Egy ismerős család figyelmébe, akik szinte biztos, hogy nem olvassák soraimat.

A nagyszülők legalább ne szólnának bele a gyerekek nevelésébe. Soha a büdös életben nem fogom megérteni, hogy miért érzi kötelességének egy nagymama, vagy nagypapa, hogy neki kell megszabnia, miként neveljék a gyerekek az unokákat. Ők aztán mindent jobban tudnak, és ha az ember lázadozik, akkor könnyen odavágják, hogy ők már felneveltek egyet, kettőt, akárhányat, tehát tudják, mit beszélnek. Már csak az a kérdés, hogy ők mit éreztek, amikor a szüleik, vagy az anyósuk-apósuk beleszóltak a nevelésbe.

Kell, hogy a gyerek (persze nem dedósan) kést, szerszámot fogjon, és ha ez azzal jár, hát vágja meg magát vele. Majd megtanulja kezelni. Törjön az a tányér, pohár, majd azt is megtanulja, hogy kell veszteség nélkül mosogatni. Ha nem bánik jól az eszközökkel kamasz korára, akkor úgy lesz vele, hogy csinálja más.

Önmaga ellátására képes, önálló embert kéne faragni a gyerekekből. Akarom mondani kell! Mondom én, aki már nem is emlékszik rá, hogy mikor volt először kés, vagy éles, hegyes szerszám a gyerekei kezében.
No persze, volt időnként némi sírás-rívás, de volt ragtapasz, és gondoskodó szeretet is.
Másnap már csak emlék volt a fájdalom, és folytatódott a mosolygós kaja előkészítés, vagy valaminek a szerelése.

Ismerős lehet a cím, de most nem az irodalmi alkotásról van szó. Annál inkább egy bizonyos tanulási uningerenciáról, megoldási képességet illető impotenciáról.

Erről a (már lejárt) hirdetésről van szó.

Lehet, hogy tényleg csak egy kötözködős kis senki vagyok, de gusztustalannak találom, hogy a hirdető még arra is lusta volt, hogy feltúrja a NET bugyrait, inkább a HardverApró kapacitását terhelte azzal, hogy lojális partnert találjon a tanulás nélküli problémamegoldáshoz.

Mégis ez minek nevezhető? Ha tisztességes eljárásnak, akkor az én értékrendem valahol hibás. Engem nem erre neveltek.
Talán bolond voltam, hogy minden vizsgámon külső segítség nélkül mentem át, méghozzá átlagon felüli értékeléssel. Megúszhattam volna kevesebb erőfeszítéssel, ha más anyagát másolom, súgásra hagyatkozom.
Engem nem erre neveltek.

Mikor gyerek voltam, alig vártam, hogy felnőtt legyek. Majd nem dirigál a muter, meg a (mostoha)fater, lesz fizetésem, lakásom, feleségem, gyerekeim, és a magam ura leszek. Aztán az a pillanat is eljött, amikor felvettem az első fizetésem. Annyi pénz még soha nem volt a kezemben, és én megdicsőülten gondoltam rá, hogy most már én is felnőtt vagyok. Letettem a kiszabott kvótát anyám kezébe, aztán irány a közért.

Na, ennek története van.
Mikor még tanuló voltam, áhítattal gondoltam arra, hogy de jó lenne egy karéj kenyeret vágni egy kétkilós vekniből, de a közepéből, és hosszában. Megkenném zsírral, megszórnám cukorral, és enném, csak enném, csak enném...
Ezen vágyamnak hangot is adtam, mire anyám szelíden csak annyit mondott: majd a saját fizetésedből, fiam.
És eljött az idő. Vettem egy szép kétkilós kenyeret, fél kiló zsírt, meg egy kiló cukrot. Hazavittem szerzeményem, és beteljesítettem régi vágyamat. Hatalmas karéj cukros-zsíros kenyérrel vonultam ki a két bérház közös udvarára, leültem a kedvenc padomra, és nagyot haraptam a finomságból. Nem érdekelt, hogy mindenki rajtam röhög. Könnyen kitalálható, kifogott rajtam a kenyérke, túl sok volt. Kárba nem veszett, a haverok bezabálták a fölösleget. Ültem, néztem a majszoló haverokat, és örültem, hogy beteljesült régi vágyam, egyben egy kicsit üresebbnek is éreztem a lelkem. De jó, elértem azt, amit akartam. És most jó? Egy (vágy)álommal kevesebb.

Egy tudósítás.

Talán szikla van a szívem helyén, talán már nem tudok együtt érezni szegény nyomorultakkal, de nem értek egyet azokkal, akik a kormányt szidva ordibálnak, és melldöngetve állnak ki a lakhatás jogáért.

Érdekes, az éhhalál küszöbén lévőket nem védi senki.
Érdekes, azok sem érdekelték a nagyszájúakat, akik télen a saját házukban fagytak meg, mert nem volt pénzük tüzelőre.

Szóval hogy is van ez?
Mivel sokadszor futok neki, hogy megírjam soraimat, már nem tudom linkelni az állítólagos tényeket, hiszen már elfelejtettem, hogy hol is találhatóak azok a cikkek, amelyekben olvashatóak.
11 gyermekes család, 3 kiskorú gyermek. Havi jövedelmük 200-220 ezerre tehető.
Kétszer nullázta adósságukat a lakóközösség, ma már nem hajlandóak rá.
2, azaz kettő millió a közüzemi, és lakbértartozásuk. Maradjunk annyiban, hogy ezt nem pár hónap alatt szedték össze, ráadásul lásd előző mondatom.
Az önkormányzat korábban felajánlott a családnak 3 (sokak szerint 5) cserelakást, nem fogadták el.

Lehettem vagy három és fél, négy éves. Ócsán cseperedtem a Pátkai családnál. Akkor nagynak tűnt a ház, meg az udvar, de ha valósan gondolok vissza, bizonyára kicsiny porta volt.

A ház meg a kerítés között volt egy kis virággrupp, és ott bóklászva találtam egy csumát. Paprika csutkára gondolok, ha valaki nem értené. Még értékelhető harapnivaló paprikahús is volt rajta, így felkaptam, két marokra fogtam, és nagyot haraptam bele. A paprika maradék nem habozott, akkorát harapott vissza, hogy talán még a lélegzetem is elakadt. Tény, hogy nem haltam bele, hiszen akkor nem olvashatnád ezeket a sorokat. Viszont merő tűz volt a szám, mintha lángot akartam volna enni. Természetesen eldobtam a csumát, és kezeimmel a fájdalomtól ömlő könnyeimet igyekeztem eldörgölni. Könnyen kitalálható ez eredmény, már a szemeim is lángoltak újabb, még nagyobb fájdalmat okozva.
Ordítottam, toporzékoltam...
Jött a segítség, és mivel egyértelmű volt kínom eredete, már vitt is a házba, és bő vízzel mosta a szemeimet.
Kínok kínja.
Anyámért visítottam, aki a távolban épp azon volt, hogy visszaszerezzen. Senki nem volt, akiben megbízhattam volna, és igazából nem is szerettek a jelenlévők.
Kínok kínja.

Kifacsarodott a világ. Minapában (ahogy Hofi mester mondaná,) tanúja voltam két kamasz beszélgetésének. Nem volt nehéz meghallani, hogy miről értekeznek, hiszen hangszálaik kapacitását legalább 60-70%-ra srófolva tárgyalták ki sikereiket.
Már ha sikernek titulálható egyáltalán, hogy hány csajt döngettek meg a különböző szórakozóhelyek látogatottsága, meg egyéb bulik kapcsán...

No, ami azt illeti, nem igazán érdekelt a dolog, azonban amikor rátértek hódításaik fortélyára, akkor kiéleződött a figyelmem. Hátha tanulok valamit, a busz ablakában elsuhanó utcakép egyébként is unalmas volt.
Amit hallottam, számomra újdonságként hatott.
A csúnya csajokra kell vadászni, ők könnyen hanyatt vághatók.

Elmerültem emlékeimben, és már nem is érdekelt a túl hangos párbeszéd.
Az én időmben a csúnya lányok sokkal nehezebben voltak behálózhatók, mint a szépek. No persze akkoriban nem volt divat a pillanatnyi kaland, ahol a szeretkezés után derül ki, hogy mi is a partner neve.
Szóval a csúnya lányok tudták, hogy mennyi az esélyük, így inkább visszahúzódóak voltak, nem kacérkodtak. Aki meg akarta őket hódítani, annak nem volt könnyű dolga.
Hja, kérem, akkoriban nem a szex volt az elsődleges, hanem a tartalmas párkapcsolat.

2428 napja regisztráltam.
Sok örömöt okozott blablabla...

Ilyen topic nincs, senki nem tud sehova küldeni, hacsak valami meleg helyre nem...

Dedós koromban szőke voltam, és lányos képű. Anyám úgy döntött, hogy ugyan fiúként nevel, de a hajam hadd legyen hosszú.

No, anyám a zöldségesnél vásárolt, én pedig mint apró gyerkőc kilógtam a boltból. Bevásárlás megvolt, hol vagy Jóska?
Kint hangosan nevettek az asszonyok, aha, valami zrí megint van, tehát ott kell legyek. Ott is voltam. A vidámság oka pedig az volt, hogy egy néni kislánynak nézett, én pedig bizonygattam, hogy kisfiú vagyok. Nem hitték el, én pedig megmutattam, hogy pucum van.

Csak a katonaság alatt volt rövid a hajam. Személyes szabadságomnak tartom, hogy mekkora, hiszen ettől még nem vagyok tolvaj gazember.

Anyám beteges, nem csoda. Hetvenkilencedik évét tapossa, két csendes infarktust már átvészelt.

Csöndes kis falu, Tolna megye legelső települése Somogyból áttérve. Még saját orvosa sincs, időnként rendel egy doki, talán menetrendszerűen, legalábbis így gondolom.
Anyámnak azt tanácsolta, hogy egyen tőkehalmájat. No persze. Helyben nem lehet kapni, és ha konzerveket küldenék neki, az egy vödör pénz lenne, annyi meg nekem sincs.

Irány a NET, meg is van a megoldás. Halolaj kapszula. Vettem, húsvétkor vittem.
Egy hét után jelentős, méghozzá pozitív változásról számolt be anyám. Hurrá, akkor irány a beszerzés.

Szándékosan nem írtam, hogy miféle halolaj kapszula. Egy nagy cég étrend-kiegészítő terméke. Legyen ez elég, hiszen nem merek leírni semmit, amely alapján jogi úton deresre feszíthetne a cég jogásza.

Nos, van nekik egy honlapjuk. Miután eléggé tág határok közt szabták meg az árakat a viszonteladók, úgy döntöttem, hogy közvetlen velük veszem fel a kapcsolatot, hiszen webáruházuk is van. Nem olcsóság a termék, szeretném minél kevesebb pénzből biztosítani anyám egészségét. Én sem dúskálok a földi javakban.

Kéretik nem bezáratni a topicot, ha megszólalsz. Köszönöm.

Gerendás Péter búcsúlevele.

2013, július 30.
A link már nem él.
"Ez a tartalom jelenleg nem érhető el
A keresett oldal nem jeleníthető meg. Az okok a következők lehetnek: az oldal ideiglenesen nem érhető el, megtekintése nem engedélyezett, vagy a hivatkozás hibás/már nem létezik."
Művészkém törölte hirtelen felindulásból elkövetett felháborodását.

Sebaj. A levél nem veszett el, máshol is olvasható.
Például itt.