Ez egy teljesen normális érzés. És mint érzés, nem kell, hogy valóság legyen. Azaz Isten nem hagyott el. Ettől még lehet nagyon valóságos az érzés.

A távolodás és közeledés váltakozása teljesen normális dolog. A legközelebbi szeretteiddel kapcsolatban is érezheted azt, hogy kicsit nőtt a távolság közöttetek, máskor meg közelebb kerültök egymáshoz. Ettől még a szeretet megvan.

Nem lehetünk folyamatosan fent, minden változik.

És az is lehet, hogy nem az Isten akar próbára tenni téged, hanem egyszerű belső lelki folyamatokról van szó, egy természetes állapotról, amiből majd megint tovább tudsz lendülni, tovább épülni.

És persze ott van az a lehetőség is, amit írtál. Bár nekem ez túlságosan kicsinyes emberi tulajdonságnak tűnik, hogy aki túlságosan rendben van, abba belerúgunk egy kicsit, hogy azért neki se legyen túl jó.

A kudarcok természetesek, meg a sikerek is. És nem arról van szó, hogy a sikernél melletted van Isten, a kudarcnál pedig nincs. Isten mindig veled van, benned lakozik. És hogy kapcsolatba lépsz-e vele, megszólítod, az tőled függ, nem erőlteti rád magát (ezt csak gondolom, hogy így van).

Jézust a kereszten sem hagyta el az Atya. Pedig felfogható egy kudarcnak, egy mélypontnak, nagyon kemény próbatételnek. De mégsem hagyta el.

''Ugrott apósom, nagy régi sólyom, mindene az illegalitás''