Lelki ráhatás

A házaspár ifjúkori barátom volt. Üzleti kapcsolatban álltunk, tőlük vettem nagyobb munkáimhoz a betont. A fiatalasszony egy szeretni való tünemény, nagyon jókat dumáltunk szinte minden alkalommal. Látványnak se volt egy utolsó. Olyan kis aranyos. Aztán megesett, hogy segítséget kértek tőlem. Egy nagyon sürgős térkövezésben kellett segíteni, mert nem volt hozzá elég emberük. Még egy kollégát is vittem magammal. Kemény, fárasztó nap volt. Már délben bántam, hogy elvállaltam. A céges dolgozók se voltak idegenek, bár ilyen esetben nincs jelentősége, hiszen akivel első alkalommal kerülünk össze, azzal is végig dumáljuk a napot. Kobra becenevű kollégámmal ellentétben én úgy is tudok beszélni, hogy közben jár a kezem.

Károly a telep közvetlen szomszédságában lakott, akár kezdés előtt néhány perccel is elég volt neki az ágyból kiugrani. Ezt azok tudnák értékelni, akik naponta 2-3 órát utaznak. Hálás lehetett a sorsnak ezért a munkahelyért. Őt viszont nem abból a hálálkodós fából faragták. Inkább panaszkodásra hajlott a szája. Nem ritkaság, hogy egy melós a főnökére panaszkodik. Hol okkal, néha meg anélkül. Törpilla így, Törpilla úgy...Többek között táppénzes gondok voltak, meg talán a fizetésre, a túlórára panaszkodott, meg egyáltalán mindenre. Addig duruzsolt a fülembe, hogy amikor megérkezett Törpilla, hiába volt tréfás hangulatban, nem találtam viccesnek amiket mondott. Már tudat alatt én is haragudtam rá, amiért méltatlanul bánt Károllyal...ha igaz.

A nap fémpontyja még hátra volt. Fél nyolckor még nem végeztünk, bár közel álltunk hozzá. A főnökék haza indultak, ránk bízták, hogy pakoljuk be a szerszámokat, zárjuk be a telepet. Én voltam teherautóval, nyilván be kellett állnom a területre. Ekkor jött az ötlet, hogy dobjunk fel egy pár zsák cementet.

- Bazmeg Károly! Akarok én ide még máskor is jönni.

Eddig a történet.

*
Azóta már megbocsátottam Törpillának, tekintettel a nap befejezésére. Talán mégsem úgy volt, ahogy Károly mesélte.
Nyolc órára már teljesen besötétedett. Szerencse, hogy végeztünk, mert már nem látnánk a követ rakni. A műhelyben villanyt kellett gyújtani, nehogy felbukjunk a vibrátor tömlőjében, vagy valami zsaluban. Cementet természetesen nem raktunk fel, hiszen még akkor is botor dolog lett volna, ha a lelkiismeretem megengedi. Hat ember tudott volna a lopásról. Mivel kenyerezzem le őket? Elég, ha kapnak egy-egy üveg sört? Vagy szétosztom köztük a cement árát? Nem jobb, ha egyenesen Pillának...azaz Csillának adom a kezébe? Nyilván ez ekkor nem volt kivitelezhető, de majd legközelebb beadom neki.

Már a fürdőkádban fekve agyaltam. Bosszankodtam kissé, hogy ezt a szegény embert mennyire kihasználják, de az se fért a fejembe, hogy ezzel szemben ő pedig meglopja a munkaadóját. Hiszen ha nekem ilyen tippet ad, nyilván maga is átdob ezt-azt a kerítésen. Aztán azon kaptam magam, hogy a Csillával való beszélgetésekre emlékezem vissza. Mindenféle dolog szóba került a családról, a gyerekekről, aztán kivel mi történt a faluban. Néha még politizáltunk is, de ebből nem alakult ki vita, mert hasonlóan láttuk a dolgokat. Érdekes, hogy a szex soha...vagyis alig került szóba. Talán olyan szinten, hogy ki kivel, kitől, kinek. Csalt, vált csinált. Ha valamit az erotika irányába félre lehetett érteni, azt soha nem hagyta ki egyikünk se. Imádom azt a szégyenlős, kissé elpirulós tekintetét, amit nem is tudok igazán értelmezni, hiszen ha ő szól be valami találót, még kacsint is hozzá, meg csücsörít. Na, de ez csak afféle játékos, baráti incselkedés. Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Vagy mégis van valami szándék, vagy legalább hajlandóság mögötte? Nem lehet biztosra tudni. Nekem ugyan nem lenne ellenemre a dolog. S miközben ezen fantáziálok, felemelkedik a periszkóp a habokból. Nocsak! Még bólogat is, hogy jól gondolom.

Megcsörren a mobilom. Nap közben is elhagyom néha, nyilván a fürdőkádba se viszem magammal. Ki a csuda keres ilyenkor, hiszen szinte éjszaka van már. Ezzel a hívó félnek is tisztában kell lennie! Bizonyára fontos, azért bátorkodik TV időben zavarni. Kiugrom a habokból, kis híján el is csúszok. Az árbócrúd a combomhoz csapódik, majd erősen kileng futás közben, míg elérem az ebédlőasztalon hagyott telefont. Előremeredő hímtagom belóg az asztal fölé, s valamiért a szalámizás villan az agyamba. Tényleg csak egy villanás, hiszen a telefonra koncentrálok. Csak akkor pillantok le, amikor az ernyedéstől az abroszhoz ér. Egy pici mozdulat hátra, máris hallgatom, mi volt olyan sürgős. Kissé megdöbbenek, amikor beazonosítom a csilingelő női hangot.

Lelki válság.

Csilla hív.

- Éppen rád gondoltam – csúszott ki akaratlanul a számon.

- Tényleg? Aztán mifélét gondoltál?

- Majd alkalomadtán elmondom.

- Akkor most itt az alkalom. Kinél van a telep kulcsa?

- Nem zártuk volna be?

- Azt én nem tudom, de az irodában maradt egy mappa, ami holnap korán reggel kell Gézának, mert megy Pestre.

- Nincs másik kulcsod?

- De van, csak az most...hosszú. Nálad van?

- Igen, én hoztam el. Jössz érte...vagy inkább.

- Melyik házban laksz?

- Menj a telepre! Kocsiba vágom magam, nem tart semeddig. Ott találkozunk.

Kicsit várnom kellett. Az udvar közepén egy magányos lámpa igyekezett bevilágítani az egész területet, hogy valamit azért lásson aki lopni akar. Rémlik, mintha kutya is lett volna, de most csak a Károly szomszédé ugat, amint észlelte az érkezésemet.
A kis Corsa mögöttem parkolt le. A kutya néhány vakkantással jelezte, hogy észlelte az érkezőt, de hamar lenyugodott. A tükörből figyeltem amint Csilla kilibben az autóból. Nem volt elég világos ahhoz, hogy egyértelműen beazonosítsam, de ugyan ki más lehetne? Kiszálltam a kocsiból, s a kapu felé indultam. „Jó estét!” - köszönt rám az ismerős hang. Felé fordultam, s meglepődve állapítottam meg, hogy ugyanabban a könnyű, libbenő szoknyácskában van, ami nap közben is rajta volt. Pedig ekkorra lehűlt már a levegő.

- Nem fázol?
Válasz helyett a keresztbe tett kezeivel dörzsölte a csupasz vállait, s megborzongott.

- A kezedbe adjam? - kérdeztem, miközben mélyen nyúltam a szabadidő nadrágom zsebébe.
Meg is kellett hozzá kissé hajolnom. Olyan látvány lehetett, mintha magamhoz nyúlnék.

- Jaj, de hülye vagy – legyintett barátilag háton – Na adjad! ...mármint a kulcsot. Na tényleg! Mit álmodtál? - kérdezte csak úgy mellékesen, miközben a zárral bajlódott.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem is vár rá választ. Nem igazán érdekelte, csak bevillant neki, hogy a telefonban tettem valami célzást vele kapcsolatban. Így nem is törtem magam a magyarázaton.

- Merre van a főkapcsoló? - kérdeztem, hogy segíthessek világosságot csinálni az irodában.

- Nem kell villany! Tudom hova tettem. Csak lekapom, s már mehetünk is! Nem kell megvárnod, majd én bezárok.

Akár sarkon is fordulhattam volna, s ezzel le van tudva a dolog. Magam is elcsodálkoztam, hogy ott állok a majdnem sötét irodában Csilla mögött, aki az íróasztalra hajolva nyújtózkodik a polcokon lévő iratok felé. Mégse tudja hova tette, mert válogat köztük. Nem tudom meddig matatott, de a félhomály ellenére elfogott a vágy a látványtól.

- Anyám borogass!

- Nem mentél el?

- Ahhoz még te is kellesz!

- Jaj, már megint hülye vagy – reagált a beszólásomra, de továbbra se találta amit keresett.

Lelki teher.

A józan ész azt diktálta, hogy most rögtön tűnjek el onnét, de én ezt már nem hallottam. Lelki szemeimmel azt láttam, hogy a libbenő szoknyácskát felhajtom Csilla hátára, bugyiját csak félrehúzom, s kint is vagyok, bent is vagyok. A valóság ezzel szemben az, hogy csak álltam meredten, különösen a férfiasságom állapota volt előremutató. Igaz, hogy sokat poénkodunk erotikus témában, de az eddigi testi kontaktusunk kimerült a beszólásomra tett meglegyintésben. Magam soha egyetlen ujjal nem érintettem. Még az ifjú koromban széles körben elterjedt baráti puszi se történt meg kettőnk közt. Nem tudhatom miképp reagál, de ha nem próbálkozom, soha nem is fogom megtudni. Nem tudok uralkodni az ösztöneimen, de nem is akarok. Legfeljebb pofán vág.
Nadrágom derekát a lehető legnagyobbra tárom, hogy kiférjek belőle, a Csilla mögötti széket lábbal félretolom. A meglepően erős zajra ösztönösen felegyenesedik, s hátra néz, de már benne voltam a lendületben, s visszanyomtam az asztalra. Kicsi melleit megmarkolva fenekét az ölembe húztam, s tartottam szorosan.

- Megőrültél? Mit csinálsz te nagyon hülye? Meg akarsz erőszakolni?
Az indulatos, szemrehányó kérdéseket azonban nem kísérték heves, szabadulni vágyó mozdulatok. Ez jó jel....

Nem tudom meddig engedi a témát a szabályzat

... Már azt hittem, reggelig kell itt hajlonganom. De nagy marha vagy, hogy korábban még nem is próbálkoztál....

... Menjünk át a kanapéra! ...
- Na, de most már menjünk, mert még azt hiszik otthon, hogy valami baj történt.

Utóhatás

Szükségem volt néhány zsák cementre. Csak néhány mázsáról volt szó, logikus döntés, hogy a betonkeverő telepre megyek, az van a legközelebb. Valahogy mégis minden porcikám tiltakozott. Nem gondolnám, hogy Géza tud a minapi eseményről, de nem merek őszintén a szemébe nézni. Nem vagyunk szoros barátságban, mégis sok évtizedes kapcsolat van köztünk. Bármikor, bármiről tudtunk őszintén beszélni. Eddig. Ha mégis megtudná, bemosna egy nagyot az arcomba, és elzavarna, hogy többet ne merjek a szeme elé kerülni. Ez tiszta sor, ebből lehet érteni. Azt hiszem, felszólítás nélkül is igyekszem kerülni, hiszen bűnt követtem el ellene. Amit egyébként egyáltalán nem bánok, örülök mint majom a farkának.
Gézát nemrég láttam teherautóval elmenni, tehát Csilla van a telepen. Mindenképpen be kell mennem, hiszen még anyagi elrendezni valónk is van. Fantasztikus közös élményen vagyunk túl, mégis vonakodom a találkozástól. Mit mondjak neki? Nem tervezgetjük a következő affért, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez egyszeri eset volt. Mégsem úgy viszonyulunk egymáshoz, mint ezelőtt. Na mindegy, ezen túl kell esni!

- Szia! Géza?

- Nincs Géza. Mit akarsz tőle? - kérdezte hűvösen.

- Cement kellene!

- Én nem vagyok jó?

- De. Jó vagy babám. Sőt! Fantasztikusan jó vagy.

- Na, ezt most hagyd abba!

- Valami baj van?

- Semmi. Nincs semmi baj.

- Értem. Szóval baj van. Vagy lebuktunk, vagy ha nem is, felmerült a gyanú.

- Igen, felmerült. Miért is jöttem akkor vissza?

- Valami mappáért. A francba! Csak nem elfelejtetted?

- Csak de. Majdnem otthonról kellett visszafordulnom.

- Így elég későn értél haza.

- Géza már aludt, de felébredt. Kérdezte, hogy hány óra? Most értél haza?

- S te?

- Mit én? Mondtam, hogy már rég itthon vagyok, csak nem akartam felébreszteni. Erre ő: De hiszen kintről jöttél. Mondtam, hogy megfeledkeztem a mappáról. Persze nem úgy ahogy valójában, csak kinn hagytam a kocsiban.
- Akkor rendben van minden. Akár meg is lehetne...

- Csitt! Eszedbe se merjen jutni!

- Micsoda? - adtam az ártatlant

- Semmi. Na, mennyi cement kell?

Azt hiszem, befejezettnek tekintette a csevejt. Vegyes érzések kavarognak bennem. Baromira örülök, hogy megfarkaltam a Csillát, de ezzel elvesztettem egy...pontosabban két barátot. Soha nem lesz olyan felhőtlen a viszonyunk, mint korábban volt. Az a néhány fantasztikus perc beárnyékol egy több évtizedes kapcsolatot. A francot! Nagyon laza barátság volt ez. Tudok én bárkivel jókat dumálni. Ez a kis tünemény viszont piszkosul jól kefél. S az a mélytorkos...! Mégis rá kellene venni az ismétlésre! Nem most, majd kicsit később, ha lenyugszik. Most igyekszik hűvösnek látszani.

- Várj csak! - szól utánam – Valami azért még sincs rendben. Géza sokáig ébren volt, s ahhoz képest mégis későn értem haza. Kénytelen voltam azt hazudni, hogy nem indult a kocsi. Azt mondja, miért nem szóltam Károlynak? Ért hozzá. Mondom, azért, mert már nagyon késő volt. Aztán meg csak firtatta, hogy mitől indult be mégis? Megjavult magától? Mondtam neki, hogy Gyula megtolt. - AHHA! - kiáltott fel diadalmasan, mintha valamit leleplezett volna – Nem inkább meghúzott? Mondta Károly, hogy sokáig ott volt a kocsija.

- S ebből hogy másztál ki?

- Hogyhogy hogy? - mosolyodott el – Leordítottam a fejét, amiért ilyet feltételez.

- Okos kislány.

- Csak hogy tudd! Nem álltál itt sokáig. Ideadtad a kulcsot, s már mentél is.

- Na, de Karcsi beárult.

- Kidumáltam. Miután nem indult a tragacsom, felhívtalak, és visszajöttél. Érted? Kétszer voltál itt. Na menj! Karcsinak egy szót se, hogy tudunk az árulkodásáról!

- Oké!

- Gyula! - állított meg újból – Jobb lenne, ha nem járnál ide.

- S akkor mi? - mutogattam gyors egymásutánban hol őrá, hol magamra.

- Na tűnés! Ámbár... - tette még hozzá, majd eltűnt az iroda ajtóból.