Sóherok voltunk, de nagyon, így a plafonról lelógó zsinórt csak jóval később tudtam felváltani egy három ágú csillárral. Annyi pénzem még volt, hogy kétkörös kapcsolót is tudjak venni. Gyorsan le is osztottam a köröket, egyik ágon kettő, a másikon csak egy izzó világított, és ez így van még ma is.
Az egyköröst használom, a másik két izzó csak akkor világít, ha valami leejtett, elrepült apróságot keresek a padlószőnyeg gubancaiban, vagy órát szedek szét, vagy...

Az éjszaka közepén a másik oldalamra fordultam. Pár pillanat, mindjárt elalszom, remélhetőleg sikerül folytatni az álmot, amely kellemes.
Hogy milyen kellemes álmom volt, arra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy pisilnem kellett, de úgy voltam vele, hogy emiatt én fel nem kelek.

Nos, hamar visszaaludtam, és álmodtam megint, talán hintát, homokozót, rétet, kis patakot, aztán egyre inkább átvette álmom fölött a hatalmat a szükség.

Nem ébredtem fel, de váltott az álom, és már csak azt figyeltem, hogy hol tudnék magamon könnyíteni.
Ismeretlen utcákon kóboroltam, a bérházak ablakai részvétlenül néztek rám. A járókelők pedig rosszallóan, mintha tudták volna, hogy mire készülök.
Ismét váltott az álom, egy erdőben találtam magam. Rét is volt, meg kis patak is, a hintára, meg a homokozóra nem igazán vágytam.

És eljöve a megkönnyebbülés pillanata.
Annyira élethű volt, hogy még álmomban is megriadtam. Te jó Isten, én most összerondítom az ágyam? Nem érdekelt, elsődleges cél volt a megkönnyebbülés.

Pénteken, 6-án mentem bevásárolni, mint ezt minden pénteken megteszem. Kajakra fújt a szél, bebújt a dzsekim alá, talán ő is fázott. Ez idáig rendben van, melegedjen kedvére, de arról már nincs szó, hogy végül én legyek a szenvedő alany.
Márpedig az lettem.

Estére már éreztem, hogy valami nem stimmel. Lakásomban szinte állandóan 24 °C van, köszönhetően a távfűtésnek, meg a csuda tudja minek, mégis fáztam. Az éjszakám ha nem is borzasztó, meglehetősen kellemetlen volt. Kiszáradt torokkal nyeldekeltem, belül fájt az orrom töve, csatlakozása, szóval fájt, és kész.

Szombaton zsályás cukorkát szopogattam, zsálya szörpöt ittam, 1.000 mg-os C-vitamin kapszulát gyűrtem magamba. Néztem ki bambán a fejemből, és azon töprengtem, mi a francot tehetnék még magamért.
Ki nem találod.

Bágyadtan nekiálltam megcsinálni a paradicsomlevest, amelyre gusztusom támadt, és bármilyen állapotomban lelkesen tunkolom magamba, méghozzá kenyérkével.
Idáig rendben is van, de lehet felszisszenni, nyomattam bele sok őrölt borsot, meg négy macskapöcsű paprikát.
Mit mondjak, még a plafont is ropogni hallottam, amikor vacsoráztam.

Rövid, velős felhívás arra, hogy a bácsi igyekezhetne kicsit jobban is.

Helyszín egy "spuri", pontosabban Spar, de én csak spurinak hívom.
A bácsi tényleg szöszmötölt egy kicsit a kasszánál, reszkető ujjakkal csörgette az aprót a pénztárcájában.
Ránézésre lehetett vagy 80 éves, ha nem több. Megfáradt arc, bágyadt tekintet, görnyedt hát, kissé bizonytalan mozgás. Talán a munkában fáradt meg, talán beteg, nem tudni.

- Húzzá má, tata!
Az ifjú titán, aki megengedte magának ezt a tiszteletlen, megalázó felszólítást, úgy a húszas évei közepén járhatott. Egy kétliteres flakon bor volt nála, amolyan pancs. Szóval ő következett a sorban, én mögötte álltam.

Soha nem bírtam a tiszteletlenséget, a bunkóságot meg pláne nem. Reflexből szólaltam meg, és felhívtam a figyelmét arra, hogy némi gondot vélek felfedezni a neveltetésében.

- Miva, neked is kell valami?
Közben haladtunk, kifizette a pancsot, én is fizettem, és szatyorba rakva a vásárolt holmit, indultam a kijárat felé. Az ifjú titán megvárt, fenyegetőn elém állt, és megismételte a kérdést.
- Miva, neked is kell valami?

"Nem írom pennával,
Fekete téntával,"
csak egy billentyűvel,
mit sors velem művel.

Rám jár a rúd.

Mint már megírtam, az erkélykorlátom úgy döntött, hogy ő márpedig szétrohad. Jóindulatú emberek szerint a homlokzat része, és a lakásszövetkezetet terheli a javítás. Nem nyert. 30 ezrembe került, engem biztos túlél.

Hopp, lejárt a vízóráim hitelessége, jöttek a "vizesek", hipp és hopp, kicserélték. 9 ezer. Kellett, passz. Az új órák már "rádiósak", bemószerolják a fogyasztást, nem kell bejelentenem.
Jön a csekk, leolvasva az adatokat utalom a lóvét a lakásszövetkezet számlájára. Ez is egy baromság, extra munka, kiadás. Elég lenne egy e-mail, ennyi köbméter meleg víz, ennyi köbméter hideg víz, ennyi Forint. Ó, éljen a NET korlátlan lehetősége, és ne éljen a földhözragadt ügyintézés, amely még erre sem képes. Mindegy, legyen ez a lakásszövetkezet gondja, én rendíthetetlenül utalok továbbra is.

- Hej!
Rikkantotta a legény, és körülnézett, lesve a hatást. Sok örömben nem volt része, le se füttyentették a törzsvendégek. Az italukkal voltak elfoglalva. Volt köztük egy különc is, Gazsi bácsi. Ő nemcsak saját italával volt elfoglalva, hanem azokéval is, akik a közelében ültek. Mikor nem figyelt oda a szomszédja, azonnal megdézsmálta az italát. Sűrűn változtatta a helyét, hogy kedvére potyázhasson. Ebből eredhetett jövevény neve, ugyanis általánosságban Vándornak szólították.

- Ihajla!
Ezt már kurjantotta a legény, hogy hatásosabb legyen kifakadása. Még így sem volt eredményes.
A törzsközönség épp azon vitázott, hogy Vándor Gazsi bácsi itta meg a szomszédja borát, míg az a vizeldében járt, vagy sem. A tudálékos Esvány leintett mindenkit, és azon szózatot intézte hirtelen támadt közönségéhez, miszerint köztudott, hogy az alkohol párolog, így Gazsi bácsi ártatlan. Senki nem mert vele vitatkozni, ugyanis nem szerették volna, ha a nem köztudók közé sorolják őket a falubéliek. Szóval Gazsi bácsi megúszott egy verést.

Másnak életében egyszer sincs ilyen szerencséje, én kétszer is élveztem a helyzetet.

Anno a lányok még szoknyában, vagy ruhában jártak, kevesen hordtak nadrágot.

Az első eset akkor történt, amikor még tizenéves korszakom második felének elején jártam. Kamasz voltam, na, csak finoman fejeztem ki.
Sétáltunk egy (a szó nemes értelmében vett) barátnőmmel, amikor halkan sikkantva a derekához kapott.
- Te Solyka, elszakadt a bugyimban a gumi!
A megoldás ésszerű, és egyszerű volt. Átfogtam a derekát, rámarkoltam a bugyija korcára, és úgy sétáltunk haza, mint a szerelmesek. Annál is inkább tűntünk szerelmeseknek, mert Éva hozzám bújt, a nyakamat átölelve jött mellettem. Nem mert elengedni, mert tudta, hogy talán huncutságból elszaladok, és kicsit messzebbről nézem küzdelmét a rakoncátlankodó bugyival.
Békében hazaértünk, csapó, felvétel vége.

A második esetben már a menyasszonyom derekán szorongattam a bugyikorcot. A helyzet annyiból komplikáltabb volt, hogy villamossal kellett hazamenni, és át is kellett szállni. Az emberek nem értették, hogy miért van még a fel- és leszállás közben is a derekán a kezem, ráadásul nem tenyérrel, hanem ökölbe szorítva.
Békében hazaértünk, csapó, felvétel vége.

Nem az első eset. Bánom mindegyiket, és ha lehetne, meg nem történtté tenném. Ha a történés idejében nem is kellemetlen az érzés, utólag pokolian tud fájni.

No, szóval bevásárlás után battyogtam hazafelé. Egy játszótár széléhez közel van egy kitaposott ösvény, amely már majdnem hazavezet.
Lejtős a lakótelep, itt ez abban nyilvánul meg, hogy a felső járdáról az ösvényre letérve pár méter után egy bottal járó maminak nem ajánlott lejtő van, utána viszont járható az ösvény a mozgáskorlátozottak számára is.
Segond, ifjonti hévvel járom az utat, nekem ez nem probléma.

Megjegyzendő értékeljük bárhogy a finnugor akármit, a finnek jóval előrébb járnak nálunk ész dolgában. Egy lakótelep kijelölt részeit csak akkor betonozzák le, ha már minden szolgáltató lefektette a csöveket, kábeleket. Az pedig külön figyelmesség, hogy kivárják, amíg a lakosok kitapossák az ösvényeket, és csak utána fektetik le a járólapokat.
Éljen a magyar leleményesség. Erre miért nem jött rá egyetlen okos magyar sem? Vagy ha nem jött rá, miért nem hallgatott a lakosságra, amikor beköltözésünk után egy közgyűlésen ezt szóvá tettük?

Volt a lányom vagy 14 éves, talán pont ennyi. Közelgett a szülinapja, ki kellett találni, hogy minek örülne.

Mit mondjak, általában mások számára értéktelen, kukorék dolgokkal leptem meg, mert nem a maradandóság volt a lényeg, hanem a felhőtlen öröm az arcán. Erre jó példa, hogy amikor "lómániás" volt, karácsonyra egy karámból kinéző lovat ábrázoló posztert, karikás ostort, meg egy pár sarkantyút kapott.

Megvan!
Akkoriban a tenisz volt a mániája. Közel a sportliget, ahol teniszezhet(ünk) a kiépített pályák valamelyikén.
Irány egy sportbolt, ahol egy látszólag hozzáértő vásárlótól kértem tanácsot. Ennyi pénzem van, kéne két teniszütő, meg egy csomag laszti. Hümmögött, aztán némi válogatás után a kezembe nyomott két ütőt, meg az átlátszó hengerbe zárt öt labdát. Kicsit többe kerül, de kezdőnek jó választás. Megköszöntem fáradozását, sóhajtva kifizettem, hazavittem, eldugtam.

És eljöve a nagy nap...
Kiöltöztünk. Ünneplőbe. Rajtam öltöny, nyakkendő, megadtam a módját. Trabi indul, protokoll látogatás a Mamánál. Az anyósom volt, Isten nyugosztalja.
Egyetek még, már nem bírunk többet, olyan nincs, egyetek még...
Ajándékok elő, Isten éltessen, pusziözön.
Nagyon úgy emlékszem, hogy a lányom arcán az igazi öröm akkor látszott, amikor a tenisz szetthez érkezett a kicsomagolásban.
Na, egyetek még, nem bírunk, de muszáj, de tényleg tele vagyunk, csak ezt a kis süteményt...