Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy múzsa...

Lebegett lassan ég és föld fölött a távoli hegyek felé. Ez a világ már nem tetszett neki. Ma már senki sem ír kézzel, papírra, pedig ő azt szerette.
Ott volt már az első írásművek megalkotásánál is. Csókolta írók, költők homlokát, és szerette hallani, ahogy a lúdtoll serceg a pergamenen.
Rég volt, szép volt, elég volt. Suhant oda, ahonnan már neki sincs visszatérés. Egy lágy szellő formájában visszaadja lelkét teremtőjének a Parnasszuson.

A modern világ csúfságán, egy lakótelepen haladt éppen keresztül. Nem sietett, a jól végzett munka nyugalmával szemlélődött. Ösztönei súgták, vagy csak a véletlen műve volt, de benézett az egyik emeleti ablakon, és amit látott, az becsábította a szobába. Ott ült ott egy korosabb férfi, és a múzsa által annyira útált gép billentyűit kopogtatta. Ezt még meg kell nézni, mondta magában a múzsa, mert érezte, hogy nem levél, vagy hivatalos irat készül. Elolvasta az eddíg leírtakat, és elmosolyodott. Azt látta, hogy nem szakavatott író műve, de a téma marasztalta még. Mese. Sok mesét átélt, sokat segített megírni, de ez más volt, minden hagyományt felrúgó szemlélettel. Belenézett a férfi gondolataiba, és megcsóválta a fejét.

Szenteste volt, mindenki átszellemült arccal járt az utcán. Még az ismeretlenek is mosolyogtak egymásra. Kevés ilyen nap van egy évben, ma mindenki igyekszik elhitetni magáról, hogy tud szeretni.

A férfi állt a hidegben, a hulló hó lassan-lassan hóemberré varázsolta. Az égi áldás jótékonyan eltakarta kopott öltözetét, melyet ki tudja honnan szerzett, kitől kapott.
Sok ablak volt a lakótelepen, de ő csak egyet látott, azt viszont mindennél világosabban. Egyre kevésbbé fázott, bár hideg volt. Már éhes sem volt, pedig ki tudja mikor jutott neki étel.

Látta a fenyőfa sziluettjét, és látta azokat, akik éppen az ablak mögött voltak. Látta a fiát, aki immár délceg ifjúvá serdült, látta a lányát, aki eladósorba került. Látta a volt feleségét, akit még őriz a szíve mélyén, és látta azt az embert, aki örökébe lépett.
Beszűkült a világ számára, nem volt semmi, csak az az ablak, ahol szeretteit láthatta. Már nem voltak csöves haverok, nem volt megaláztatás, éhség, fájdalom, szenvedés. Csak a csoda, ami ritkán, és keveseknek adatik meg. Feloldódott abban az érzésben, amit sokan nem ismernek: szeretet. Állt, mosolygott, és boldog volt, mert boldognak látta szeretteit.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kárica.

Élte a tyúkanyók életét egy tanyán, és nagyon elege volt már Loboncból, az öreg komondorból, aki irányította az udvari jószágok életét.
Egy este úgy tett, mintha nyugovóra térne kiscsirkéivel, aztán a kicsiket csitítgatva kisurrant velük a kerítés alatt, ahol előzőleg már kikapirgálta a földet. Ment, hátra sem nézett, soha többé nem akarta látni élete megkeserítőjét. Jó a csirkék Istene, valahol majdcsak otthonra találnak, gondolta, és követve az alig látható ösvényt, megkerült egy bokrot.

Hirtelen megtorpant, az első csirke neki is szaladt, fenékre huppant, aztán feltápászkodva kikandikált anyja mögül, és meglátta Loboncot, ahogy ott feküdt keresztben az ösvényen.
- Hova-hova? - Kérdezte unottan ásítva Lobonc.
- Világgá, és ebben nem akadályozhatsz meg! - Kiáltotta Kárica indulatosan.
- Nem is akarlak, de azért mondd el, hol alusztok, mit fogtok enni, lesz-e otthonotok, aztán elköszönünk, és menjetek Isten hírével.
- Mindegy, csak el innen. Nem tudok ott élni, ahol ilyen zsarnok az úr, mint Te!
- Zsarnok? Hm... Kíváncsi lennék, mire alapozod a vádadat.
- Mindig dirigálsz, csak oda mehetünk, ahova megengeded... A patakpartra miért nem mehetünk mi csirkék, mondd? Az összes kacsa meg liba rajtunk röhög.
- Emlékszel még Kotyira, a kendermagosra? - Lobonc látszólag közömbösen várta a választ.
- Emlékszem, persze. Belefulladt a patakba...
- Na látod! Hát ezért, Te oktondi!
Villogott az öreg komondor szeme, ezt még a sötétben is jól lehetett látni. Kárica eltöprengett a dolgon.
A kiscsirkék tanácstalanul toporogtak. Sötét volt már, és egyre hűvösebb lett az idő. A legéletrevalóbb elunta a dolgot, és belefúrta magát Lobonc bundájába. Mire elaludt, már egyetlen csirke sem fázott, és csak néha hallatszott egy-egy csippantás. Anyjuk mosolyogva nézte a dolgot, aztán szomorúan kérdezte.
- Velük mi bajod, Lobonc? Olyan irigy vagy, hogy még ezeket a kicsiket sem hagyod, hogy csipegessenek az ételedből.
- A gazda olyan forrón teszi elém, hogy még nekem is várnom kell vele. Képes lennél hagyni, hogy megégessék a csőrüket? Milyen anya vagy Te?! Ráadásul erőspaprika is van benne. Megszoktam, engem már nem zavar. De emlékezz, milyen képet vágtál, mikor csipegettél abból a pici pirosból a kertben.
Lobonc halkan kuncogott, mert Kárica aznap nem győzött vizet inni, attól meg a bokorba szaladgálni.
- Akkor is zsarnok vagy, - dúlt-fúlt Kárica - nem bírod ki, hogy nyugodtan kapirgáljunk, be szoktál nappal is zavarni mindenkit az ólba.
- Csakis a szárnyasokat. És ugyan miért, te buta? Mert arra nem figyeltek, hogy a fejetek fölött köröz a héja, ugye? Fontosabb a gyomrotok. De ha akarod, hagyd csak kint a csirkéidet...
Na, ezen el kellett gondolkodni. Az idő telt, aztán megtört a csend.
- A rókának is odadobtál! - Sikította Kárica, aztán ijedten nézte, felébredtek-e a gyerekek. Jobban aludtak azok annál.
- Csalétek voltál. Ha megmondom, nem vállalod. Csak rád bízhattam ezt a fontos feladatot. - Sandított Lobonc Káricára, hogy mit szól hozzá. - Végülis egy tollad sem görbült, a rókát is megfogtam. És ugyan ki mehetett be aznap a kiskertbe csemegézni? Rajtad kívül tyúk ott még nem volt. Ha lebuktál volna, lett volna nemulass. Te hálátlan...
Kárica nagyon zavarban volt. Toporgott egyik lábáról a másikra, és irult-pirult, amit jótékonyan takart a sötét. Már nem tudta, mit is mondjon, és kezdett nagyon hiányozni a biztonságot nyújtó tanya, de ezt hogy mondja meg ennek a bumfordi, kedves szőrmóknak?
A bumfordi, kedves szőrmók törte meg a csendet.
- Jobb, ha hazamész, Kárica, késő van.
- Hááááát, mehetek éppen, - mondta megkönnyebbülten Kárica - ébresszük fel a kicsiket.
- Az kéne még csak. Menj egyedül, hadd aludjanak. Nálam jobban Te sem vigyázol rájuk. Szólj Musztinak, hogy őrizze a tanyát, én most nem érek rá.
Muszti egy fiatal kuvasz volt, Isten tudja honnan került a tanyára, és hamar beilleszkedett. Szorgalmasan tanult öreg mesterétől, és már volt tekintélye.
Kárica elporzott, még köszönni is elfelejtett.

Hol volt, hol nem volt egy kislány...

Szomorúan kullogott hazafelé a suliból. Otthon ímmel-ámmal megebédelt, utána azonnal a könyveibe temetkezett. Anyu aggódva leste, de hiába tapintotta meg a homlokát, nem érezte, hogy lázas lenne.

Kattant a zár, megjött apu. Köszönések, puszik, aztán irány a kedvenc fotel. Épp az esti műsort nézte a tv újságban, mikor könnyes szemmel odabújt mellé a lánya, és zokogott, csak zokogott.
Apu átölelte, és megkérdezte: mi a baj, nem jutott krumpliföld? A kislány a sírástól csukladozva mesélte el, hogy az osztálytársai azzal gúnyolták egész nap, hogy nagy, csúnya, kövér anyukája van.
Apu elkomolyodott, felemelte a kicsi arcát, és megkérdezte: hiszel nekem? Hát persze, mondta a kislány. Anyu nem szépségkirálynő, mondta apu, de nekem ő a legszebb a világon, különben nem vettem volna feleségül.
Aztán még mondott sokmindent, és kisütött a nap a kislány lelkében. Arcán még ott volt a könnycsepp, de mosolygott, mert megértett valamit. Elég az, ha mi tudjuk, mennyit ér számunkra valaki.

Állok a villamos megállóban. Elbilleg mellettem egy pali. Vállán visz egy fehér botot, mint a paraszt a kapát. Kerülgeti az embereket, megy leghátulra. Ennyi, kész, egy epizód. Jön a villamos, felszállok, mint sokan mások.

Ácsorgok, megy velünk a villamos, közben töprengek az esti kaján, bambán nézek magam elé. Aztán megpillantom a járda hősét.
Már nem paraszt, nem a vállán viszi a fehér botot, hanem kutatja vele az utat, kopogtatja a padlót. Ezzel persze felhívja magára a figyelmet. Vagy inkább arra a műanyag pohárra, melyet a kezében tart, és esdeklően nyújtogat jobbra, balra. Koppannak benne a fémpénzek, jószívűek az emberek.

Mellém ér, bennem pedig megmozdul a kisördög. Nyitom a táskám, közben igyekszem a sietség látszatát kelteni. Megtorpan a pali, tétován ácsorog. Előveszem a pénztárcám, és hosszasan keresgélek benne. Hogy az érdeklődését ébren tartsam, a papírpénzek közt turkálok úgy, hogy lássa. Megfeledkezik magáról, dülledt szemmel lesi a kezem. Ráncolom a homlokom, játszom a töprengőt, aztán kihúzok egy ötszázast. A pali tartja a poharat rendületlen, odébb nem menne. Mozdulok, mintha bele is dobnám a pénzt, aztán mégse. Fontosabb a pénztárca elrakása, a táskán a zippzár behúzása. A pali csak vár, és ez feltünik az utasoknak is. Többen zsebre vágják a kikészített aprót, sejtenek valamit. Táska bezárva, ötszázas a kezemben. Ránézek a palira, aki jól szinészkedik. Kicsit mellém néz, de a pohara közel a pénzemhez. Csak most nézem meg jobban. Az egyik szeme barna, a másik opálos fehér. Érdekes, a pupillája egyértelműen látszik. Nyújtom az ötszázast, közben mintha meglátnék valami érdekest, kicsit elfordulok, ezzel az ötszázas is messzebb kerül a pohártól. A pohár közelít a pénz alá. Vissza is fordulok, ezzel a pénz is előző helyzetébe kerül. Mosolygok, szemem sarkából megeresztek egy alig észrevehető kacsintást a pali felé. A pohár újabb helyzetet vesz fel. Épp az ötszázasom alá kerül. Szabad kezemmel eltakarom a számat, hogy más ne láthassa, és hangtalanul mondom a palinak: menj a csaló anyádba, aztán fityiszt mutatok neki, de ezt is rejtetten. Rezzenéstelen arccal elfordul, kopogtat tovább a botjával, és az utasok által bedobált aprópénz csörren, csak csörren.

Volt egy boldog családapa... Vagyis egy családapa boldog volt. Mondom volt. Nevezzük Lajosnak.

Élte hétköznapjait, dolgozott becsülettel, a hétvégéket családjával töltötte. Felesége csudaszép volt, legalábbis ő annak látta. Volt két kislánya is, akikért a tűzbe ment volna. Esténként mesélt nekik, így aludtak el.

Hétköznap volt, fizu a zsebében, haver a munkahelyről. Nevezzük Bélának.
Betértek egy kocsmológiai üzemegységbe. Ültek a piros abroszos asztalnál, kortyolgatták a sört. Dumcsiztak fociról, nőkről, melóról, tervek, vágyak, egyéb férfiakra jellemző témák kerültek teritékre.
Aztán a haver arca komolyabb lett. Hősünk észrevette, és megkérdezte, hogy mi az oka. Némi szabódás után Béla megkérdezte: Lajoskám, kibírod az igazságot? Mit is felelhetett volna? Persze azt, hogy igen.
Béla bizony elárulta, hogy amig Lajos dolgozik, más bizonyítja férfiasságát a feleségén. Még a következő pásztoróra idejét is megjelölte.
Lajosnak még keserűbb lett a szájában az egyébként sem édes sör. Hitte is, meg nem is. Aztán kínos magyarázkodások közepette otthagyta Bélát, és ment haza mesélni a lányainak.

Gyerek koromban vándorcirkusszal jártuk az országot. Hogy mikor? Ó, hát nagyon régen. Akkor még úgy hívtak minket: a komédiások.
Számomra szép korszak volt. "Rideg tartásban" voltam, enyém volt a világ. Reggeltől estig együtt hancúroztam a helybéli gyerekekkel. Hamar megtanultam a tájnyelvet, gyorsan beilleszkedtem. Talán ennek köszönhető, hogy ma is nagyon gyorsan tudok bárkivel kapcsolatot létesíteni.
Megjegyzem a sok csavargás ellenére iskoláimat szinte kitűnő osztályzattal végeztem.

Az én dolgom volt a tej beszerzése. Jártam házról házra, és kérdezgettem, van-e tehenük. Szinte mindenhol volt.
Aztán akadt egy falu, ahol nemleges válaszokat kaptam. A sokadik portán mondta a néni, hogy nincsen, de én megláttam, hogy hátul az udvarban lustálkodik egy tarka. Mondom néki ottan van e, a néni meg legyintett: nem tehén a', hanem kecske. Másnap hamarabb kaptam tejet, nem kellett körbejárnom a portákat. Kecskét kérdeztem, az meg volt.

A ménösgazda.

No aggyonIsten. Jó megvagyunk. A tisztölendőnek meg új ruházattya van.

No, kopottas vót a tisztölendő öltözettye, osztán ez mán a falu szégyene. A mi plebánosunk, járjon mán szépen.
Össze is gyugta az asszonynép a fejit, osztán elkezték a gyüjtögetést. Kinek mije vót, asztat hozta. Arasznyitul a rőfnyi anyagig hoztak mindönfélét. Ki pöttyöset, ki kockásat, másfélét, kéket, ződet, bugyogó színűt.
Mári meg előszedte az elhúnyt Dénes ruhájit. No, szélességre jó vót mind, de a tisztölendő ojjan magas, hogy be köllött tódani. Méricskéni nem illendőséges egy papot, osztán így láttomra tódogatták az ingöket, meg a nadrágokat. Az ing nem vót gond, bé lehet tűrni a gatyába, a nadrág mán inkább. A bótos Piri sündörgött a tisztölendő körül, osztán a háta mögött suttyomba illesztegette a nadrágot. Meg is vót a méret, osztán tódozgatták serényen az asszonyok a hiányt. Térgyitül lefelé egy anyagbul kerűt a tódás, mindkét szárán más. Az egyik szoknyábul kerűhetett, mer babos vót, a másik meg úri anyag, csíkos pizsamábul. Ez így nem lett vón jó, de nem láccik a szoknya végű fölső ruházat alatt úccse.
No, asztat meg varrták rendületlen az asszonyok.
Gyónt a bakter napszámba, hogy addig se gyüjjék a tisztölendő meglesni a meglepetést a kocsmába. Nagy áldozat vót ez a baktertul, estvére még a kosz alatt is látszott nyaka pirossága a sok áldástul. Sajnátuk őtet, de nem annyira, mint a légy. Ottan zümmögött a bakternak vígasztalót a feje körül, osztán letelepedett a szája szélire, hogy együtt igyanak pájinkát.
No, szóval illesztgették az asszonyok az anyagokat, osztán hol tenyérnyi, hol rőfnyi anyagot varrtak egymáshó. Végül készen vót, osztán mikó estve bégyütt a tisztölendő, a bótos Piri átal is adta néki. Hümmögött a tisztölendő, osztán bément a háccsó szobába. Kis idő mútán kigyütt, osztán nekünk még a szavunk is elakadott. Valami csoda vót a plebánosunk. Pöttyök, csíkok, kockák össze vissza, jó bő szoknya, a fölső rész meg egyik oldalon szűkös kicsinyég, a másikon meg bővebb a kelletinél. De amin meglepődöttünk nagyon, az a tisztölendő vót maga. Hálálkodott feszt, osztán még könnyek is barázdálták az orcáját. Asztat monta, hogy jó helyre hozta a sorsa, jó az Isten. Mi meg belébújtunk a poharunkba, osztán szipogtunk jó nagyokat.