Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkány...

Ahogy cseperedett észrevette, hogy furán néznek rá a többiek, mondhatnám sajnálkozón. Látta a tóban a tükörképét, és tudta, hogy más, de számolni nem tudott, így öreg barátjától tudta meg, hogy csak két feje van.
Szörnyű dolog ez a sárkányvilágban. Mikor elérte a nagykorúságot, az anyja átnyújtotta a búcsútarisznyát, az apja meg elkísérte az erdő széléig. Nagy a világ fiam, mondta, és hátra sem nézve otthagyta.

Hova is mehetett volna, ment öreg barátjától elbúcsúzni.
Különc volt az öreg. Egy falutól nem messze, egy dombon lévő barlangban élt. Nappal kint ücsörgött, és nézte ahogy szorgoskodnak a falusiak a szántóföldön. Mivel jószívű volt, nem engedte tovább barátját, hanem megvendégelte, és ottmarasztalta örökre. Rászoktatta a zöldségekre, gyümölcsökre. Éltek békességben, közben átadta minden tudását.

Teltek a hónapok. Egy este ültek békésen a barlang előtt, és a lemenő napot csodálták, mikor az öreg halkan megszólalt.
- Nézd, barátom, nekem el kell mennem. Mire felébredsz, egyedül leszel.
- Hova? - kérdezte a kétfejű.
- Írt valami kétbalkezes egy mesét, amiben fontos szerepem van. Ha egyszer megírnak, Te sem tehetsz mást, menned kell. Utolsó tanácsom: viseld büszkén két fejedet, és őrizd meg tisztának a szívedet.
Úgy is lett. Reggel már csak a hűlt helyét találta öreg barátjának. Nagyon szeretett volna mellé kerülni a mesében, de azt a mesét nem én írtam...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varjú...

Az erdő eliteknek fenntartott részében élt. Jómódú családban nőtt fel, a faterja az erdei tanácsnak is tagja volt. Nem rendelkezett túl sok ésszel, inkább a szülői összeköttetéseknek köszönhette, hogy áttologatták a vizsgákon.

A munkához nem fűlt a foga. Sokat töprengett, amig kitalálta, hogy márpedig híres lesz bármi áron. Kézenfekvő volt, hogy madár létére énekes legyen.
Egyszem fióka lévén szülei nem tudták megtagadni tőle a lehetőséget, és beiratták a csalogány énektanodájába. Három alkalom után a csalogány közölte a szülőkkel, hogy nincs az a pénz...
De bizony volt. A vizsgabizottság elé nyugodtan ment hősünk. Tudta, hogy a fater mindent elintéz. Most sem csalódott.

Ment ám a friss diplomával az Erdei Filharmóniába felvételizni, ahol két taktus után a zenészek letették a hangszereket, és felmondással fenyegetőztek. Gyors telcsi a faternak, nagy cécó.
Ez volt élete első eseménye, ahol nem kapott meg valamit.
Bánatában elutazott a Kanári szigetekre, ahol megbámulták kirívó öltözéke miatt. Túl pitinek is tartotta az ottaniakat, hát hazatért.
Kereste a lehetőséget, hogy felléphessen. A dalárda civil szervezésű volt, rájuk nem hatott a hivatalos nyomás, oda sem került be. Elitebb bárokban is próbálkozott, a siker itt is elmaradt.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Elvira...

Élte az életét, fiatal volt. Tervekkel, vágyakkal, szerelemmel nézett a jövő elé.
Egy pici, de sikeres vándorcirkusszal járta az országot.
Volt a műsorban légtornász, kardnyelő, állatidomár, bohóc, meg ami csak szükséges a csepürágó világban.
Tizenéves létére csak statisztált, de készült élete nagy pillanatára, amikor beléphet a manézsba, és a porondmester bejelenti, hogy "Tisztelt nagyérdemű! Elvira, a táncosnőőőőőő!"

Ha csak tehette, lopva leste a kardnyelőt, és imádkozott, hogy baja ne essék. Szabadideje zömét (amiből nem sok volt,) pedig az állatok mellett töltötte. Szerette kivétel nélkül mindegyiket. Még a kóbor kutya is kapott tőle egy jó szót, simogatást, egy falat ételt.
Azért volt kedvence is, egy kiöregedett komédiás medve, Ursu. Már csak kegyeletből tartották. Enni ugyan kapott, de csak Elvira törődött vele szívből. Felült a rácsos kocsi lépcsőjére, és szeretettel dögönyözte a vén morgóst, aki ezt jólesően tűrte. Elvira ugyan nem mehetett be a ketrecbe, de a rács nem volt igazi akadálya a szeretetnek.

Ma bankban voltam. A biztonsági őr mellettem hajolt le tolláért, melyet elejtett. A pisztolyát csak azért nem vettem el, mert nem akartam rabolni.
Kevés volt az ügyfél, az üres rekeszekben unatkoztak az alkalmazottak. Az egyik hölgy tőlem két lépésnyire papírpénzt számolt, úgy arasznyi tételben. Oda álltam, és csak annyit mondtam, hogy hu! A nő megrettent, elfehéredett. Biztonsági pali éberkedett, kiszúrta. Megkért, hogy fáradjak be az irodába. Eltörpülök mellette, mentem önként.
Faggattak, gyóntattak. Motozzanak meg, mondtam én, hátha van nálam akkora mordály, mint a biztonságinál. Nem motoztak, nem nyúltak a gatyámba.
Kíváncsiskodtak, miért csináltam. Mit? Hát azt, hogy hu! Hát azért, hogy vegyék már észre, provokálják a rablókat. Mutogatják a kötegnyi pénzt, és ha előkerül egy fegyver, a biztonsági őr dobja el elsőnek a sajátját. Hümmögtek, hammogtak, bocsánatot kértek, elengedtek.
Soron kívül intézték ügyemet ezután, panaszom se lehet. Tessék mindenkinek azt mondani banki ügyintézésnél, hogy hu!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Jancsi...

Épp betöltötte a tíz évet, és ment volna gördeszkázni, de zuhogott az eső. Unottan turkált a könyvespolcon, és a kezébe akadt a Lúdas Matyi. Minden bajnak ez lett a gyökere.

Olvasgatta, és nagyon megtetszett neki az a mondat, amit Matyi a deresről való szabadulása után mondott. Hogy is hangzik?

"Én uram, a fizetést köszönöm: ha az Isten erőt ád
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!"

Uccu neki, irány a videotéka. Nem adták neki kölcsön gyerek létére, de megnézhette a helyszinen. Már azt is tudta, hogy melyik résznél kell ordítani.

Elhatározta, hogy ezt kellő átéléssel elő is adja. Nem zavarta, hogy se Döbrögi, se ispán nem volt a környéken. Öccsét, aki hat éves volt, és a hugát, aki csak négy, elzavarta a haverjaiért. Az eső már elállt, de sarokba támasztva unatkozott a gördeszka, ő pedig biflázta a szöveget.
Meg is jöttek a cimborák hamarosan. Előadta a tervét, és várta a reakciót. Nem aratott vele nagy sikert, de a kedvéért leültek megtárgyalni, hogy is kéne, mit is kéne.

Alcím is lehetne, mondjuk: Bezzeg az én időmben...

Különös tekintettel ajánlom szinta figyelmébe ezen írásom, mivel problémának vélte megosztani velünk életkorát...

Az 50-es évek végén senki sem dúskált földi javakban. Talán éppen ezért segítőkészek voltak az emberek. Egész más volt a világ.

Városi házak! Ez volt az Üllői úti megálló neve, amely mellett terpeszkedett a 124/B épület. Érdekes, hogy az A épület a hátsó frontra esett, a Zágrábi utca zárta le a tömböt. A két bérház között hatalmas udvar volt, és mi voltunk az urai, a gyerekek.
A lányok napozóban, a fiúk klottgatyában játszottak. A közös a "mezítlábság" volt. A lányok babáztak, vagy a fene se tudja milyen forgós, körtáncos játékban lelték örömüket, mi pedig egyérintőztünk, trinyóztunk, (cselezés, ne tudd elvenni a lasztit) fociztunk. Voltak közös játékaink is, éljen a koedukáció, mint kidobós, Amerikából jöttem, ugróiskola.
Jól kialakult társadalom volt a miénk. Volt falkavezérünk is. Nem kajakra szerezte meg a pozíciót, hanem kiérdemelte. Nem ő volt a legerősebb, viszont neki voltak a legjobb döntései. Mindenki hallgatott rá, még a legkeményebb ökölagyú is.

Tulajdon képpen két igaz történetet szeretnék elmesélni. A szereplők mindkét esetben hasonló korúak. Adott egy anya, aki közelít a harmincas éveihez, és az ő gyermeke, aki nagyjából első osztályos lehet.

Az első történet:
Anyu az ő kisfiával betért egy közértbe, és elkövette azt a hibát, hogy az édességeket, és nassolni valókat tároló gondola mellett akarta megközelíteni azt az árucikket, amiért jött. Na, a kissrác lecövekelt a chips-ek mellett, és semmi módon nem volt tovább ráncigálható. Egyre hangosabban kérte, sőt követelte, hogy anyu vegyen neki egyet. A nő hiába mondta, hogy van már otthon két megkezdett csomag, a kölyök hisztizett tovább. Lógott az anyja kezén, és üvöltötte, hogy: akarom, vegyéééééél, vegyééééééél...
Az emberek vegyes érzelmekkel vették tudomásul, hogy az anya tehetetlen. A gyerek taktikát váltott. Elengedte anyu kezét, és elkezdte bepakolni a kosárba az áhított zacsikat. A nő ugyanolyan ritmusban rakta vissza, közben továbbra is azt hajtogatta, hogy potyára kidobott pénz, meg különben is, van otthon, még az sem fogyott el.
Úgy tűnt koreográfiája van a dolognak. A gyerek minden ritmusváltására rutinosan reagált a nő. Újabb próbálkozásként a kölyök elkezdett toporzékolni, és magából kivetkőzve üvöltötte az addigiakat: akarom, vegyééééééééél, vegyééééééél!!!!!!!!!!!
Volt ott egy negyvenes éveit taposó kissé érdekes fazonú manus is, aki hirtelen szintén toporzékolni kezdett, és ugyan nem üvöltve, de hangosan, a gyereket utánozva mondta, hogy: akarom, anyu, vegyééééél, vegyéééééél...
Megdermedt a levegő, csönd lett. Ahány ember, annyiféle arckifejezés a döbbeneten át az elfolytott mosolyig. A gyerek is megtorpant, rácsodálkozott a manusra, és mesterséges könnyein át cinkosan rávigyorgott. Tudták mindketten, miről is van szó.
A nő fúria módjára fordult a férfi felé, de végül is csak annyit mondott: a magáé biztos jól nevelt! Udvarias mosolyba burkolva kapta a választ: ááááá, ők is rosszcsontok.
A manus elmondhatta volna, hogy a gyerekei már felnőttek, és még egyikük sem követelőzött. Nem mondta, miért tette volna?
Öcsi közben rájött, hogy már nem poén a dolog, újra rázendített, és nyugtázta, hogy már megint ő az érdeklődés középpontja. Fölösleges mondanom, anyu kifizette a pénztárnál a be nem tervezett chips-et. A gyerek rögtön kikapta a kosárból, feltépte a zacsit, belemarkolt, és unottan enni kezdte. Több nem is kellett neki. Vissza adta az anyjának, aki fásult arccal rakta a szatyrába...

Csak erős gyomrúaknak! Az olvassa el, aki nem közvetlen evés előtt, vagy után van.

Evés közben végképp tilos!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajnalpír.

A mesémhez talán nincs köze, de először látta meg azt a fura teremtményt egy várkastély udvarán, aki épp megmozdult egy trágyadomb tetején.

Nem nyomta semmi a herceg oldalát, csak éppen elzsibbadt jelenlegi pozíciójában. Igazából nem volt már álmos, így inkább a hátára fordult, és a pirkadatban gyönyörködött. Csapongtak ébredező gondolatai. Eltöprengett azon, hogyan is kerülhetett ebbe a méltatlan helyzetbe, és szeszgőzös lehellettel nagyot sóhajtott, amire ugye buknak a legyek. Arcáról lepergett egy darab kosz, de észre sem vette.

Már kisgyerek korában sem volt tisztaság mániás. Szülei büszkén tekintettek rá, mert útálták a szappan illatát. Aki a királyságban mosakodni mert, annak korbács volt a büntetése.
Ilyen alapokkal indult egy szép napon lánykérőbe.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy béka...

Nagyon unta már a tópartot, a nádast, meg a bujkálást a gólya elől.
Jólelkű volt, szívesen beszélgetett bárkivel. Meghallgatta a poszáta énekét, esténként pedig a kórus tagjaként lelkesen kuruttyolt.

Történt, hogy a művelt csíbor szóba állt vele. Mesélt erről, mesélt arról, de ami igazán hősünk lelkére hatott, az az elvarázsolt királyfi története volt. Békává varázsolja egy boszorkány, és egy önzetlen királylány csókja oldja a varázst. Mindig is különc volt, és úgy hitte, hogy fellebbent a titokról a lepel. Eldöntötte, hogy megkeresi a csókos királylányt, ha már potyára várja.

Eljött a nagy nap reggele. Megmártózott a tóban, pár legyet becsemegézett. Körülnézett eddigi otthonán, és hitte, hogy legfeljebb pecázni tér vissza. Elindult vaktában, csak az volt a lényeg, hogy a tó a háta mögött legyen. Amerre csak járt, mindenhol érdeklődött facér királylány után, de eredmény nélkül. Eszébe jutott, hogy akár álruhás is lehet a lányka. Végül is mese, nem igaz?