Ült a legény egy szittyón, csizmája lágyan lengedezett a szellőben.
Épp kalapjában gyönyörködött. Forgatta, nézegette. Még az ükapjának az ükapja vette valakitől használtan, azóta családi örökség. Belsején a zsírkarikák mint évgyűrűk mutatták, hogy nem azonos fejméretűek voltak a felmenők.
Véget vetett a nosztalgiázásnak, -na nem mintha ismerte volna ezt a szót,- fejébe csapta a kalapot, és azon gondolkodott, hogy min gondolkodjon.
Nem tudta, nem tudhatta, hiszen én írom a mesét, és még nem találtam ki.

Először nézzük, kiről is van szó.
Paraszt a legény, méghozzá szó szerint büdös paraszt. Már az ükapjának az ükapja is mocskos paraszt volt, idő folytán a leszármazottak fejlesztgették a hagyományt, méghozzá sikeresen. Hősünknek leghőbb vágya volt, hogy ő legyen a legmocskosabb, legbüdösebb paraszt a világon. Nem járt messze a sikertől.
Gyerekeket is akart, akik majdan őt is túlszárnyalják, de nem akadt lány a faluban, akit kőhajításnyira meg tudott volna közelíteni. Egyedül pedig nem igazán lehet a géneket örökíteni.
Hírét vette, hogy van egy lány, aki szintén mocskos, szintén büdös, és bár még nem látta, jó jelnek vélte ezen tulajdonságokat. A kanász még valahogy elviselte a szagát, így őt kérte meg, hogy kerítse neki elő az asszonynak valót.
Már tudja, hogy min gondolkodjon, mert kitaláltam.
Pillanatnyilag őt várta, és azon gondolkodott, hogy eléggé paraszt-e a lány.

Szipogott, harákolt, aztán köpött egyet. Ezt nagyon tudta, híre is volt. Állítólag egy jól irányzott köpéssel egy lódarazsat a kocsma falához tapasztott cirka tíz lépésről.
Várt, csak várt, és persze nem tehetett mást, mert várnia kell arra, hogy megírjam, hogy mi történik, na meg a gatyája is ragadós volt a kosztól, így a legény kissé összenőtt a szittyóval.

- Hej, haj! - Sóhajtott.
- Hej, haj! - Sóhajtott újra.
Ezzel nem megyünk sokra, történnie kell már valaminek. Apropó, miért sóhajtozik?
- Hej, haj, Mári gyere mán, az anyád szencségit!
Na, ez kikövetkeztethető volt, de legalább kimondta.
Szóval ült egy szittyón, bambán bámult maga elé, és sóhajtozott.

A távolban feltünt valami gömbölyű, és egyre közeledett.
Igen, Mári volt az. Nem volt magas, de nagyon dús idomokkal áldotta meg a természet. Az anyjára hasonlított, akinek halálakor három sírhelyet kellett venni, és mivel egymás mellett nem volt, így három részletben temették el.
Megérkezett, és leroggyant a legény mellé. Egy darabig még rugózott, aztán lecsillapult fara rengése. Ha álltában nem is, ültében magasabb volt a legénynél, hiszen fara jócskán magas párnáján ült.
Köszönés nem volt, mert ugye mocskos, büdös parasztokról van szó.

- Te vónál az? - Kérdezte a legény.
- Én hát.
- Osztán vagy-é eléggé paraszt? Mer néköm ojjan asszony köll.
- Maga se mocskosabb nálam, osztán amijen büdöset maga, ojant én is tudok...

Azt hiszem, hagyhatjuk a párocskát ismerkedni.
A közelben fészkelő madarak úgy döntöttek, hogy elköltöznek.

Megismerkedtek. A legény úgy vélte, hogy jobb társra nem akadhat, és beletúrt Mári lompos, loncsos és bozontos hajába, majd a gatyájába törölte a kezére ragadt zsírt. Nem akarván húzni az időt, belemarkolt Mári arcába, és hanyatt lökte.

Ismerkedjenek csak tovább a fiatalok, ne zavarjuk őket. Témába vágó mű: Dr. Fritz Kahn - A szerelem iskolája.

Két mezei kófitty repült el fölöttük. Vagyis repült volna, de az ájer olyan erővel vágta őket szügyön, hogy stukaként fúródtak a földbe.

A legény már ismét a szittyón ült, és elemezgette a dolgot.
- Én szerelmetes uracskám! - Sóhajtozott Mári.
Szóval a legény azon töprengett, hogy feladja-e Riskával kiépített kapcsolatát.
- Én szerelmetes uracskám! - Sóhajtozott még hangosabban Mári. Megjegyzendő, a hangja valahova a láncfűrész, és a recsegős szellentés közé volt tehető.
- Űjjé mán föl! - A legényt zavarta, hogy Mári hasa majdnem a szája magasságában volt fektében is.
- Én szerelmetes uracskám!
- Ne tegezzé!
Mári felült, és boldog volt, hogy penészes szüzességét végre elvesztette.
- Te Mári! Ha vemhes lettél, alhatol a házba is.
Mári majd' elájult a boldogságtól. Persze lehet, hogy a legény szaga volt rá ilyen hatással.
- Asztán nem köll a vájúbul zabálnod, ehetel a kutya fazekábul is.
Mári örömében rárogyott a legény vállára, akinek ettől erősen leterhelt lett a gerince.
- Napjába elég tizennégy órát dógoznod, és nyócvan kilónál többet nem emelhetel.
Mári kihúzta magát, és áldotta sorsát, hogy ilyen drága emberrel hozta össze a sorsa. A legény gerince majdnem felvette eredeti állapotát.
- Ellés után majd bepótolod.
Mári elérzékenyülten bólogatott.
- Veszek néked szagos szappanyt is...
A legény tudta, hogy ez az első ígérete, amelynek be nem tartását senki sem fogja számonkérni rajta. Mári pedig emlékeiben kutatva rájött, hogy látott már szappant. Fölösleges kiadásnak minősítette, így ez az ígéret megerősítette őt abban a hitében, hogy ez a legény gavallér.

Ültek, fogták egymás kezét, és bambán bámultak a semmibe.
- Köpjön mán. Tud nagyon.
Köpött a legény, hogy örömet szerezzen, és Mári repeső szívvel nézte a nyál levegőben leírt ívét.

A Napocska lenyugodni készült, és utolsó tevékenységeként bronzvörösre festette a bamba tekinteteket, a kosztól összeragadt kezeket, és a párocska körül döngicsélő döglegyeket.
Aztán gyorsan alábukott.
Nem volt erre kíváncsi, ahogy mi sem.
Ugye?

---------

Ennél puhább, de hasonlóképp lökött írásom itt olvasható.