A szeretet független. Képes vagy szeretni? Húzósabb kérdés: tudsz szeretetet elfogadni?

Minap tanúja voltam egy embertelen jelenetnek.
Egy hölgy -cirka harmincas- álldogált egy forgalmas csomóponton, unottan nézett maga elé. Várhatott valakit, közben talán anyagi gondjain töprengett.
Egy mongoloid arcú kamasz hozzá lépett, és bátortalan mosoly kíséretében megsimította a karját. A nő odakapta a fejét, arcára kiült az undor, hátrébb lépett, és úgy söprögette a kamasz érintette karját, mintha pestist akart volna lesöpörni róla.
Ott voltam, láttam, és sajnos láttam a lökött kamasz arcát, tekintetét is. Csalódás, lelki fájdalom volt rajta, benne. Hozzá léptem, és magamhoz húzva nyugtatgattam, tutujgattam. Idő múltán ment dolgára. Nem köszönte meg lelki segítségem, de ölelése, simogatása nyugtázta tevékenységem.

Elmesélek valamit.
Frekventált kórháznál dolgoztam, teherautót vezettem. Egy napon szokatlan fuvart kaptam, mert a kolléga szabin volt. Csökkent értelmű gyerekek intézetébe szólított a kötelesség. Felpakoltam, mentem, megérkeztem.
Parkosított terület a környezet, ódon épület előtt álltam meg. Jöttek a lakók, én pedig lenyitottam a platót, hadd fogyjon ami rajta van, és hadd töltsük meg azzal, amit innen vinni lehet, vagy kell.
Nyüzsi ezerrel, boldog vigyorok, hiszen történik valami.

Hoppá, egy kiccsákó les a sofőr fülkébe, hiszen nem csuktam be. Odaléptem, sluszkulcs ki, a gyereket beemeltem. Felléptem mellé, megmutattam mihez nem szabad nyúlni, a többi szabad préda.
Édes Istenkém, akkora boldogságot gyermeki arcon láttam már, de nem sürün. Tekergette a kormányt a srác, szinte törésig tologatta az irányjelző karját, kapcsolgatott minden megengedettet.

Hoppá, sorban álltak a többiek is. Óra elő, időlimitet megállapítottuk szépen. Váltották egymást becsülettel, és aki sorra került, az a vágyak országútján vezethette bilisárga Roburom.

Második alkalommal már vártak a lakók.
A személyzet már tudta, hogy foglalkozom a gyerekekkel, így a pakolásra nem volt gondom. Autó, tütűűűűű, kormány tekergetés, idő letelvén sofőr csere. De mi a csuda legyen a várakozókkal?
Szeretitek a mesét? Igeeeeeen!!!

Új fejezet kezdődött. Meséltem, csak meséltem. Mindegy volt, hogy miről. Lehetett lekváros vaskapu, vagy rendíthetetlen minipatkány a mese tárgya, szájtátva hallgatták. A soros már nem akart autóban brummogni, fontosabb volt neki, hogy mit fog Marcsi néni kezdeni egy foghíjas fésűvel.
Mennem kellett, autó megpakolva. Mese gyorsan befejez.

És akkor jött az, amit a bevezetőben említett hölgy nem volt képes elviselni.
Simogattak azok a lökött kiskölkök, akiket a társadalom nemhogy nem tűr meg, de egyenesen lehajítaná őket a Taigetoszról a szakadékba.
Elég volt annyit mondanom nekik, hogy mennem kell, majd jövök, és most hess. Akit tudtam megsimítottam, megérintettem. Pápát intettem, kettes sebesség, indul, tükörből csodálkozik, elkomolyodik.

Engem kértek a nevelők a következő, és minden további fuvarra. Aki idáig végezte ezt a munkát, felszabadultan röhögve vágta a képembe, hogy végre azt kapják a hülyék, amit megérdemelnek. Olyan hülyét, mint én...

Beporoszkált a vén Robur az intézménybe, megállt a megszokott helyen. Dolgom egy szál se, plató nyílik, így sluszkulcs ki, leugrom a fülkéből.
Mesélj, meséééélj!!!
Sziasztok, hát a köszönéssel mi lesz?
Szia nénihajú bácsi, mesééééélj!
Letelepedtem a fűbe, azonnal egy gyerekek által alkotott körben találtam magam. Elkezdtem mesélni sötétre sült pogácsák bánatáról, de kénytelen voltam befejezni, mert néhányan elsírták magukat.
Ezek a mi normáink szerint lökött, buta, hülye gyerekek tiszta szívvel élték át a meséket. A szereplők bánatát teljes mértékben átélték, képesek voltak sírni. Viszont ha szerencsés volt a főhős, csillogó szemmel örültek.
Jancsi és Juliska nem nyert. Ők átlátták azt, amit a mesék szerzői nem. Gyilkosságról szó sem lehet.

Pár fuvar után tünt fel valami.
Mesélgetek, csak mesélgetek, körülöttem érzelmektől feldúlt arcú gyerekek. Valaki viszont a körön kívül ácsorog.
Egy szöszke ovis korosztályú kiscsaj. Na és? Nincs na és.
Mi a fenéért nem jön közelebb? Rongybabáját szorongatva, ujjait szopogatva billeg egyik lábáról a másikra. Mi a fenére vár, mit akar?

Mennem kell. Plató zárva, integetés indul. Tükörben sok kiccsákó vadul kalimpál a nénihajú bácsinak.
Függöny.

Újból helyszínen vagyok, és a fene tudja miről mesélek. Talán éppen Akárki néniről, aki épp a férje pálinkáját issza. Hát nem mindegy? Csak meséljek, hiszen ezeknek a gyerekeknek ez a fél óra, óra olyan élményt nyújthat, amelyet csak tőlem várhatnak. Várják, nem okozok csalódást. Közben figyelem a környezetet.

Létezem én, és létezik a hallgatóság köre. És létezik a szöszke kiscsaj, aki most is a körön kívül szopogatja ujjait.
A fene se tudja, talán ott tarthatok a mesében, hogy az egérke számon kéri az oroszlánon füle nagyságát, amikor elhallgatok. Felállok, és elindulok lassan a lányka felé. Folyosót nyit a hallgatóság, mondhatnám levél sem rezzen.
Állunk egymással szemben. Szöszke kiscsaj csupán rongybabájától támogatva, és én, mögöttem a mese folytatását váró gyerekekkel. Toporog egyik lábáról a másikra a kiscsaj, szájában cuppogtatott kezéről folyik a nyál, szemében csodálkozás, rémület.
Térdre rogytam, karjaim ölelésre tártam.
A koszlott rongybaba földre hullt, és a szöszke nyakamat átölelve hozzám bújt.

Azt hiszem átéltem azt, amit kevesen.
Ez a falatnak is kevés lény beburkolt szeretetével. Egy meghatározatlan időre elvesztettem énem, tudatom. Nem volt más, csak jó meleg, szeretet, és végtelen megelégedettség. Mintha vattába bugyoláltak volna.

Szándékos törés a történetben.
Az eset után érkeztemkor bárhol volt a kiscsaj, rohantak érte a lakók, és ő repült karjaimba.

Egyszer mindennek vége.
Kirúgtak.
Ó, nem velem van a baj, hiszen Miniszteri Dicséret illet közel két évtizedes munkámért. Csakhogy új szelek fújdogálnak, más zsebek osztják a fizetést.
Megszűnt a munkaköröm, fölöslegessé váltam.

Még egyszer voltam a flúgos intézményben. Kineveztem a górét, aki alkalmas volt arra, hogy irányítsa a mesék folyamatát. Büszkén vállalta, és egész jó ötletei voltak. Csak remélni tudom, hogy boldogult.
Szöszke épp beteg volt, nem lehetett jelen.

Ez az egész több, mint tíz éve történt.
Anno úgy gondoltam, hogy megnézem, mi van a szöszkével. Talán gyáva voltam, de úgy gondoltam, hogy nem érdemes meglátogatnom. Mi a fenét mondhattam volna neki? Nem jövök, oszd be, és ennyi?

Kamasz lehet már az én szöszkém. Talán épp most simítja meg bizalommal valaki karját, aki undorral söprögeti a nyomokat...