Anno a Bihari-Ceglédi úti dzsumbuj közelében laktam. '57 kora tavaszán költöztünk az Üllői út 124-be, akkor még dedós voltam. Még abban az évben elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat, és egyre nagyobb lett a mozgásszabadságom. Évek teltek el...

A mi korosztályunkat még nem babusgatták, nem volt utyulu-putyulu, viszont volt sok szeretet, törődés. Szüleink az életre készítettek fel, és nem gátoltak minket abban, hogy kóstolót kapjunk abból, amit akár túlélésnek is nevezhetünk. Ez úgy értendő, hogy nem óvtak még a széltől is, és egy kiadós verekedés után nem szaladtak megtorolni a bájos gyermekükön esett sérelmeket. Ebcsont beforr, és kész. Balhéztak, majd kibékülnek.

No, szóval dzsumbuj.
Hírhedt volt, az óvatosabbak kerülték. Én is eltöprengtem, hogy keresztül merjek-e menni rajta, vagy kerüljem nagy ívben. Soha nem voltam a fizikai bátorság mintaképe, de jöjjön, aminek jönnie kell. Egész életemben nem fogok kitérőt tenni azért, hogy felszállhassak a 13-as villamosra.
Egyre bátrabban közlekedtem a veszélyes területen. Egyrészt osztálytársaim egy része is ott lakott, másrészt nem ért inzultus.
Egy napon viszont meglepetés ért.
Egy hozzám képest böhöm állat ugrott elém, megragadta a grabancomat, és cirka a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.

Douchev-Janics Natasa rádöbbent valamire. No persze az is lehet, hogy pusztán a pénzéhsége tört felszínre.

Tartok tőle, hogy az utóbbi érv mondatja vele azt, hogy ismét magyar színekben kíván kajakozni. Visszakuncsorogja magát, pedig nem is olyan régen még az olimpiai érmekért járó 15 millió Forintnyi állami jutalmat is elvitatta Kovács Lászlótól, mondván férje volt az, aki igazán segítette a felkészülésben, így ez a pénz őt illeti.

A szerbek nem fizették ki átadásának díját. Ez pedig azzal jár, hogy 2014 augusztusáig nem versenyezhet.
Hoppá!
Már érthető, hogy inkább magyarkodik, minthogy szerb versenyző legyen.

Csuda tudja. Nekem már az is büdös, amikor egy sportoló országot vált boldogulása reményében. Az meg pláne büdös, ha a befogadó országot cserben hagyja, holott szívesen látták, megkapott mindent, amit talán még a magyar sportolók sem.
Szegeden ingatlanjaik vannak, a Bárka étterem is az övék a férjével. Talán ezt csak úgy a szél fújta össze?

No, tegnap reggel beültem kotlani a klotyóra. A részletekkel nem untatok senkit, ki-ki építkezzen saját emlékezetéből.
Mondjuk ez az élmény nem volt mindennapos, mivel előző este erőspaprikával tuningolt vacsiban volt részem. Most mondjam, hogy visítva emlékeztem a vacsorára?

Végeztem, elég volt a gyönyörből. Hárs illatú klotyópapír, van még két tekercs.
Megjegyzendő csak addig van illata, amíg kibontom a négyes csomagolást. Nagyon szeretem a hárs illatát, de megmaradok a kamilla illatnál, amely viszont tartós.

Tény, hogy nem szoktam szagolgatni a fenekem, de mégis...

No, elég volt az élvezkedésből, gatya fel, pillanatok alatt rendbe szedtem magam, aztán az öblítő szelephez nyúltam.

Kedden és pénteken rovom bevásárló körutam. Így alakult, igazodom kedvenc kenyérke-beszerző helyem általam megszabott szokásához.
Anno megegyeztem vele, hogy ezeken a napokon jövök, és kéretik félretenni egy félkilós kenyérkét. Úgy is lőn, mi több, ha előre jelzem megrendelésem, a következő alkalommal megkapom mindazt, amit kérek.
Például akkora ló szendvicset, amelyből cirka háromszor akkora rántotthús, vagy bécsi szelet lóg ki, mint amekkora a nem kicsi zsemle.

No, szóval elindultam beszerző körutamra.
Irány a Profi. Eléggé lepukkant cég, ezirányú hitemet fonnyadt zöldségek, töppedt krumplik bizonyítják. Azonban az egyéb választék megfelelő.
Mit is akartam? Vízlágyítót, meg sült sonkát.
Calgon, méghozzá folyékony, gyere.

Épp a sült sonkát keresgélem a hűtőpultban. Egy idős nénike megkér, hogy olvassam el a kezében tartott virsli árát, mert nem látja. Profi termék, de miután megmondtam neki, még ezt is sajnálkozva teszi vissza, mondván drága, nem telik rá. Megköszöni segítségem, és csalódottan megy tovább.

Avagy hogyan nem találtam meg a Mobilaréna nyereményjáték kérdéseire a választ.

A helyzet egyszerű. Tunyán dögledeztem, vörösbort kortyolgattam, és eszem ágában sem volt keresgélni. Ennek egyenes folyományaként semmi esélyem arra, hogy megnyerjem a csábító díjak valamelyikét.

Ezúton szeretnék elnézést kérni mindenkitől, de nem tudom közzétenni a kérdésekre a helyes válaszokat.

- o -

Hogy ezt ugyan miért?
Furcsállom, hogy ezen témában három írás is született.

Az első még rendben van, semmi gond vele. Mindent elmondott.
A másodikat már fölöslegesnek vélem, de egye fitty, még belefér a tűréshatáromba.
A harmadik ugyan minek?

Pár munkahelyen voltam már nőkkel körülvéve, egy kis ízelítőt hadd adjak élményeimből.

Egyszer egy nő azt mondta, hogy huncut vagyok. Na ja, a beszélőkémmel nincs probléma, állítólag humorom is van. Válaszul azt feleltem, hogy igen, máriás huncut.
A nő meghökkent, és rákérdezett a miértre.
- Magácska mondta, hogy huncut vagyok, a feleségem pedig Mária.
Na, el is terjedt szépen a hír, hogy hibbant vagyok.

Kötöztem egy zsák száját, és egy nő megjegyezte, hogy milyen ügyesen csinálom.
- Molnár volt a feleségem.
- Molnár? - Kérdezte csodálkozva.
- Igen, Molnár Mária.
Na, ezek után hülye is lettem.

Kórház, a laborból kellett vinnem vizsgálati anyagot a Lászlóba. Belibbentem, és mit láttam? A laboros csaj valami alacsony izén ült, lábai meg egy jóval magasabb izén pihentek széttárva. No persze majdnem szembe a bejárattal. Nosza, lehuppantam egy izére, amely a bejárat mellett volt.
- Mit bámulsz?
- Amit mutogatsz.
- Szemtelen vagy, tudod?
- Te meg kitárulkozó.
Innen kezdve már paraszt is voltam.

2011 augusztus 23-ától vagyok nyugdíjas.
Szép szülinap volt. Teljes mértékben kiélveztem, ahogy lassan, komótosan hazasétálok a Cumigyárból. Már nem volt felelősség a vállamon, végre szabadon vehettem levegőt.

A fene se tudja nyomon követni az állandóan változó jogszabályokat, állítólag ma már nem tehetném meg, hogy 60 évesen azt mondhassam: elég, pihenni akarok. Épp ma volt szó róla a tévében, én viszont megengedhettem magamnak ezt a luxust.

De tényleg luxus?

Majdnem 45 év aktív melózás épp elég volt a jóból. Nem íróasztal mögött lógáztam a lábam, hanem esztergáltam alkatrészeket, hogy a kamionok szállíthassanak, majd különféle autókkal fuvaroztam hivatásosként. Régi mondás, hogy a sofőr egyik lába a sitten, a másik a temetőben. Megúsztam.
Aztán jött egy smirgligyártó, pár fős magáncég, ahol egy darabig voltam "valaki", de mikor a nyugdíjam miatt be kellett volna jelenteni engem normális pénzzel, akkor nemkívánatos trógerré váltam. Mindegy volt, hogy reggel héttől akár éjjel fél egyig melóztam.

A gazdag mivel? Buta közmondás.
No persze előfordulhat, hogy a gazdag életében nem főz, megteszi helyette a cselédje, szakácsa.

Régebben akkor főztem, ha kedvem szottyant rá. Soha nem méricskéltem a hozzávalókat, per has, ízlés alapján kutyultam a kajákat.
Egyszer a gyerekek a következő kérdést tették fel: miért nem apu főz mindig?
Ami számomra dicséret volt, az Anyucim számára kritika, el is pirult. Némi magyarázkodás után megértették, hogy én, a családfenntartó hím vesződöm a pénzkeresettel, Anyuci pedig roggyantnyugdíjas létére mos, főz, takarít, meg minden ilyen.
Elfogadták. Tehettek mást?
Halászlét is rittyentettem. Én egy kanállal ettem belőle, nem szeretem, de a kedvükért megalkottam. Ők viszont fülig merültek a tányérba, lafatyolták bőszen, repetát is kiköveteltek.

A fajsúlyos kaják mellett csináltam néha turmixot is. Cuppogott mindenki, a nálunk lévő baráti házaspár nőtagja csábmosollyal kérte a receptet.
Fogalmam sincs, találomra dobáltam a gépbe azt, amit jónak láttam.
Betudott irigyen titkolózónak, aki nem osztja meg vele a gyönyör forrását.

Aki dohányos, az szerintem mind azt mondja, bár ne szoktattak volna rá. Mert ugye mások vittek rossz utakra engem, és ugye a megfelelni akarás, meg ugye én már nagynak akarok látszani...

Anno az én sulim WC-jében is vágni lehetett a füstöt. Ha jött egy tanár, az ügyeletes "őrszem" riadót fújt, és nyoma sem volt ciginek, gyufának, mindenki ártatlan arccal brunzolt, vagy kotlott a klotyón.
No, én nem cigiztem. A többiek csúnyán néztek rám, mert kihúzok a sorból. Úgy döntöttek, hogy márpedig én cigizni fogok.
Lefogtak, a számba nyomtak egy staubot, és meggyújtották. Muszáj volt szívnom, hogy meggyulladjon, az engem lefogó izompacsirták nem túl szelíd módszerrel meggyőztek róla, hogy márpedig nekem ez a szándékom.
Álltam báván, már nem fogott le senki, de lesték, hogy miként küzdök meg a cigivel. Eldobni nem mertem, talán bele is fojtottak volna az egyik kagylóba. Pöfékeltem. Magyarázták, hogy tüdőzzem le, aztán az oktatás felsőbb fokára léptek. Mikor szívtam egy nagyot, valaki rádobbantott a lábamra. Logikus, hogy nagy levegőt rántottam magamba fájdalmamban, így a cigifüst elárasztotta a tüdőmet.
Krehácsolás ezerrel. Valaki elszedte tőlem az alig szívott cigit, én meg görnyedten krákogtam, hogy megszabaduljak a mellkasomban uralkodó káosztól.
Másnap nagyfiúnak akartam látszani, és a klotyón már én kértem egy slukkot. Valaki adott egy cigit, én meg szippantottam belőle, és visszaadtam. Betöközted, ba**dmeg, ordított a tulaj, ami annyit jelentett, hogy benyálaztam.
Megúsztam, többé nem kellett cigiznem. Egészen a katonaságig, de ez már egy másik történet.