Öreg paraszt meséi I.

Bevezető.

No aggyonIsten.

Jó megvagyunk. Én, a szamaram, meg a révész.

Sokat töprenkedek mostanába, oszt úgy vélekedek, hogy falun se rosszabb, mint abba a büdös városba. Jó népek laknak mifelénk, unatkozni meg nem szokunk. Valami mindég történik. Pickáni is szokjuk egymást, de éppeg annyira, hogy abbó sértődés ne legyék. Mert köll, hogy sava-borsa legyen az életnek, de éppen ojjan fontos a másik tisztelettye.
Piri, aki bótos, a rendőr, a patkolókovács, a tűzojtó, meg mindenki más tátott szájjal halgattyák, ahogy a tisztölendő plebános úr óvassa nékik, amiket írok. Addig se fogy előllem a pájinka. Mer Piri, aki bótos számóni, a tisztölendő óvasni, én meg írni tudok.
Úgy véleködtem, hogy ha mán mesélek, hát legyék nyilvános. Óvashassa mindönki, aki kéváncsi löhet egy öreg paraszt gondolattyajira.

Öreg paraszt.

Nos, kezdődjék. Tessék, íme az első rész. Érdektelenség esetén egyben az utolsó is.

Rekviem egy kutyáért

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya...

Nagyon, nagyon régen történt. Senki sem tudta honnan, de egyik napról a másikra ott termett. Elhagyták? Elcsavargott? Olyan mindegy.
Néhány nap alatt ő lett az utca kutyája. Akkora, és olyan volt, mint egy farkaskutya, de korom fekete. Mindig kapott pár jó falatot, néhány simogatást. Nekünk lurkóknak meg játszópajtásunk lett. Még a grundfociba is beválasztottuk. Kergette is lelkesen a lasztit, egyszer öngólba is tuszkolta. Kikergettük a pályáról, de nem lehetett sokáig kibírni bánatos nyüszítését, így újra aktív focista lett. A ''kicsi a rakás, nagyot kíván''-ba is beszállt, még ma is látom vigyorgó pofáját, és érzem az arcomon, ahogy végig nyalintotta.
Egy napon elütötte egy autó. Rohantunk oda, de a felnőttek nem engedtek minket a közelébe. Feküdt a betonon, mint egy rongydarab. Tanácstalankodtak körülötte a nénik, bácsik. Valaki fejbe akarta rúgni, hogy dögöljön meg, akkor nem szenved tovább. Lehurrogták, nem rúgott. Egyszer csak megjelent az ''öreg''. Morózus, barát nélküli ember volt, mióta elvesztette a családját az '56-os eseményekben. Köszönésen kívül egy szót sem lehetett tőle hallani, mosolyogni senki sem látta. Határozottan odament, és felnyalábolta a kishavert. Elindult vele. Valaki eléállt, hogy semmi értelme, de durván félrelökte az illetőt, és ment tovább. Mi kölykök elhatároztuk, hogy kivárjuk. Kaptunk is később a kihagyott ebédért, de akkor az éhség volt a legkevésbé fontos dolog. Este tért vissza az öreg. Karjaiban egy fehérlő kutya formájú alkotmány volt, valamiféle rudakkal kimerevítve. Nekünk csak annyit mondott: megmarad.
Egy ideig nem láttuk a kutyát. Pusmogták, hogy az öreg etetgeti, pelenkázza. Aztán egy napon megint elvitte valahova, és amikor visszatért, már a sok fehér közt kivillant némi fekete is. Minden nap többször is a karjaiban hozta le a kutyát, hogy a szükségét el tudja végezni. Szomorú paródia volt, ahogy menni próbált szegény állat.
Megmaradt. Alig észrevehető sántítás volt látható mindössze emlékként arról az ominózus napról. Fizikai változásnak nem sok. De hogy mi történt a lelkével, az más dolog. Minket gyerekeket farkcsóválva üdvözölt, de kimért, távolságtartó maradt. A felnőttekkel szemben pedig ''megnémult''. Továbbra sem volt nyakörve, de az öreg leghalkabb pisszenésére is feltétel nélkül engedelmeskedett.
Dzsumbuj mellett laktunk, tán tudják néhányan, mit is takar a kifejezés. Olyasmi, mint Harlem, vagy Bronx. Be ne menj, ha jót akarsz. Egy este néhányan a dzsumbujista titánok közül úgy döntöttek, hogy levernek valakit. Persze kit is, az öreg jó prédának mutatkozott. Neki haja szála sem görbült, de a garázdák kórházba kerültek. Volt némi hivatalos huzavona a kutya miatt, de végül is jogos önvédelemnek minősítették a dolgot.
Elindult egy nap valahova az öreg hűséges társával. Szemmel láthatóan nem volt jól. Ma már tudom, a sors kiosztotta neki aznapra a halált. Fékcsikorgás, puffanás, sikoly. Rohantunk, de a felnőttek megint utunkat állták. A lábak között tolakodtam előre, és egy kocsi mögött meglapulva lestem az eseményeket.
Furcsán kificamodott pózban feküdt az öreg. Szemei homályosan bámulták az eget, néha pislantott, a feje körül pedig egyre nagyobb lett a piros tócsa. Segítettek volna neki, de a kutya nem engedte. Az első bátorkodót csak megmarta, de a következő már súlyos harapást kapott. Tágult a kör. Valaki ráuszította a kutyáját, az el is indult, de meglátva ellenfelét nyüszítve hátrált. Csak állt a fekete kutya az öreg fölött, mint a fekete végzet. Szoborszerű testén csak a lélegzetvétel mutatta, hogy élőlény. Nem ugatott, nem morgott. Agyarai sugallták, hogy élő ember oda nem mehet.
A mentősök szirénázva, piros zászlóval jöttek, csikorogva fékezett a sofőr. Ellátták a két megmart embert, és vártak, hogy hozzáférjenek az öreghez. Megérkezett a megoldás a körzeti rendőr személyében. Mi mást tehetett volna, elővette a pisztolyát, és megtette, amit meg kellett tennie. A kutya meg sem rezzent, csak eldőlt merev testtel. Hordágyra rakták az öreget, aki addigra már nem pislogott.
Zakatoló szívvel néztem a kutyát, aki elernyedten feküdt. Nem vicsorgott már, nyelve a macskakőre lógott. Zihálva szenvedett szegény. Akkor kegyetlennek tartottam, ma igazat adok neki, a rendőr újra célzott...
Anyám felrángatott, és futva cibált hazafelé. A lövés csattanását fülemre tett kezeim sem tudták csillapítani.

Volt egyszer egy naplóm...

Zsenge kiskamasz koromban úgy döntöttem, hogy írásba öntöm napjaim történetét, vagyis megírom történelmemet, hogy legyen min elérzékenyülnöm, amikor majd a távoli jövőben őszülő halántékkal olvasgatom naplóm megsárgult lapjait.

Kunyeráltam anyámtól pénzecskét egy füzetre, meg is vettem. Este leültem a kisasztalhoz, és kalligrafikus betűkkel írtam fel a füzetre: Solyka naplója.
Ehhez egy kis magyarázat szükségeltetik. Nevem Solymosi. Mindíg is pici voltam, becézgettek a kishaverok. Solymosika, Solymika, aztán Solyka lettem úgy négy éves koromban. Sokan ma is így hívnak.
Szóval kinyitottam a füzetet, és gondosan feljegyeztem a dátumot. Nagyjából úgy kezdtem az írást, hogy felkeltem ekkor, suliba indultam akkor, részletes leírás minden tanórán történt eseményről, hazamenetel, mi volt az ebéd, fogmosás elsinkofálva, (ezért nem is mutattam meg anyámnak a naplót) irány az udvar, hány kishaverrel, név szerint kikkel mit játszottunk, est leszálltával anyám kiabált értem, elköszönés a többiektől, mosakodás, mi volt a vacsora, fogmosás, (ezt már nem lehetett megúszni) lefekvés, ima, alvás. Lévén vacsora előtt írtam a fentieket, a továbbiakat megelőlegeztem, hiszen napi rutinnal ismétlődő események voltak. Lett vagy két oldal a mű. Elégedetten olvastam el újra, és újra, és úgy véltem, egyszer talán híres író is lehetek, ha ilyen remekműveket tudok alkotni.
Talán egy hét telt el, lelkesedésem lanyhult. Már beértem napjaim főbb eseményeivel, talán fél oldalnyit körmöltem esténként.
Újabb pár hét után rutin szerűen csak annyit írtam a naplóba, hogy ma semmi érdekes nem történt.
Aztán eljött az az este is, amikor már ennyit se írtam. Porosodott szegény naplóm, némi szemrehányást éreztem sugározni belőle, ha ránéztem. Ezért be is dugtam egy fiókba, velem ne szórakozzon.

Eltelt talán egy év is, kezembe akadt a fakuló füzet. Beleolvasgattam, és megállapítottam, hogy igencsak dedós lehettem, amikor írtam. Szégyelltem azt, aki voltam, szégyelltem a kis butát. Ketté is téptem közelmúltam emlékét, és elégettem a sparhertban.
Aki nem ismerné a szó jelentését, ez a gáztűzhely elődje volt. Fával, szénnel fűtötték, főztek rajta, sütője is volt.

Ma már szívesen olvasgatnám, csak éppen nincs mit. Viszont a memóriám penge. Kényelembe helyezem magam, lehúnyom a szemem, és újra átélek bármit, ami velem történt. Még az illatokat, ízeket is érzem.

Szóval volt naplóm, nincs naplóm.

Vagyis már van újra. Ebben viszont nem a napi eseményeket akarom megörökíteni, bár az is lehet, hogy néha megteszem. Inkább múltidéző, merengő, eszmefuttató céllal hoztam létre.

''Akinek nincs múltja, jövője sincs.''

Blogom, blogom, mondd meg nékem...

Üvözletem minden kedves olvasónak!
Illenék bemutatkoznom.

Nevem Solymosi József.

Születtem 1951 augusztus 23-án, méghozzá délben, hogy fel ne ébresszem anyámat sírásommal. Sokan úgy vélik, bár meg se születtem volna.

Élem a melósok életét. Három műszak, gépies robot. Ennek vége, 2011 augusztus 23-án nyugdíjba vonultam.

Nemem: hím.

Bérem: éh. Ma már nyuggerként mások verejtékes munkájából élősködöm.

Alacsonyságom: 168 cm.

Súlyom: 60-72 kg., változó.

Hajam: váll alá érő.

Állapotom: hűséges férj. Isten akaratából 2007 december 5-e óta özvegy.

Leszármazottak: egy lány, egy fiú, egy unoka.

Amit szeretek: meghitt pillanatok, NET, babgulyás.
Amit nem szeretek: erőszak, értelmetlen rongálás, emberi butaság.
Elvem: bánj, beszélj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak, beszéljenek.