Hirdetés

Öreg paraszt meséi VII.

A tűzojtó.

No aggyonIsten. Jó megvagyunk. Csak ne kéne látni a fölső szomszéd ábrázattyát.

Mán szótam Imrórul, ő falunk béli, csak raktáros a városba, osztán hozza az elfekvő készletet a raktárbul, hátha nékünk köll. Köll az biza, hozhattya. Csak asztat nem értettem, miér elfekvő az a készlet. Eccer hanyatt vágóttam a kenőszappanyon, elfeküttem, azóta értem.
Imró mán szót a tűzojtórul emezt amazt. Gyútogat, osztán kivonul az ojtáshó, de csak muzsikál, nem ojt. Haragunnak ezér a többijek, osztán meg is elégelték a dógot. Elkergették, ő meg rohanvást menekűt. Imró málhás kocsija akkor fordút a falu irányába, a menekülő meg felkapaszkodott rá.

No, megérkezett a kocsi, Imró kimászott belűle, oszt keztünk lepakóni. Kenőszappany, szerszámok, amit Imró elfekvő készletnek vél, mer ő határozza meg asztat a raktárba, hogy mi fekszik el. Hát az embört nem ő határozta meg, de ottan vót a platón, oszt szorongatta asztat a trüttyös trombitát.
Le is mászott, osztán körbe lesett. Nálunk fábul van minden, ez teccett néki, osztán monta is, hogy jó helyre hozta a sorsa. Itten lángra gyúlhat minden, köll egy tűzojtó. Lehúzta a kocsirul a trüttyöst, osztán bévonút a kocsmába. Mentünk utána, osztán láttuk, hogy bényakalja a pohár pájinkát. Megnyugottunk, jó ember.

Panni

Egy porfészekben élt, ahol a lányok kacérkodtak, a legények duhajkodtak, ahogy ez szokás faluhelyen. Pannit kiskorában rút kiskacsának csúfolták, de hattyú bizony nem lett belőle nagylány korára sem. Dolgos volt, kedves, szerette is az egész falu. A lányok kissé lenézték, de nem bántották egy szóval sem, mert nem jelentett konkurrenciát. A legények évődtek vele, és ő mosolygott rájuk, de mulatságokba nem járt. Egyszer elment, de egész este petrezselymet árult. Az igaz, hogy Pista pillantása szinte perzselte, de nem kérte fel táncolni, ahogy más lányt se.

Régóta leste a legényt. Nem csapta a szelet egy lánynak sem, amit furcsállottak a faluban. Mokány, jókötésű, nevetős fajta, akit csak szeretni lehet. Szerette is szíve minden melegével. Róla álmodott, megremegett, hacsak meglátta, vagy a fütyörészését meghallotta. Csak ne nézett volna rá olyan pimasz vigyorral, ha találkoztak...

Aratta a falu a gabonát. Panni szíve hevesebben dobogott, mert Pistához osztották be marokszedőnek.
Széles mozdulatokkal, lendületesen kaszált a legény, dőlt a búza előtte. Dolgozott Panni, amilyen gyorsan csak tudott, de bizony lemaradt. Aztán mintha meglassúdott volna az a fránya kasza. Tudta már tartani a tempót, és lopva felpillanthatott a szeretett legényre is.

Öreg paraszt meséi VI.

A tisztölendő plebános.

No aggyonIsten. Jó megvagyunk. Csak a légy csúszkál a bakter szája szélin, mer az mán túl tiszta.

Dologidő vót, osztán űtünk a kocsmába, mer elég dógos megenni a Mári kenőszappanyos étkét. Ittuk is rá a pájinkát veszettű. Nyár vót, az ajtó sarkig tárva, bésütött rajta a nap.
Hát nem kicsinység az ajtó, a fölső szomszéd úgy csináta meg, hogy minden ki, meg beférjék rajt, ami mozgatható. Piri ért a számokhó, a fölső szomszéd meg a hosszúságokhó. No, ketten el is monták, mekkora az ajtó magassága. Piri monta kettő, fölső szomszéd monta méter, Piri monta harminc, fölső szomszéd monta centi. No, ettő még nem tudtuk mekkora, de hogy magas, az biztos. És széles is.

No, ahogy ücsörgünk, eccer csak besötétedett. Az ajtóra néztem, oszt a szavam is elakadt. Állt ottan egy embör, de akkora, hogy majnem betőtötte a keretet. Köszönt, hogy aggyonIsten, mi meg fogadtuk illendőképp, hogy fogaggyIsten. Beljebb is lépett, osztán mivel világosabb lett, mustrálgattuk őtet.
Fölül még haggyán az őtözéke, de alul fődig érő szoknyába végződött. No, elő viharozott a Mári, osztán térgyire rogyva meg akarta csókóni az idegen kezit. Az meg nem engedte, osztán mondotta, hogy ő is csak ember, és ha pap is, ne őtet tisztőjje senki, hanem Istent. Tehát pap vót, mán másként néztünk rája. No, asztat monta, hogy jányom, én téged megáldalak, asztán úri könnyűséggel rakta a Mári fejire a kezit. Utánna a Mári hóna alá nyút, és könnyeden talpra állította. Érdekes vót a dolog, mer amikó a patkoló kovács segélte fel a Márit, abba még a nyaka is bele vörösödött.

Öreg paraszt meséi V.

A Mári.

No aggyonIsten. Jó megvagyunk. Csak a kocsmáros van dögrováson.

Van itten ez a Mári. Veri őtet az Isten, nem ád néki boldogságot. Meghótt a férje, a Dénes, oszt egyedű maradott. Gyereke amúgy se lehetett vóna valami kórság miatt. Pedig nagyon szereti ám a gyerekeket. Amelyiket megkapja, asztat jól megdömöcköli, ölelgeti feszt. Az orcája ilyenkor megszépül, kicsinyt boldognak láccik.
Eccer engem is megkapott, oszt dömöckőt, szorongatott, osztán az orcáját akkó én mindönnek láttam, csak szépnek nem. Röggelre meg nem bírtam a lábamra állani. Titkot nem tuttam a dologból csináni, látták a népek, hogy tőlle tántorogtam ki. Nem is susmutótak, inkább sajnálgattak.

No, ez a Mári az oskola szakácsa. A termetén is megláccik, kóstolgattya feszt az étket, mer nem mindeggy ám, mit tesz a gyerekek elé az asztalra. Nála a patkoló kovács nagyobb, osztán még nála is nagyobb a tisztölendő plebános. De a férfijak nem ollyan szélesek, mint a Mári. Mink meg fölnézünk mind a háromra. Eltértem a beszéddel, de fontos a Mári mérettye.
No, ez a Mári nagyon tisztán tartya az edényeket. Kenőszappannyal mosogattya, osztán a végin még be is keni jó vastagon, hogy bé ne rozsdájjék. Jó is lenne így, csak lemosná főzés előtt a fazekat, miegyebet. Asztat má nem. Rotyog a lé, csak úgy habzik a szappanytul.
Annyit főz ez a Mári, hogy a városi oskolának is sok vóna, oszt a fölösleget a kocsmába osztogattya ingyé. Megszoktuk mán, hogy minden étek csuszamlós, és szappany íze van. Szorulása nincsen is senkinek az egész faluba.

Egy széttört álom boldog öröme 2

(avagy) Ilon mindenkit csókoltat.

Tárcsáztam, kicsörgött, felvették.
- Szia Ilon, megismered még a hangom?
- Szia Te lókötő! Még ma is olyan kappan hangod van, mint régen.
- Na, akarsz még nyilatkozni?
Akart. Megdumcsiztuk, találkoztunk.

Aki nem olvasta Jani történetét, nem tudja mihez kötni a továbbiakat.
Előzmény: [link]

- o -

Szia-szia, puszi-puszi, ölelgetés, egymás megropogtatása.
- Mit mondjak, nem lettél fiatalabb, de sose a szépségedért szerettelek. - Mondta Ilon.
- Hát tudod, Te sem lettél Miss Antarktisz...
- Mindjárt megharaplak! Na, ezért még kapsz.
Kaptam. Laza könnyedséggel belökdösött a közeli presszóba, közben jól hátba vágott. Asztal reserved, magyarán foglalt, készült a találkára. Rámutatott a székre, és én engedelmesen leültem. Pincér jött, Ilon rendelt, engem meg sem kérdezett. Sör került elém, ahogy Jani előtt is az volt. Gyanus lett a dolog, rákérdeztem. Ilon igazolta, Jani pont itt ült, ahol én, és a sör is azonos márka.
Ilon belekortyolt italába, hátra dőlt a széken. Innen kezdve beszéljen ő.

Öreg paraszt meséi IV.

Egy levél, egy légy, meg a bakter.

No aggyonIsten.

Jó megvónánk. Én, a szamaram, meg a révész. Meg a légy is a bakter szája szélin.

Mingyá kezdem, de előbb eldicsekednék véle, hogy megsüvegelik a szamaramat a más faluba való népek.
Várt a kompra, vagyishogy a révészre, osztán várt ottan egy idegen is. Gyütt is a komp, osztán mikó kikötött, az ember rápaskót a szamaram farára, talán megteccett néki. A szamaramnak viszont nem teccett a dolog, rúgott egy nagyot, osztán repűt is az ember vagy hét lépésnyit. Még föl se tápászkodott, mikó a révész is megérkezett rohanvást, oszt nemteccése jeléül eltörte rajta az evező lapáttyát. Mit tehetett vón az idegen, térgyelve esdeklett a szamaram bocsánattyájé. Megkapta, oszt ment a dógára, de gyalogvást sántikálva.
Evező lapát nékű mán nem ment aznap a komp sehova. Búsongott az istállóba a révész, a szamaram meg váltig vígasztalta.
Elgyütt a röggel, osztán mán csodát láttunk. Ottan vót nekitámasztva az istálló falának egy új evező lapát. Csak ez a morcos fölső szomszéd csináhatta, hijába tagaggya. Ő ért a famunkákhó. Azóta ha fizetni akar, se tud a kompon. De nem is akar igazából.

Szaporodott a szóm, de mán rátérek a mondandómra. Levelet kaptam valakitül. Hozta a Piri lelkesen.
Ez a huncut póstás be nem gyün a faluba, Pirihő visz mindent a bótba. Átaljába leejti a kűdeményt, Piri meg gondosan hajúgat érte. Talán arra kéváncsi a póstás, hogy miféle hónapban vagyunk.
Forgattam a levelet előrő hátra, meg vissza, de óvasni nem tudok. Közbe egy légy megúnta a ganédombot, oszt feszt szálldosott rám. Nem bírom, ha lábbal taposnak az orcámon, oszt hessegettem. A fülemre ült, ottan mán maradhatott. Vettem a kalapom, oszt elindútam a kocsmába. Betérve leűtem, oszt szalasztottam a kicsi Sárát a tisztölendő plebánosér, óvasná mán fel a levelet. Röpdösött a légy, de senki nem szót érte, mer velem gyütt. Betoppant a tisztölendő, köszöntünk illendőképp, oszt a kezibe nyomtam a levelet. Óvasta vón, de ez a légy nem bírt magával, oszt ha leszállt valahová, akkor is zizegtette a szárnyajit. Láthatójan röhögött rajtunk. A bakter gondút eggyet, oszt ráfútt. No, ez kegyetlenség vót tőlle. Mikó a tisztölendő plebános a pokol kénköves bűzirű prédikál, akkó tuggyuk, hogy a bakter lehellettyére gondol. Hanyatt is dőt a légy, oszt remegtette a lábacskájit. Osztán mán asztat se. A kicsi Sára a tenyerébe vette, oszt melengette, símogatta. Észhő is tért az állatka hamarosan. Óvasta vón a tisztölendő a levelet, de a légy mán megint huncutkodott. A bakter megint rálehintett, de ettő mán csak megszédűt. Hamar megszokta. Okosságot tett a bakter. Megfogta a legyet óvatosan, oszt belényomta a fejit a pájinkába. El is hallgatott a légy, röpűt pár görbe kört, oszt ráűt a bakter szája szélire. Mikó zizegni kezdett vón, a bakter ivott egy kicsit, de úgy, hogy a légy is hozzáférjen a pájinkáhó, oszt jó megvótak. No, mostan mán fölóvasta a tisztölendő plebános a levelet. Röviden el is mondom, mi állott benne.

Vót egy ember egy faluba, oszt kocsmát nyitott. Hogy megcsinájja a jövőjét, hát kitanáta asztat, hogy ingyé aggya első nap a vacsorát. Ingyé étek, drága itóka. Jól kigondóta. Végig is kajabáta a falut, ki is plakátóta, osztán gyülekezett a népség, hogy jó megtömje a hasát. Mustrálgatták a bútorzatot, oszt le is űtek étkezni. Aki főzött, az jó elsózta, mer a kocsmáros esztet adta néki parancsba, hadd igyék a népség. Fogyott az étek, egyre jobb lett a kedve a népeknek, pedig nem is vettek itókát. Csodálkozott a kocsmáros, oszt csak rájött a huncutságra. Vót a vendégek közt egy borosgazda, aki az asztal alatt tőtögette a borát, hogy kóstógatnák a népek, hátha rája szoknak. Akkó adhatná jó pénzé is. Ingyé étek, ingyé itóka, jól érezte magát a falu. Osztán ennek vége szakatt, mert a kocsmáros kidobta az itóka osztogatóját. Veréssel is megfenyegette, ha vissza mer gyünni. Átkozódott is a borosgazda, hisz semmi mást nem csinát, mint amit a kocsmáros. Ingyé traktálta a népet.

Elgondókodtunk erőst, oszt kezdtünk vitázni. Gond vót, mer a baktert senki nem vághatta szájon a légy miatt, ő meg nagyon erőssen rugdalózott a szógálati bakancsával. Mikó megelégőte, a tisztölendő plebános kiosztott nehány nyaklevest, osztán rend is lett. Fölódozott minket bűnejink alól, megáldotta a bűnösöket, oszt monta, hogy aggyunk hálát az Úrnak, hogy nálunk mindíg ingyé van az étek, meg az itóka. Itten mán elkezdtük sajnáni asztat a falut, ahol ez csak egy este lehetséges. Majd asztat is el fogom mesélni eccer, mié van nálunk ingyenbe az ilyesmi.

Azóta a bakter nemigen mossa meg a képes felit, hogy a légy az étek maradékábú ehessék, ami a szája szélin ragadt. Még inni is úgy iszik, mintha vicsorogna, mer a légy megköveteli a részit. Úgy néz mán ki a mosdatlanságtú a bakter szája, hogy szemlesütve beszélünk véle, mintha szűzleányok lennénk. Így nem láttyuk. A légy meg mán nem is tud egyenesen repűni, ha nem ivott pájinkát.

Tarcson meg az Isten jó egésségbe, kedves óvasó.

Egy széttört álom boldog öröme

Előzmény.

Megcsörrent a telefonom.
- Tessék.
- Szeva, Jani vagyok. Ezer éve nem dumcsiztunk, nagyon fontos lenne.
- Semmi akadálya, örülök neked. Hol, mikor?
Megbeszéltük, találkoztunk egy ''mineknevezzelek'' helyen. Barátomból ömlött a szó, csak a lényeget idézem.
- Öregem, Te olyan írkálós féle vagy. Elmesélek valamit, Te megírod, és amennyi embernek csak tudod, megmutatod. Ezt a csodát muszáj kibeszélni magamból. Ha csak egyetlen embernek segít, már nyertünk.
- Ezen ne múljék, megírom.

- o -

''Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.''

A férfi -nevezzük Janinak- meglátta azt a virágot. Ott feküdt a betonon. Felvette volna, de a forgalom kíméletlenül eltaposta, nyoma sem maradt. Vagyis igen, de csak Jani lelkében.

Jani kamasz korában meglátott egy lányt, -nevezzük Ilonnak- és mint a villám, úgy vágott szívébe a szerelem. A sors kegyes volt, össze is jöttek. Jártak kézenfogva, együtt voltak sülve-főve. Aztán jött az élet legkegyetlenebb mondata, melyet Ilon mondott Janinak.
- Ne haragudj, vége, nem szeretlek szerelemmel, de maradjunk barátok.
Haragra nem volt ok, a döntés végleges, Jani Ilon barátja maradt.

Öreg paraszt meséi III.

A fölső szomszéd.

No aggyonIsten.

Megvónánk. Én, a szamaram, meg a révész. Ez a kompos részegen döglik a szómán, a szamaram meg görbén fekszik, oszt görbén is les, én meg írom a falu történettyit.

Asztat tudni köll a fölső szomszédrú, hogy csak eccő láttuk az ábrázattyát, majd asztat is elmesélem. Fával bánik, minden kórságot művel belülle, megcsinál bármit. Zsindelyt farag, lajtorját eszkábál, még a sámlimat is tűle kaptam. No, hogy merre jár, asztat tudni löhet. Vastagon van rajta forgács, meg firiszpor, oszt pereg rúla jártában, meg amikó hadonászik. Asztat peniglen nagyon szokik, mikó magyaráz. Annyi firiszpor mindig marad rajta, hogy az embör asztat hiheti, nem löhet szép embör, ha így takargattya magát. Montuk, hogy feredőzzék, nem akar. Mivel jó illattya van a fának, minket nem zavar.

Eggyik estve gyött a rendőrünk, oszt monta mán csak én hiányozok. Nem hiányozok, megvagyok la. Monta ki is plakátóták, falugyűlés van a kocsmába. A fölső szomszéd bepanaszót, mer megkárosítottam. Bizton hiányozok a falugyűlésrű, oszt értem gyütt, hogy odakísérjen, mer szökésemtű lehet tartani. Montam néki, eccer szöktem, akkoris az esküvőmrő, az megérte. A patkolókovács vette osztán el a Borit, oszt rossz nézni asztat a marhanagy embört, ahogy parancsúgat nékije az a némber. Montam engem ne kísérgessen rendőr, nem loptam én sömmit. Asszonta muszáj, asztán megeggyeztünk, hogy kőhajintásnyira gyün mögöttem. Egy pohár borral ért később a gyűlésre, de hamar bepótóta.

No, éppen a fölső szomszédom kárált, hogy én elloptam vón a lécejit. Türelemmel végighallgattuk, mer nálunk ez szokásba vagyon. Osztán felém fordút a népség, oszt várták, hogy béismerjem. No asztat már nem. Amit nem csinátam, asztat minek?
Elmontam az igasságot.
Nagy köd vót, vagy csak én láttam rosszú, téblábótam vaktába. Beléje botlottam valamibe, oszt igen meg is ütöttem a lábomat. Mikó mögnéztem, akkó láttam, hogy deckát rúgtam. Innen is bizonyosságot nyer, hogy nem lecet. Ha mán beléje botlottam, úgy gondútam, hogy haza is viszem mindet. Tanátam, én mán becsületes megtanáló vagyok, akkó az enyimé. Úgyis szándékoztam amollyan szeles kereket csináni, ami matériát csinál az áramos dógokhó, osztán kapóra gyütt.

A fölső szomszédot a guta látta megütögetni ezek hallattyán. Bizonygatta, hogy azok lecek, osztán csak szőrszálat hasogatok, meg mentegetem a bűrkém. Alávaló gazembernek nevezett, de asztat nem monta, hogy minek alávaló. Ezen erőst eltöprengtem. Mikó felnéztem, akkó láttam, hogy a falumbéliek se értik a dógot. Itten láttam esélyét annak, hogy mencsem a helyzetet, oszt a főbira felé fordúva kitártam a karjajim, osztán asztat montam, hogy vegyék mán enyhítésnek a körülményeimben asztat, hogy mijóta megettem a fölső szomszéd kutyája reggelijit, azóta igen megemelte a keritése magasságát. Asztat is elmondottam, hogy illyen állapotok közepette millyen nehéz vót beléje botlani a deckákba. Hazavinni meg rohatt nehéz vót ugyanezen okbó. Mer köll az a szeles kerék, hadd legyék mán matéria, oszt hadd működjék, amit meg tud hajtani.

Vót ottan egy idegen is, oszt elég részeg vót, hogy beleszójjon. Nálunk szabad esztet, mindenki vélekedését meghallgattyuk. Monta nékem jogom van a saját portámon asztat mívelni, ami csak jól esik. Csinálhatok szeles kereket, kusti mindenkinek. Ebbű kisebb vita lett. Törtek a székek, csattogtak a pofonok, osztán a főbíra csak annyit mondott csitt. A mi falunkba hallgatunk a bölcs szóra. Lapogattam a púpot a fejemen, oszt elmontam ennek az idegennek, hogy jogom vóna, de mi csak asztat csinájjuk, ami az egész falunak jó. No az idegen monta el is mén, mer nékije az illyen demokrácija nem is köll. Menjék Isten hírivel.

No, meg is szavazta a falu népsége a dógot. Vissza kell vinnem a leceket, szerintem deckát. Megteszem, meg én. Egy a böcsület. De ha mán tanátam, akkó hadd legyék úgy, hogy néki adom a fölső szomszédnak. Nem vót vita, megengették, hogy jó szívű legyek. A főbíra még asztat is monta, hogy ha mán elzabátam a fölső szomszéd kutyája röggelijét, akkó az a dög megehesse az enyimét. Erre mán a fölső szomszéd igen tiltakozott, csak úgy pergett rúla a firiszpor, hogy a kutyája nem ártott senkinek, oszt minek azzal büntetni, hogy a kezembű egyék. No, emmán ne legyék gond, közösen eszünk egy fazékbú, montam én, mire a fölső szomszéd feszt röhögött. Meg is állapodtunk. Egy álló hétig a fölső szomszéd teszi ki a kutya fazekába az étket a portája elé, osztán a kutya is, meg én is négykézláb zabálunk. Ezzel bé is fejeztük a vitát. Hát a röggelim meg vót ódva egy hétre ingyenbe.

Ittunk még, énekölgettünk, oszt indútunk. Asszongya a rendőr, hogy mán hazakísér. Elég vót eccő kísérni, nem köll. Akkó kísérjem én haza őtet. Asztat se, mer menek haza. Monta az is haza, akkó oda gyün. Hát gyüjjék, de előttem. Othun kiűtünk a pitvarba betőteni a hasunkba a hiányt pájinkával. Idő mútán odamentem vizelni a ganédombhoz, oszt hangosabban köllött mondani a dógokat. A szamaram irigykedve lesett, osztán meghallotta, hogy nem is lészen szeles kerék. Mán igen várta a kolotálását ennek a szerkezetnek. Lett ám ordítás, nem akarta abbahagyni. Monta a rendőr, hogy rúgjam má hasba. Montam nekije ez nálunk nem így megyen. Ithun is demokrácija vagyon. Én a meggyőzés szerszámával élek. Monta az eszköz. Nálam szerszám, oszt előhúztam a vasvellát az eresz alól. Győzködtem a szamarat feszt. Ordított még egy versnyit, osztán má csak nyögdécselt, ahogy szokik, mikó a révésszel kettesbe van. Gondútam ennyi öröm elég is néki, oszt abbahagytam. Kicsit elgörbűt a szamaram. Balra nehezen fordú be, jobbra anná gyorsabban.

Kicsinyt még pájinkáztunk, tereferéltünk, asztán lefeküttünk alunni, de a rendőr úgy horkót, hogy kivonszótam az istállóba, osztán béraktam a szamaram szabad ódalára. Alutt mán az is, a révész meg a másik ódalán hortyogott. Röggel, ha ébrednek, arra biztos fölriadok, nagyon féltékeny a révész. Majd viszem a vasvellát, oszt a gyöngébb pártyára állok. Ennyi mulatság nékem is jár.

Isten tarcson meg jó egésségbe, kedves óvasó.

Öreg paraszt meséi II.

A tisztöletrű, meg a kanászrú.

No aggyonIsten.

Jó megvagyunk. Én, a szamaram, meg a révész.

Van egy falunkbéli, aki a városba látta jónak a bódogságát keresni. Itthun Imró vót a neve, ottan meg Imre bának szólíttyák, de nékünk csak Imró marad. Ő mán csárdának nevezi asztat, ahova béülünk estente. Néki csárda, nékünk kocsma, ugyanaz a gunyhó az. Mikó hazatér kicsinyég, mer ugye haza húzza a szíve, akkó sokat mesél, oszt mi tátott szájjal halgattyuk.
Meséli, hogy ojjan sárga kocsik viszik az embereket dógozni, amik fölött madzag van, oszt onnan szedik asztat a matériát, ami meghajtya őköt. Alatta még két vascsík is van, oszt arrú letérni nem tud. A kékrű is mesél, de asztat má ismerjük, ami igen hangos, büdös, oszt veszett gyorsan megyen. Hát ezeken utazik Imró abba a városba. Sok mindent lát ottan, oszt mivel a szíve mélyén falunkbéli marad, hát orrol sok mindenre. Főleg a surbankókra, akik öreg szüléket kűdenek ide, meg oda, oszt még le is tegezik őköt.