X és Y egy munkahelyen dolgoztak, mindketten sofőrök. Karácsonykor csak egyikükre volt szükség, így megegyeztek szépen, lejattoltak, ittak rá egy Márka meggyet.
Felváltva melóznak az ünnepen, minden második évben szabadság, méghozzá Szentestétől az új év első munkanapjáig.
Így is lőn, pár évig gond nélkül élvezhette a soros a neki járó pihenést.

Egyszer épp X lett volna a pihenős, de Y lebetegedett, így X-nek kellett az ünnepek alatt, között melóznia. Megjegyzendő Y nem kamuzott, tényleg beteg volt.

Eljött az új év, Y felgyógyult, munkába állt.
Üldögéltek kettesben X-szel, kávézgattak. Y egyszer csak azt mondta: figyelj, én lettem volna a soros az ünnepi melóban de nem tehetek róla, hogy megbetegedtem. Ennek értelmében enyém az idei ünnepeken a szabadságos pihenő.
X ezt nehezményezte, hiszen így már három ünnepen kellett volna dolgoznia. Neki járt a következő pihenés, ragaszkodott is hozzá.

Sétálgatsz, fütyörészel, feltéve, hogy tudsz.
Az élet szép. Süt a nap, élvezed a létet.

Kavics kerül eléd. Nem kicsi, nem is nagy. Pofás darab, talán a Duna formálta olyanra amilyen. Nézed, és ha gondolkodsz is, az a pillanat tört része. Reflex indul, belerúgsz egy jó nagyot. Mosolyogva nézed csapkodó gurulását, aztán fütyörészve mész tovább. Az élet szép.

Egy őszhajú nénike kilép a kapun, napszemüvegén sötéten csillan a fény. Hihetnénk, hogy szemét védi az erős fénytől, de ezt a tényt megcáfolja a fehér bot, amellyel mentében tapogatózik.
Koppan a bot, jelzi a faltól való távolságot. Koppan a bot, jelzi, hogy a járda még tart, odébb van a szegélye. Koppan a bot, pár centivel eltéveszti a kavicsot. Koppan még egyet, s aztán csattan.
A nénike szerencsétlen módon rálépett a kavicsra. Hanyatt esik, tarkója fel akarja törni a betont, de feladja.
Mentők, részvétlen bámészkodók, még halk röhincsélés is akad.
A nénike meghalt.

Ült a legény egy szittyón, csizmája lágyan lengedezett a szellőben.
Épp kalapjában gyönyörködött. Forgatta, nézegette. Még az ükapjának az ükapja vette valakitől használtan, azóta családi örökség. Belsején a zsírkarikák mint évgyűrűk mutatták, hogy nem azonos fejméretűek voltak a felmenők.
Véget vetett a nosztalgiázásnak, -na nem mintha ismerte volna ezt a szót,- fejébe csapta a kalapot, és azon gondolkodott, hogy min gondolkodjon.
Nem tudta, nem tudhatta, hiszen én írom a mesét, és még nem találtam ki.

Először nézzük, kiről is van szó.
Paraszt a legény, méghozzá szó szerint büdös paraszt. Már az ükapjának az ükapja is mocskos paraszt volt, idő folytán a leszármazottak fejlesztgették a hagyományt, méghozzá sikeresen. Hősünknek leghőbb vágya volt, hogy ő legyen a legmocskosabb, legbüdösebb paraszt a világon. Nem járt messze a sikertől.
Gyerekeket is akart, akik majdan őt is túlszárnyalják, de nem akadt lány a faluban, akit kőhajításnyira meg tudott volna közelíteni. Egyedül pedig nem igazán lehet a géneket örökíteni.
Hírét vette, hogy van egy lány, aki szintén mocskos, szintén büdös, és bár még nem látta, jó jelnek vélte ezen tulajdonságokat. A kanász még valahogy elviselte a szagát, így őt kérte meg, hogy kerítse neki elő az asszonynak valót.
Már tudja, hogy min gondolkodjon, mert kitaláltam.
Pillanatnyilag őt várta, és azon gondolkodott, hogy eléggé paraszt-e a lány.

Nem, a boga ÚrIstennek sem megy.
Írni szeretnék, kiköhögni magamból gondolataim, fájdalmaim, címlapra pedig meséim, történeteim.
Nem megy. Még nem megy.

Torkomon a kiáltás, ujjaimban a legépelendő szavak, mondatok, mindhiába.
Nem kiáltok, nem írok.

Hol volt, hol nem volt egy feleségem, aki ültömben a hátamra borult, és puszikkal halmozott el.
Apuciii... Mesélj, jó?
Meséltem, mert volt valaki, aki biztos támpont volt az életemben.

Isten nem akarhatja, hogy ne meséljek. Ugyan magához szólította a feleségemet, de miért fosztott meg a mesélés örömétől? Ez valami büntetés? Vagy az Úr nem tartja elég jónak meséimet?

"Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat..."
Ha nem is szépek, amolyan "vakegérkések".
Jó lenne megosztani. Nem megy. Még nem megy.

Szeretnék mesélni, nagyon szeretnék. Félkész mesék, történetek itt rothadnak a winyómon. Szerintem jók, de ha folytatnám valamelyiket, csak erőltetném a tehetetlenségemet.
Nem megy.

Kuttyárom fitty, bizgere mókuci, mesélni fogok nektek...
Igen, mesélni. Rám bízott az anyátok, és én nem fogok fakockákból várat építeni!

Hol is tartottam?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér...
Tudom, hogy az egyszer három az három, de a mesék így kezdődnek. Volt három nővér, slusz...
Hogyhogy nem lehetett három nővér? Hárman voltak...
Ahaaa, okos kiccsákó vagy.
Szóval volt egy hugi, meg kér nővér...
Most mi a frászt okoskodsz? Miért fontos az, hogy a középső hugi is volt? Jó, legyen igazad.

Szóval.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer...
Csönd legyen, a mesék így kezdődnek! Szóval volt egy hugi, egy huginővér, meg egy nővér...
Ezt most miért mondod? Nem voltak repedtsarkúak. Az sem érdekel, hogy a nővéredre ezt mondják, az én mesémben csodakenőccsel ápolják a sarkukat a lányok.
Kezd ám elegem lenni belőletek.

Szóval... Na, hagyjuk ezt a hol nem voltot, volt három csajszi, akik tesók voltak.
Most jó?
Ja, hogy nektek nénik?

Tényleg ilyen lökött vagy? Miért teszed ki magad ilyen vegzálásnak?
De én csak...
Ne koptasd a szád, tudom, hogy mit akarsz mondani. Te csak jót akartál, minden ilyen nagy duma. De gondolod, hogy ez érdekel másokat is?
Hiszek benne. Értsd meg, hiszek a játékos emberekben, hiszek abban, hogy életünk nem csak problémák halmaza.
Nézd meg, mit csináltál. Felkaptad ezt a butaságot, nem bírtad ki, hogy magára hagyd. Muszáj volt megszólalnod?
Nem bírtam ki. Olyan lehetőség lappangott ebben a pár smiley-ban...
Más is megláthatta volna! Ha senki nem figyelt fel rá, nem is lehet olyan fontos!
De az, szerintem az. Nézz, és láss. Komoly témákat lepipál hozzászólások tekintetében, és a letöltések száma...
Ne tovább! Tényleg ez a fontos?
Nem.
Akkor meg mi?
A játék.
???
Elfelejteni akár egy pillanatra a gondokat, és játszani. Diplomás, és földtúró ember egyenlő lehet pár pillanatra, pár percre. Egyetlen kitétel van, tiszta-e a szívük.
Ki a fene vagy Te, hogy ezt megállapítsd?
Senki. Nem vagyok én senki, és aki hajlandó velem játszani, az feloldódik a senkiségben.

Holnap megyek anyámhoz.
Tolna megyében lakik. Nem önszántából, oda sodorta sorsa.

Tolna megye, mondja a tábla, és máris megérkezünk. Öcsém vezeti a furgont, jobbomon második mostoha faterom. Ergo középen ülök.
Tracsi ezerrel, ki kell tárgyalni mindazt, ami azóta történt, hogy nem találkoztunk. Na mi van veled, képtelen vagy megborotválkozni?

Hárman ülünk a fülkében, három sors.

Jobbomon mostohám, aki jobb apám volt annál, akinek életemet köszönhetem. Ő bizony nem rúgta hasba anyámat, és amit tudott, megtett értem.
Mikor gimibe jártam, váratlanul ellenőrzött. Hogy is állsz, fiam, feleltél, van osztályzatod? Nincs. Hoci az ellenőrződ, de baj lesz, ha nem mondtál igazat.
Nem mondtam igazat, és remegő kézzel nyújtva ellenőrzőmet ezt közöltem is vele.
Nem károgott, nem szörnyűlködött. Szomorú lett.
Átvertél, fiam, ha nevezhetlek így. De kit vertél át? Azt, aki neked jót akar...
Jobbomon ül holnap, és én hogy a fenébe mondjam meg neki, hogy szeretlek öreg, minden szavad lelkembe ivódott?

Nézem a reklámot, és bár sokadszor teszem, fogalmam sincs, hogy mit akar eladni nekem. Én csak a kislányt, és az apát látom.

Hajlong a kislány, két kézzel szórja a tollat, mert hóesést akar produkálni apucinak. Csak hajlong, csak szórja, hiszen örömet akar szerezni. Boldog örömmel kérdi: tetszik?
Apu faarccal nézi, és fásultan mondja ki a megnyugtató szót: nagyon.

Tényleg jó ez a reklám? Tényleg jó? Számomra tragédia.
Kislány, és apu. Anyu nincs? Biztos, hiszen ilyen ünnepélyes pillanatban ott kéne lennie. De nincs.
Elment valami bikával? Nem lehetett túl jó feleség, és a reklám alapján anya sem. Hogy ezt mire alapozom? A csöppnyi lányka boldogan szórja a tollat, holott ha hiányozna neki anyukája, bizonyára kevésbbé lenne lelkes.
Avagy anyu meghalt? Apu közönyét megmagyarázhatja, ám a lányka bizonyára nem szórná boldogan a tollat.

Szórja, csak szórja, kapkodja, és dobálja a kislány a plafonra a tollat. Boldog, hogy örömet szerez apunak. Valahogy kiesik a képből anyu. De miért?

Valahol a mesés keleten volt egy birodalom. Nem volt nagy, nem volt kicsi, nem volt gazdag, de szegény sem.

A szultánt Mahmudnak hívták.
Bölcsen írányítgatta birodalmát. Szerette a nép, hiszen jólelkű volt. Persze olyan is előfordult, hogy büntetnie kellett, akkor pedig a bűnöst kegyetlen kínzásnak vetette alá.
A keleti szokásoktól eltérően nem voltak ágyasai, nem volt háreme. Egyetlen felesége volt, a gyönyörűséges Zulejka, akiért akár az életét is feláldozta volna. Senki rá nem nézhetett, mert ha megtette volna, kegyetlen kínzásra számíthatott.
Vagyis egyvalaki mégis megtehette. A szultáni család orvosa, egyben bizalmasa, Dzsáfár.

Volt egy szolga az udvarban, Ali. Egy napon épp a virágokat gondozta, amikor a gyönyörűséges Zulejka kikönyökölt ablakán. Ali felnézett rá, aztán gyorsan elbújt a bokrok közé. Megúszta, nem látta meg senki.
A látvány nem hagyta nyugodni. Ki akarta verni a fejéből a gyönyörűséges Zulejkát, nem sikerült. Aztán kitalált valamit.
Úgy intézte a dolgot, hogy Dzsáfár útjába kerüljön, és megszólította.
- Ó nagyuram, Dzsáfár, tudsz egy kis időt rám pazarolni? Ali vagyok, egyik a sok szolga közül.
- Mondjad, Ali.
- Tudsz titkot tartani, nagyuram?
- Igen.
- Itt a falnak is füle van. Kérlek, keress meg szerény otthonomban napnyugta után. A piac melletti sárga ház.
- Rendben van, Ali.

Öt óra múlt, aludnom kéne. Nem megy. Valaki, vagy valami ide parancsolt a székbe, én pedig szolga módon kopácsolom a billentyűket.

Érzékeim cserben hagytak. Nem fázom, holott hűvös van. Nem hallok, pedig kopognak a billentyűk ujjaim alatt. Nem érzem a füstölő illatát.
Meghaltam volna?
Ezernyi gondolat tusakodik a fejemben, mindegyik azt követeli, hogy neki adjak nyilvánosságot. Igazságot a gondolatoknak! De hogyan? Tessék szépen sorba állni, és jelentkezni. Majd én kiválasztom az arra méltót.
Nem megy.
Nem látok már semmi mást, mint a monitoron szaporodó betűket. Nincs kezem, fizikai valóm feloldódott a nagy semmiben. Látok még egyáltalán, vagy csak képzelem, hogy látok?
Lebegek egy közegben, mely hol tiszta, mint a forrásvíz, hol pedig sürü ködbe von. Nem fázom, nincs melegem, nem vagyok éhes, sem szomjas, cigi után sem áhítozom. Egyszerűen létezem.
Vagy már nem létezem?
Ha nem, akkor ki írja a mondatokká összeálló szavakat, amelyeket inkább érzékelek, mint látok?