Álljon két részből ezen írásom. Hogy miért? Mert csak, így döntöttem. No meg azért, mert két dolog foglalkoztat a galambokkal kapcsolatban.

- o -

Tiraram, param, meg traraaa, első rész.

A galambok magasból tojnak a fejünkre. Azt kell hinnem, hogy szándékosan.
Néhány éve a körúton sétáltam, kedvem szottyant kirakatokat nézni. Lóvé semmi, de ha vacsorára nem is telik, azért az étlapot meg szabad nézni, ugyebár.
Ácsorogtam, vágyón áhítottam valamit, amit éppen bámultam. Hogy mit, arra már nem emlékszem.
Na, aztán ha emlékeznék, az jobb lenne? Már rég elvesztettem, vagy elrontottam volna. Nem mindegy?
Szóval igyekeztem átélni a birtoklás örömét, amikor egy lágy ütést éreztem a fejemen. Igazából nem is ütés volt, csak éppen hiányos a szókincsem ahhoz, hogy meg tudjam határozni az érzést.
Tükörre nem volt szükség, hiszen a kirakat üvege eléggé tükröz ahhoz, hogy megnézzem, mire véljem a dolgot. Nem nehéz kitalálni, magasból letojt egy galamb.
Folyt, vagyis mászott lefelé a fejemen a híg guanó.
Általában két zsebkendő van nálam, méghozzá textil. Nem tudok megbarátkozni a papír alapúakkal, inkább mosom őket. Így legalább nem dobom a használtat a lift padlójára, mint azt teszi valamely elhasznált agyú, másokat semmibe vevő, a becsületes paraszttal össze sem hasonlítható lakótársam.
No, zsepi elő. Megráztam a fejem, röpködött hosszú hajam, de nem sikerült lerázni nem hogy a nagyját, de még egy kicsit sem a galambkakiból. Maradt a gondos törölgetés, amely végeredményeként volt egy csík a hajamban, amely a többi bozonttal ellentétben nedves, ragadós volt.
Zsebkendő egy kukába. Nem számít, fő az elviselhető kinézet.
Idáig szép, azonban akadt pár nézője az eseménynek, és csodák csodája, mind jókedvű volt. Ki nevetett, ki mosolygott, de olyan is akadt, aki fuldoklási rohamokban szenvedett, álcázva kitörő röhögését.
Nem haragudtam rájuk, hiszen tényleg jó poén lehetett énszépségem látványa, amint küszködöm a galamb áldásával.
Felnéztem, és megláttam a tettest.
A második emelet egyik ablakának párkányán toporgott, és szinte röhögött rajtam. Hogy az anyád... Kullantani persze megfordulsz, utána pedig lesed a hatást.
Szeretem az állatokat, nem haragudtam rá.

Megdicsérted itt megírt szösszenetemet,
fogadd érte hálás köszönetemet.

Verselhetnék is, de nem az én műfajom,
próza a világom, örömöm, és bajom.

Írhatnék megható sorokat, vagy nevetésre ösztökélhetnélek,
inkább prózában teszem. Versben nem visz rá a lélek.

Tegyünk egy próbát? Ám legyen.
Ám ha nem tetszik, akkor kegyelem!

- o -

Hűs forrás volt ajkad égő ajkamra,
boldogan szorítottalak karjaimba.
Életem tiéd volt, s élted nekem adtad,
hűségem fogadtam, hűséged fogadtad.
Holtomiglan-holtodiglan. Valóban így lett.
Sajnos a sors kemény igazságot tett.

Érzed bársonyos kezét valakinek, és félve mondod ki az igazságot,
amelyet nem vesznek komolyan mások.

Szeretlek!
Feleségül veszlek,
ha hozzám kötöd sorsod. Iszonyatosan nehéz,
remeg a kéz,
de nem lehettem tétova.
Most, vagy soha.
A Kerepesi út járdáján sétáltunk,
aztán megálltunk,
mert megtorpantam, és a mocskos téglafalnak nyomtalak.
Akarlak,
mondtam, akarlak feleségemül, benned látom
a boldogságom.
Hozzám jössz-e? Leszel hűséges társam?
A választ először a szemedben láttam.
Mosolyogva sírtál: igen!
Maradtunk ennyiben.

Épp a Fókusz beharangozóját hallgatom.
Mátyás királyunk lehet, hogy nem igazságos volt, hanem zsarnok.
Dugovics Titusz lehet, hogy nem is létezett.
Petőfi nem is szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dal-t.

Szép dolog az igazság hajhászása, annál inkább ocsmány dolog az ősökbe vetett hit megtépázása.

Már csak az a kérdés, kinek, kiknek az érdeke, hogy nemzeti hőseinket kitaláltnak, tetteiket negatívként tüntessék fel.

Részemről nem érdekel az ármány, továbbra is tisztelem őseinket.

Állítólag nincs normális ember, csak olyan, aki még nem volt elmeorvosnál. Én ugyan nem voltam viccdokinál, de bolondabb vagyok a megvizsgált szellemi sérülteknél. Egyszer talán mesélni fogok erről is.
Most viszont egy barátom (kór)esetét írom le.

Sok éve történt, hogy meglátogattam egy barátomat. Kertvárosban élt. Pici házikó, pici kert, pici kerítés. Nincs mit ellopni, de ha lenne is, a tolvajok számára a magas kerítés sem akadály.
Elfelejtettem mondani, hogy meghívásra mentem. Barátom ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa nekem hobbiját. Csörgött a telefonom, hogy most, azonnal!

Szia-szia, nyomunk egy feles körtét, egészségünkre. Húzós volt, vidéki rokona főzte, volt vagy hatvan fokos. Érdekes módon mégsem marta a torkom. Az állítólagos titok abban leledzik, hogy eperhordóban érlelik.
Jött ám a meglepi. Barátom megmarkolta a pecabotot, szákot, meg egy pici ládikót, nekem meg csak intett, hogy hozzam a két műanyag kerti fotelt. Közel-távol sehol egy tó, folyó, de még patakocska sincs. Mit akar ez az őrült? Na mindegy, menjünk.

Szombat lévén mosás, főzés, takarítás.
A főzés ráér holnap, jó húsos császárszalonna várja sorsa beteljesedését, hagymát is kap társnak, úgy az igazi.
A takarítás is letudva "ahol a papok táncolnak" módon.
Jöhet az első tétel, a mosás.

Jó kis Indesit mosógép, tárd ki ablakod. Nem? Na, majd én kinyitom. Hihi, nem is ablak, hiszen felültöltős. Szóval nyitva a fedél, a dob is, mehet bele a gönc. Dob becsuk, fedél lezár, indulhat a program.
Szív, sürít, robban, kipufog...
Szív, hallom a víz zubogását. Hogy sürít-e, azt kétlem. No, csak az kéne, hogy robbanjon. A kipufogás rendben, ömlik majd a használt víz a fürdőkádba.
Dolgozz, nem zavarlak. Vár a fórumozás, vagyis betolom oda a képes felem.
Már áll a ketyere, a fürdőkád alján, és a szűrőben áll a kimosott trutyi. Kimosom, passz.
Tárulj szezám! Nem tárul, megint nekem kell kinyitni. Megteszem, és a nedves cucc közé nyúlva hangosan felnevetek. Inkább keserű a nevetésem, mint vidám.
Elfelejtettem a mosószert, meg az öblítőt!

Újfent indul a szenzációhajhász sorozat. Már nem elég, hogy ismeretlen akárkik költöznek a villába, de nem ám.
Köll mán a vitézség!

Kell, hogy ismert személyiségek, mondhatjuk celebek csiszolgathasság még fényesebbre saját bálványukat.

Győzike.
Szerintem felfújt lufi, üres senki. Igénytelen emberek által felkapott sztárocska. Énekelni nem tud, néha kukorékol a klipekben, és ezzel le is van tudva tehetsége.

Bea asszony.
Szórja a lóvét két marékkal. Tett valamit, hogy legyen mit szórnia? Nem. Véleményem szerint élősködő.

Benkő Dániel.
Jó fej, én csípom. Mindenkit kikészít stílusával, ám ne feledjük, hogy amikor a dzsungelben helyt kellett állni, ő megtette.

Voksán Virág.
Nem kívánok belemerülni jellemzésébe.

Na, mi lesz ebből?
Győzike előre jelezte, hogy nem örülne annak, ha Dániel bugyikban turkálna. Dániel viszont úgy véli, hogy szex nélkül üres az élet.
Már csak az a kérdés, hogy Dániel kinek a bugyijában akarhat, tud turkálni.
Ha Voksán Virág bugyija a cél, ahhoz Győzikének semmi köze. Legfeljebb Bea asszony irígykedik, ha erotikus lihegést, kéjes sikkantást hall. Győzikének ebben az esetben nem felkötnie, hanem ledobnia kell a gatyáját. Elégítse ki dolog nélküli élete párját.
Ha Bea asszony bugyija is szóba jöhet, az már sokkal érdekesebb. Taglalom.
1., Elhajtja a faxba Dánielt, és bár mi tudjuk, hogy mi történt, Győzike tudatlan marad.
2., Elhajtja a faxba Dánielt, és besúgja kísérletezését urának és parancsolójának. Érdekes helyzet. Egy show-ban (már nem emlékszem, hogy Mónika, vagy Balázs) Győzike úgy nyilatkozott, hogy a csábítót leszúrja. Na nem szóban, hanem késsel. Megnézhetjük élőben?
3., Dánielt magára húzza, vagyis engedi, hogy Dániel magáévá tegye. Pillanatnyi esendőség is lehet, de a következményei kiszámíthatatlanok.

Kihuzigálták végre a chílei bányászokat a kényszerű fogságból. Jó hír, nagyon jó. A narrátor kommentálta a képsorokat, és öröm volt látni, ahogy a családtagok végre átölelhették egymást.

Egyszer csak megütötte a fülem valami, és nem én lennék, ha nem gondolkodtam volna el a dolgon.
Az egyik bányász korábban feleségül kért egy lányt, aki visszautasította. Most viszont meggondolta magát az arajelölt, és mégis feleségül akar menni a férfihoz.
Khm...
Ha első kérésre nemet mondott, mi a fenéért lett számára hirtelen kívánatos az a meggyötört bányász?

Ja, hogy híres lett a manus? Vajon meddig tart a hírnév, a felkapottság? Minden csoda három napig tart. Na jó, adjunk fél évet a dolognak, aztán újra beszürkül az illető, és visszavedlik azzá, aki akkor volt, amikor megkérte a lány kezét. Vajon élni fog még akkor a lány hirtelen felparázsló szerelme?
Egyáltalán szerelemről van szó? A bányász esetében igen.
A másik oldalt kétlem. Meglehet, hogy a lány csak fürödni akar abban az álságos dicsfényben, hogy egy (pillanatnyilag) híres emberhez tartozhat. Újságok címlapja, riportok, miegymás.

Nem matek. Vérnyomás, pulzus.

Évente lenne kötelező a munkahelyi alkalmassági vizsgálat. Júniusban volt nyolc éve, hogy a gumigyár hasznos dolgozója vagyok, mégis csak harmadszorra voltam az üzemorvosnál tegnapelőtt.

Első alkalom. 2002, június.
- Csókolom, itt szeretnék dolgozni, ide küldött egy hölgy, valami főnök, itt a papír.
Ja, hogy olvasni is kell szemvizsgálat ügyileg? Már mehettem is haza a szemüvegért. Mentem, visszatérvén olvastam.
Kartonra bevezetve: szemüveggel dolgozhat. Ezért küldtek haza?
Vérnyomás picit magas, úgy 150 körül. Na ja, benne van az izgalom, meg a fehér köpenytől való félelem.
Alkalmas, sipirc melózni!
Köszönöm szépen.

Második alkalom. 2006, valamikor tavasszal.
- Csókolom, ide kergetett Rozika, hogy bizonyítsam alkalmasságom.
Olvasni már nem kellett, hiszen a kartonomon szerepelt a "szemüveggel dolgozhat" megjegyzés. Éljen, egyébként sem tudtam volna elolvasni a táblát a DM-ben vásárolt szemüveggel. Melózni elég, spéci dolgokra kevés. Arra viszont nincs pénzem, hogy tuti szemüveget csináltassak.
Doktornő a mellkasomhoz nyomja a fonendoszkópot, majd a hátamhoz, és bíztat, hogy sóhajtsak. Na még egyet... még egyet. Sóhajtok, van miért, és az okát csak én tudom.
Vérnyomás 160/akármennyi.
- Mi van magával, beteg?
- Nem, csak van elég bajom, különben is izgulok.
Megúsztam, a főorvos asszony bekarikázta az "Alkalmas" feliratot.

Egy régebbi munkahelyemre behozta az unokáját az egyik kollégám. Volt vagy négy éves a kiscsaj, amolyan zabálnivalóan aranyos fajta. Azonnal belakta a sofőr tartózkodót, mintha sokadszor lett volna köztünk. Nagyapját belenyomta az egyik székbe, felmászott az ölébe, és rázendített.

- Sziasztok, Nórika vagyok.

Természetesen köszöntünk neki mi is. Ahogy levegőt vett, én már sejtettem, vagyis inkább tudtam, hogy mi következik.
Mondta, csak mondta a magáét, elmesélte, hogy mikor kelt fel, milyen szappannal mosakodott meg, mit és mennyit reggelizett, hogy anyu vitte az oviba, ahol az az undok Zsuzsika nem adta oda a már nem emlékszem mit, meg hogy a Zsoltika rá sem nézett, pedig ő szerelmes a Zsoltikába, az ebéd meg nem volt jó, aztán jött érte Trombi...
Trombi a nagyapja, azaz a kollégánk volt. Azért kapta Nórikától ezt a nevet, mert volt egy öreg trombitája, és a gyerek kedvéért dallamokat csalt ki belőle. Na nem kottából, hanem csak úgy vaktából.
Aztán mondta tovább, csak mondta, hogy Trombi kacsalábra adta rá a cipőt...
Ki nem tudja, hogy mi az a kacsaláb? Balos cipőt jobb lábra, jobbost meg a balra.
Szóval ő okosabb, mint Trombi, mert észrevette, meg egyébként is nyomta a lábát a fordítva ráadott cipő.
Aztán elindultak, és a járda szürke volt, meg volt rajta fekete csík keresztbe...

Ma délben volt 59 éve, hogy először levegőt szívtam a tüdőmbe. Megrázó élmény volt nekem is, de inkább anyámnak, hiszen a dokik csak legyintettek.
1 kiló 35 deka, 8 hónapra született, sok reményt ne fűzzön ahhoz, hogy életben marad, anyuka.
Születhettem volna időben is, és akkor nagyobb lettem volna, de Isten úgy akarta, hogy megküzdjek az életben maradásért. Teljesítettem akaratát.
Apám bizonyára már embrió koromban is szeretett, hiszen nem bírta kivárni az időt. Minél hamarabb látni akart, és bizony hasba rúgta anyámat. Anyám megbocsájtott neki, én sem haragszom. Számoljon el tettével Isten előtt.

Valahogy nem tudom elhinni, hogy 59 éves lettem. Mondogatom, hogy ötvenkilenc, ötvenkilenc, de csak egy kétjegyű szám marad, semmi egyéb.
Gyakorlatilag egy bolondos kölyök vagyok, lelkem szabadon szárnyal a tizenhárom és harminc év között. No persze állapotomtól függően.
Na jó, én is éreztem már párszor valós életkorom súlyát, de ki ne érezné, amikor tragédia sújtja?