Hun vót, hun nem vót, vót eccör egy fejsze. Gazdát keresött, osztán mikó tanálni vélt egyet, hát belesimút a tenyeribe.
Mög is tréfáta, szálkát nyomott néki.

Dühöngött a fijatal gazda, híjnye, de még mennyire. Pöködte a tenyerit, miután kipickáta a szálkát.
Rítt is kicsinykét, de asztat mán nem a fejsze mián, annak örült. Bánattyának oka az vót, hogy nem láthatta szerelmetes párját, mer takarták őtet a fák, osztán hejába leskelődött vón az ablakábul, nem látott átal a szomszéd tanyába.

Ám ha Isten fejszét ad, nem véletlen teszi.
Megpöködte markát a legény, osztán nagy igyekezettel aprította kifelé a fákat, míg el nem ájult. Eszméltében hideget érzett a homlokán, ami vizes ruha vót, ajakán meg forró csókot. Bizton tuggyátok, szerelmetes párja istápolta.

Még maradott fa, ami takarhatta vóna a kedvest, de asztat mán meghagyták. Nem köllött a lyánykát mán a fáknak takargatni. A legényhez kőtözött, osztán még jó is vót, hogy az ipam-napam nem látott el hozzájuk.

Egy frekventált kórháznál dolgoztam. Öten voltunk sofőrök, és az udvaron lévő különálló épületecskét bitoroltuk, mint tartózkodót, öltözőt, még zuhanyozónk is volt. Ideális állapot.

Ha kint hagytam a fizetésem az asztalon, nem lopta el senki. A nagy öltözőkben annál inkább dívott ez a nemes szokás, a lezárt szekrény sem volt akadály.
Irigyeltek is minket, sokan akartak hozzánk "költözni", de vagy mindenki, vagy senki alapon fityiszt mutattunk nekik. Nincs hely, passz.

Valamely jóakarónk elintézte, hogy nálunk is fertőtlenítsenek. Nem örültünk neki. Jött is a puttonyos manus, nyomta a löttyöt mindenhova.
Másnap reggel ahogy nyitottam az ajtót, majdnem fellökött egy menekülő svábbogár. Belépve hullák sokasága fogadott. Nagytakarítás, mindenki részt vett benne.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, egyik társam lefényképezte a csatateret, és a halomba söpört áldozatokat is. A fényképeket kiraktuk a faliújságra, miszerint ilyen állapotok uralkodnak nálunk. Eredményes volt. Többé senki sem akart hozzánk költözni.

Mond valakinek ez valamit?
Nekem sokat, anyagilag is.

Még a múlt évezredben volt egy focimeccs, talán Azeri-Magyar. Moszkván keresztül kaptuk a műsort. Talán az oroszok gonoszsága, vagy technikai felkészületlenségük miatt sokszor megszakadt a közvetítés.
Ez volt az én szerencsém. Ugyanis a magyar szerkesztők klipekkel töltötték ki az elvesztegetett időt.

Egyszer csak megszólalt valami, amit még nem hallottam, megszűnt a világ, csak a zene volt, és én.
Talán ez volt az, kattints a képre:

A varázs elszállt, de kívántam, akartam, hogy tartson még, mert kívánom azt az édes kínt, amellyel ez a zene kínoz. A szerelemhez tudnám hasonlítani, amely fájóan édes gyönyör.

Volt már NET-em, időt nem kímélve kinyomoztam a forrást. Boltról boltra mentem, és kerestem a lemezt, vagy kazettát, amelyet kiadtak. Mondhatnám szégyen, mindenhol csodálkozva néztek rám, és vonogatták a vállukat.
Végül betévedtem a Rózsavölgyi Zeneműboltba, ahol pillanatok alatt el is költöttem a havi fizetésem harmadát. Egyszer élünk, és aki bolond, az is marad.

Hát ez meg ki a csuda?
Nem tudtam, most sem tudom, de elvarázsolt. Hirtelen tört rám az érzés, ahogy az egyik zenecsatorna háttér információként szolgáltatta a zenét.

Most sem tudom, hogy ki ő, de egy biztos. Örök élmény marad.

Egy kattintást talán megér a képre.

Nem is tudom.
Mintha anyám ringatna, ezernyi emlékszikrát, élményt éltem át. Pedig a szöveget nem is értem.

Sajnos a magyar reklámot nem találtam, így akit érdekel, élvezze a lengyel nyelv szépségeit. A képre kattintva omlik ránk a gyönyörűség.

A manus pont a buszon fújódik fel. Kiváltó ok akár egy jó kis bableves is lehet. Segond, valakinél van Espumisan gyöngy, készséggel továbbítja a szenvedőnek az utazó közönség. Feltételezhetően benyeli a manus a kellő mennyiséget, ezt nem látjuk. Azt viszont igen, hogy inggombjai már nincsenek veszélyben, és mindenki megkönnyebbülten mosolyog.

Mi is a reklám szövege?
A gázok felszívódás nélkül távoznak.

Megnézném azt az utazó közönséget, amelyik mosolyogva veszi tudomásul, hogy egyik ismeretlen társuk épp megszabadul cirka ötven liternyi bélgáztól.

Anno volt egy írásom, amely híven tükrözi a gyermekek jogaival kapcsolatos véleményemet.

Már feledésbe is merült a dolog, ám volt egy újabb írásom, amelynek köze nem volt fentebb említett háborgásomhoz, ám chevron7 fórumtársunk belinkelt egy reklámot, amely láttán minden normális ember háta libabőrös lesz.
Tényleg kell ennyi jog egy gyereknek?

Avicularia fórumtársunk nem is tudta szó nélkül megállni a dolgot. Mit is mondott?
"párszor láttam már hasonló jelenetet itt svédben
tenni nem tudsz semmit,mert törvényileg még kiabálnod sem szabad a gyerekeddel
az az első,hogy óvodás korukban felvilágosítják őket,hogy kell a szüleiket feljelenteni,ha hozzá mersz érni
gyerekek sokszor azzal zsarolják a szüleiket,ha nem vesz meg neki valamit,akkor elmegy a rendőrségre és feljelenti ,hogy megverte
tudnék ezekről a dolgokról mesélni "

A szakácsok, főzni tudók el se olvassák ezt az ocsmány förmedvényt. Ártalmas lehet mentális egészségükre, és gátlástalan káromkodást válthat ki belőlük. Megjegyzem anyám nem tehet semmiről.

Nos, ott kezdem, hogy nem szeretek rántást csinálni, méghozzá két okból. Egyrészt macerás, másrészt újabb edény, meg fakanál, amit el kéne mosogatni.

Egyedül élek, valakinek pedig főznie kell. Az évek során megszoktam, hogy már én is vagyok valaki.
Megjegyzem tudok főzni, és rittyentettem már olyan halászlét, pörköltöt, gulyást, stb, hogy az egész pereputty megnyalta utána a tíz ujjamat.

Szóval a pénteki bevásárlásnál eldöntöttem, hogy karfiolleves lesz a mai, meg a holnapi vacsora, amely nálam a főétkezés ideje.
Karfiol egységárban, szupi. Kinéztem egy szép fehéret, gyere a kosárba. Két szemrevaló sárgarépa is követte. Hogy mit vettem még, azt takarja jótékony homály.

És eljöve az igazság, és a lustaság pillanata...
Rántás? Na ne már.

Íme a reklám rövidített változata. Sajnos nem találtam meg a teljes hosszúságút.

A helyzet az, hogy a kákabelű srác bemutatkozó látogatást tesz választottja szüleinél. Tudhat valamit, hiszen ott lapul zsebében a siker kulcsa.
A család láthatóan munkához szokott, így természetes, hogy bőségesen étkeznek.
Vagy mégsem erről van szó?
Ki a legény a gáton, ki tud sokat zabálni?

Érdekes próbatétel.
Ha képes a srác a családot örömmámorba hajszolni mértéktelen zabálásával, máris nyerő, övé a lány, meg a fele izé.

Én azért csendben megkérdőjelezem a dolgot.
Tényleg olyan jól állunk, hogy igényeiket meghaladóan ehet a család?
Tényleg ez lenne az igazi próbatétel? Mi van akkor, ha a srác zseni, jó állása van, de beéri kevéssel? Lemondhat a lányról?

Örülök, van miért. Gyengéden fektettem az ágyamra, négyet nyomtam bele.
Mármint festékpatront.

Volt egyszer, hol nem van, egy HP 3320 névre hallgató nyomtatóm. Máshonnan a kép, de így néz ki.

Szolgált becsülettel. Szerettem, és bár nem mondta, szerintem ő is szeretett. Hosszú éveket töltöttünk együtt, legkevesebb hetet.
A műszaki cikkek ma már nem mérhetők az emberi élet hosszával. Ha kibírja a garanciális időt, és még egy napot, az pont jó a gyártó cégnek.
Kibírta, és jócskán ráhúzott. Azonban megöregedett, és szenilissé válván elfelejtette, hogy piros szín is létezik.
Na, ez külön tréfa.
Mikor nyugdíjba vonulásom alkalmából kinyomtattam a felmondó levelemet, zöld betűk voltak olvashatók. Ha így, hát így, lelked rajta. Vittem a levelet a nagygóréhoz, aki aláírta, és szentesítette, hogy megválunk egymástól. Mutattam a kollégáknak, és az egyik rákérdezett, hogy direkt zöld-e, mert ugye a Tauril zöld munkásruhát ad.
Esküszöm, jót nevettem, erre nem is gondoltam.

Előzmény és a pillanatnyi állapot.

Jelentem, a gyógyszerelést harmadoltam. Már csak este nyomatok be 2,5 miligrammnyi Amprilan nevezetű segítséget.

Fura.
Nem romlott az állapotom, 130-as értéken stagnál a vérnyomásom.
Már nincs görcsölés, nincs hasfájás, hogy vajon miért kötnek belém a górék, holott okuk nincs rá.
Magánéletem is megszabott mederben folyik. Nincs már kiért aggódnom, keseregnem, hiszen feleségem szenvedései több, mint négy éve véget értek.
Sok éven keresztül gyűlt bennem a feszültség, ha jól számolom, '97 óta. Bele is roppanhattam volna, kibírtam. Az viszont tény, hogy ekkora terhet nem lehet két nap alatt ledobni. Nem görcsölök, kivárom az idő gyógyító hatását, amelyet egyre jobban érzek.