Történt a múlt évszázadban, amikor még az öt fillér is érvényes fizetőeszköz volt.

Vignettára volt szükségem, de csak egy darabra. Mikor sorra kerültem, köszönés után illedelmesen kértem a pultnál, az eladónő csodálkozva kérdezte:
- Csak egyet kérsz?
Válaszom után megírta a blokkot, mehettem a pénztárhoz.
Irány a kassza. A néni csodálkozva nézte a blokkot, és odakiáltott a pulthoz:
- Ez tényleg csak három filléres blokk?
A hangos válasz után beállította a gépet, bedugta a blokkot a nyílásba, és megtekerte a fogantyút. Elvette az öt fillért, amit akkor már szégyenlősen nyújtottam neki. Turkált a pénztárolóban, aztán közölte, hogy nem tud visszaadni, mert a két fillért már bevonták, nem fizetőeszköz. Ráztam a fejem, hogy nem kell, de még nem volt vége megaláztatásomnak.
- Nincs valakinél egy kétfilléres?
A néni hangja betöltötte a boltot. Biztos rákvörös voltam már, a szégyentől azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ki vagyok. Már nem tudom miként keveredtem ki az Ápiszból. Kezemben ott volt a vignetta, meg a két fillér.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy néni...

Parányi falu, takaros házikó. A néni nagypapája építette. Vályogból épült, időnként tapasztani kellett. Tavaszonként meszelték, nem látszott rajta a kora.
Kert is volt, nem is kicsi. Termett szépen minden, amit a néni a földbe dugott.
Volt még egy darabka föld is a falu határában, amit a kormányzó hatalom döntése alapján kárpótlásként megítéltek a néninek. Ennek művelésére már nem volt ereje, kiadta "felesbe". Aki gazdálkodott rajta, megosztozott a nénivel a hasznon.

Egy napon a néni rosszul lett. A körülményeket nem ecsetelgetem, kórházba került.

Volt ám a néninek egy fia, meg egy lánya is. Mikor megtudták, hogy mi történt, rohantak a kórházba. Egyikük egy nagy-, másikuk egy kisvárosból.
Juj, hogy van, a szokásos kérdések.
Nem volt jól a néni, és mondhatott, amit csak akart, ez látszott is rajta. Az orvos is megerősítette a gyanút, mely szerint nem sok van neki hátra.

Rákoshegyen laktam albérletben, hű, de nagyon régen. Átszállással jutottam el a Hungarocamionhoz, ahol esztergályosként építettem a szocializmust.
A főfaluban lakók biztos tudják hol van az Elág. Rákosmákos központja, buszok végállomása. Volt ott ABC közért is, meg egy talponálló üzemegység. Üzletek ma is vannak, a kocsmának azonban hűlt helye.
No, betértem egy málnaszörpre, hogy ne szomjasan kezdjem az éjszakás műszakot. Megittam, aztán úgy döntöttem, hogy lemegyek a szuterénba, mert kikívánkozott belőlem a felesleges folyadék, és mert ott volt a WC.
Álltam a piszoár előtt, gyönyörködtem a sárga sugárban, amikor benyitott valaki. Nem érdekelt a dolog, ám az illető elkezdett valamit hadoválni, hogy hú, az izé, az jól megmondta, aztán a rekuzé meg elküldte a búsba...
Látta, hogy rá se hederítek, így meglökte a vállam, ezzel jelezvén, hogy hozzám beszél, és mondandója érdekes.

Fene tudja, valahogy nem csípem, ha brunzolás közben molesztálnak. Eléggé intim dolognak tartom ahhoz, hogy legfeljebb haverral legyek hajlandó közben társalogni.
Megoldandó probléma. Mit lehet ilyenkor tenni? A megoldás egyszerű volt.

Mától a hatvankettedik évemet taposom. Nem előny, nem hátrány.
Párszor megkérdezte már néhány fórumtárs, hogy én vagyok-e itt a legöregebb. Nem tudtam válaszolni.

Szóval adott a kérdés: ki öregebb nálam, és ki itt a legvénebb?

Kurta farkú malacok kocsmája
Írta Lalos, a fuvaros.

Falu végén kurta kocsma,
ahol szinte minden kurta.
Kurta székek, kurta asztal,
kurta asszony, ki vigasztal.

Ne ríjjon kend, térjen észre,
ne gondoljon mingyá vészre.
Gondoljon inkább csak másra.
Nem hiszi? Jöjjön nyitásra.

Engem kért meg, este vittem,
balban gyeplő, jobbal ettem.
Komám leste lovam farkát,
szemmel méricskélte hosszát.

Ostorom is nagyon leste,
araszával méricskélte.
Mi jót csinálsz, megkérdeztem,
nem felelt, csak bámult engem.

Aztán kiszakadt belőle
a bánat, hogy nincsen nője.
Kurta szegény, kikacagják,
seprűnyéllel messze hajtják.

Somolyogva hajtom lovam,
jó tréfára fenem fogam.
Kap majd szegény a kocsmába'
ezer tréfát kurtaságra.

Megérkeztünk, le is másztunk
a kocsiról, s bekopogtunk.
Beléptünk, a szám tátottam,
malacokat sokat láttam.

Szappanbuborék

Uncsi nap volt, esett az eső. Szomorú volt az idő, mint nagyanyám, amikor elrontott valami kaját.

Fogtam egy poharat, meg egy szívószálat. Irány a fürdőszoba. Víz, körömmel kapart jó sok szappanmorzsalék a pohárba, aztán irány a fotel, és a szívószállal komótosan kavargattam a löttyöt.
Lányom nem kérdezett semmit, rejtett kíváncsisággal leste tevékenységem. Marikám csak somolygott.

Na, elég sűrű a kutyulék, irány az erkély. Csődült utánam a banda, és amikor az első szappanbuborék útjára indult, volt nagy nevetés, tapsikolás. Szépen kavirnyázott az esőcseppek közt a nyolcadikról, míg ki nem pukkant.

Ó, persze, a lányom is akart buborékot fújni, és némi felvilágosítás után rohant megcsinálni a kutyulékot.

Álltunk az erkélyen, és két öklömnyi buborékokat fújtunk. Ennek is megvan a titka, méghozzá három is.
1., Sűrű folyadék kell hozzá, de nem túlzottan.
2., Lassan kell fújni, hogy ne durranjon ki idő előtt.
3., A szívószál végét négy részbe kell hasítani, és a lemezkéket kihajtani.

Fessünk!

Rég volt, de igaz volt.
A fotelben ülve eszembe jutott valami. Kérdőn néztem az akkor kiskamasz lányomra, és bár nem tudta, hogy miről van szó, bőszen bólogatott, hogy igen. Megszokta, hogy jó nagy baromságokat találok ki, és a végrehajtásban mindig partner volt.

A polctartó vasak felújításra szorultak. Na, milyen színre fessük őket? Á, olyanra ne, az meg hogy néz ki, szóval nem jutott a család dűlőre.
Na, szóval eluntam a dolgot, felvettem a cipőm, lányom se volt rest, és elindultunk. Marikám kérdésére, hogy hova, titokzatos mosollyal adtam egy puszit az orrára.

Mentünk, irány a bolt, ahol festékáru kapható. Útközben elmondtam az ötletem, mely szerint veszünk fehér festéket, meg legfeljebb három-három színezőpasztát, ki-ki saját ízlése szerint, de nem áruljuk el egymásnak, hogy milyent. Külön vásárolunk, maradjon titok a színek mibenléte.

Megérkeztünk, két kosár, egyik a lányom, másik az én kezembe. Adtam neki lóvét, hogy fizetni tudjon, aztán ne less! A festéket én veszem.
Még együtt voltunk, amikor megszólítottam egy eladót, és megkérdeztem, hogy fáradt májzöld festéket merre találok. Szegény elkezdett habogni, a lányom meg vihogva elmenekült.

Babgulyás á'la Vakegérke

A marhalábszárat felkockázom. Megmosni nem kell, a rászálló legyek már rég elhordták róla a koszt.
Pár fej vöröshagymát ledarálok, nem vesződöm az aprítással. Persze héjastól, hiszen abban van a vitamin.

Zsírosbödön elő. Na, ez se tegnap óta pihen, avas a zsír. Sebaj, legalább av is lesz a kajában. Belemarkolok a zsírba, és belecsapom egy jó nagy fazékba. Nem elég, markolok még egy nagyot, rácsapom az előzőre. Beletörlöm a kezem a gatyámba, és elégedetten veszem tudomásul, hogy bár egy hete készülök kezet mosni, nincs rá szükség, már tiszta.

Alágyújtok a fazéknak, olvad a zsír. Valamivel meg kéne piszkálni, fakanál viszont nincs. Ohó, a kissöprű pont jó, akadály elhárítva.

A forró zsírba beletuszkolom a hagymát, és addig dinsztelem, míg a színe meg nem egyezik a cirokéval, amelyből a kissöprű van. Lám a jó szerszám még etalonként is megfelelő.
Lehúzom a fazekat a tűzről, a pirospaprikás dobozt kinyitom, és óvatosan szórok belőle a fazékba. Hopp, megbillent, sok.
Előveszem a porszívót, és kiszippantom a fölösleget. Elkeverem a hagymás, pirospaprikás zsírt, visszanyomom a lángra a fazekat. Miközben elkezd rotyogni a kaja alapja, belevágok két fejnyi fokhagymát. Pucolja a görcs, a héjában van a vitamin. Rászórok két bő csipet őrölt borsot, fél marék sót.

Van még rajtam kívül valaki, akinek csontjáig hatol ez a zene, akit elvarázsol?
Kattints a képre.

A Balkán bugyrában is születik olyan, amelynek hallatán meg kell nyitnom a szívem. Muszáj. Annyira szép, hogy fáj.
Édes fájdalom.

Nem először olvasok olyan hozzászólást, hogy ezt miért írtad meg, kit érdekel, lehúzza a LOGOUT színvonalát. Egyébként sem szakmai...

Maradjunk annyiban, hogy a LOGOUT a lapcsalád azon oldala, ahol igenis helye van azoknak az írásoknak is, amelyekben egy szó sem esik a "vasról", vagy szoftverről.
A címlapon felülről lefelé: szakmai cikkek, reklámblokk, nem szakmai írások. Hol a probléma?

Talán csak engem zavar, de még egy olyan minőségi írás kapcsán is, mint ez, született hasonló hozzászólás, nem is egy. A moderátorok takarítottak, köszönet érte.
Felszínes lélek, vagy szakmai elvakultság kell vajon ahhoz, hogy egy érzelmekkel telt, ragyogóan megfogalmazott írást leszóljon valaki?

Isten ne adja, hogy az ilyen módon hozzászólók átéljék mindazt, amit a szerző. Talán képtelenek is rá, hiszen lehet, hogy soha nem volt piciny társuk, barátjuk. Az ilyen érzésekhez szükségeltetik némi lelki gazdagság, érzelem. Kiszáradt lélekkel nem érthető az írásban felhalmozott érzelem.