Az eredendő bűn nem olyan, hogy a levét isszuk valaminek. Az eredendő bűn miatt úgy tekintenek ránk, mint bűnösökre, már akkor, amikor még el sem követtünk semmiféle bűnt. Tehát nem egy régen elkövetett bűn elszenvedői vagyunk, hanem magunk is bűnnel születettek. De hát ez meg hogy lehet? Miért kell bűnösnek lennie annak, aki még el sem követett semmit?

És hogyan lehet bűnnek nevezni azt, amit írtál, hogy a belső tájolónk nem pontos? Vagy hogy lehet bűnnek nevezni egy hiányosságot, hogy egyedül nem vagyunk képesek Istennel kapcsolatot teremteni? ez sokkal inkább emberi mivoltunk, végességünk következménye. Egy tolószékesnek bűne az, hogy nem tud járni? Vagy egy cukorbetegnek, hogy nem tud inzulin nélkül élni?

"Tudomásul kell venni, Ádám eljátszotta az örökségünket, és ennek a levét isszuk. De a tényleges vétkek a mi akaratunkból, a mi döntéseink következményeiből vannak, és ez a mi felelősségünk..."

Tehát az eredendő bűn nem is bűn, és csak a szó nagyon szerencsétlen rá. Te is írod, hogy a tényleges vétkek = bűnök a mi döntéseink következményeiből vannak.

Jobb lenne valami találóbb szót kitalálni az eredendő bűn helyett, azt hiszem. Amiben sem az eredendő, sem a bűn nincs benne. Valami olyasmi, hogy az ember alapvető természete, vagy, hogy ilyen az ember. Persze ezek nem egyszavak.

És ezek a kifejezések nem mutatnak rá arra, hogy ezek a dolgok akár negatív következményekkel is járhatnak.

A bennünk lévő iránytű pontossága pedig nagyban függ a neveltetéstől is. Mindenkiben ott a képesség arra, hogy megtalálja Istent. Isten pedig megteszi, ami az ő feladata. Nevezzük ezt eredendő jóságnak?

''Ugrott apósom, nagy régi sólyom, mindene az illegalitás''