2024. február 22., csütörtök

Gyorskeresés

Blog

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]   [ ÚJ CIKK ]

  • Mesék gyermekemtől

    7. A bűnös

    Végül Gáspár apónak lett igaza.
    A lápról még saját lábán jutott haza, bár az utolsó szakaszon már támogatni kellett. Mire a kunyhója ajtajához értünk, már azt se tudta, hol van. Az állapota ijesztő hirtelenséggel romlott, annyira, hogy apám úgy döntött, jobb az, ha felügyelet alatt lesz, és inkább átcipelte a házunkba. Nem akadt senki, akitől segítséget kérhettünk volna: a falubelieket úgy megijesztette a török, hogy csak sötétedés után szállingóztak vissza. Most még kihalt volt a falu, egyetlen lélek sem mutatkozott rajtunk kívül. Félelmetes volt, és eszembe idézte, hogyan fordult fel az életünk az utóbbi néhány napban: előbb a törökök, aztán a Kerge Jancsi halála, és sorban a többi, most pedig a csend és az üresség. Már akkor tudtam, teljes bizonyossággal, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, noha álmomban sem képzeltem volna magamnak olyan sorsot, amiben aztán részem lett.
    Estére már tüzelt az apó teste, az arcát vörösre festette a láz, és köhögött, mintha a betegség démonkutyái acsarkodnának a torkában, vagy mintha a tüdejét akarná kiköpni. És nem volt magánál. Láttam már olyat, akit a fagyos víz betegített meg, de hogy szinte azonnal, olyat még nem. És ez semmi jót nem jelentett, mert volt már, hogy még Mari néni tudománya is kevés volt, hogy megmentse azt, akivel ez történt – most pedig már nem volt itt Mari néni sem, hogy segítsen.

    Folytatás...

    potyautas 2 hónapja 0

  • Mesék gyermekemtől

    6. Az ártatlan
    Nem számítottam rá, hogy víz alá kerülök, arra meg aztán főleg nem, hogy nem is tudok szabadulni belőle: levegőt venni is elfelejtettem, és csak néhány pillanat kellett, hogy elkezdjek csillagokat látni. Persze hogy vizet is nyeltem, de a fuldoklástól legalább nem volt érkezésem aggódni azon, mi is történt velem. Valami lent tartott a víz alatt, és nem eresztett, pedig mindent megtettem, hogy lerázzam magamról, de hiába.
    Óráknak éreztem az időt, amíg lent voltam, de nem lehetett valami sok, ha kibírtam. Hirtelen, ami eddig lent tartott, most erővel tolt fölfelé a víz színére, aztán mikor már derékig kint voltam, eltaszított magától úgy, hogy az ösvény bokáig érő vízébe csobbantam, és négykézláb állva ott köhögtem fel a tüdőmből a vizet.
    Soká tartott, mire magamhoz tértem, és elkezdtem azon töprengeni, mi is történt egyáltalán. Aztán mikor végre eszembe jutott, hogy is kerültem ide, ijedten ugrottam fel, de sem apámat, sem a katonákat nem láttam sehol, csak Gáspár apó álldogált ott derékig a vízben, és engem figyelt.
    Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az öreg húzott le a víz alá, és azt sem, hogy a török elől menekített oda, de hogy hová lettek a többiek, az már fogósabb kérdés volt.
    - Mi történt? – kérdeztem, mikor végre meg tudtam szólalni.
    - Nem tudhatom biztosra, de gyanítom, apád elszaladt, a törökök meg mentek utána.
    - Elszaladt… - ismételtem.

    Folytatás...

    potyautas 2 hónapja 0

  • Mesék gyermekemtől

    5. Ahová most megyek
    A Jolán néni hazatérése utáni napok csendes kábulatban teltek: mindenki meg volt zavarodva. Persze az egyház és az kuruzslás mindig is csak az emberek fejében fért össze, de hogy bajuk van egymással, azzal nem nagyon foglalkozott senki. Most viszont a szemünk láttára akaszkodtak össze: András atya és Jolán néni képében két olyan hatalom vívott meg egymással, amit az emberek egyformán tiszteltek és becsültek. Nyilván, hiszen mind a kettő az Úr nevében tevékenykedik, tehát akkor mindkettő jó. Az egyik a törvény szerinti, csak az olyan megfoghatatlan, a másik meg közelebb áll az emberek szívéhez, csak ne derüljön ki, ha hozzá fordul az ember. Szóval persze más a kettő, de egy a céljuk. Akkor meg, ha már nem állhatják egymást, hát inkább kerülnék el a találkozást, nem igaz? Akkor legalább nem kéne azon gondolkozni, most melyiknek adjék igazat az ember, mert mindkettőnek adna, de azt nem lehet.
    Igazából a falubeliek többsége az egyház felé hajlott. Egész egyszerű oka volt ennek: András atyát mindenki már régtől fogva ismerte, Jolán nénit viszont a többség most látta először, így aztán akármilyen híres gyógyító is volt amúgy, mégiscsak idegen. Meg aztán András atya ott maradt velünk a balul sikerült levétel után is, őt naponként többször is lehetett látni, ahogy villámló szemekkel jár-kél a faluban.

    Folytatás...

    potyautas 2 hónapja 0

  • Mesék gyermekemtől

    4. A levétel

    Másnap még alig pirkadt, mikor a bíró személyesen tette tiszteletét nálunk, hogy elmondja, Jolán néni pontban délben megpróbálja levenni a rontást ott, ahol a Mari nénit a víz alá nyomták, és azt üzeni, hogy minden falubeli, aki teheti, legyen ott.
    - Mindenkinek jobb lesz ezen mihamarabb túlesni – bólogatott apám, miközben mindkettejüknek töltött némi pálinkát, hogy jól kezdődjék a nap. Más alkalommal nem lehettünk volna tanúi a beszélgetésnek, mivel apám csak kivételes alkalmakkor töltötte az éjszakát a házban, többnyire az állatokkal hált, hogy időben riadjon, ha netán nádi farkas kerülgetné az ólakat. De Mari néni halála óta nem éreztük magunkat biztonságban nélküle.
    - Jolán néni nem akar egy pillanattal sem több időt itt tölteni a kelleténél – felelt Gábor bíró. – Nem mondja, de gondolnivaló, hogy Andrástól szeretne szabadulni.
    - Én is ezt tenném a helyében. De te, Gábor, nem félsz attól, hogy megver minket az Úristen azért, amire most itt készülünk?
    - Az Úr könyörületes. A fuldokló se nézi, barát vagy ellenség nyújtja érte a karját, mi sem válogathatunk. Tán nem rója fel bűnünkül, hogy még élni akarunk egy kicsit.
    - Magam sem hiszem – helyeselt apám, majd felénk intett. – A gyerekek is jöjjenek?
    - Mindenki.

    Folytatás...

    potyautas 2 hónapja 0

  • Kapitány

    2019 március 15-én a feleségemmel együtt szálltunk buszra. Nem találtunk szabad kettes ülést, mégis egymás mellé ülhettünk, csak a folyosó volt köztünk. Én egy éppen nassoló öregember mellé kéredzkedtem, aki kénytelen volt ölébe venni a táskáját, de nincs ezzel semmi gond, én is így szoktam. Nem is tudom, hogyan kezdtünk el beszélgetni. Talán a feleségemmel beszéltünk valamit, és abba kapcsolódott be? Nem tudom. Akkor még azt hittem, majd pontosan leírom társalgásunk menetét, de erre sem emlékszem. Inkább csak a kellemes érzés maradt meg, hogy milyen jól végigbeszéltük az utat. Először talán az import cukor jött szóba. Mindketten emlékszünk fiatal korunkból a rengeteg cukorrépa és dohány földre, ami ma már nyomokban se található Magyarországon. Egyetértettünk abban, hogy az uniónak a piac miatt kellettünk. Inkább fizettek csak szüntessünk be minden termelést, pénzt adtak azért is, ha kivágtuk a szőlőt. Megvitattuk az elszegényedett, elcigányosodott abaúji vidéket, ezen belül azt is, hogy a híresen legszegényebb falu mennyi támogatást kap, de eredménytelen a segítő szándék. A tőle csak néhány kilométerre lévő ugyancsak színtiszta cigány falu pedig példásan él. Nekem is van cigány barátom, akinek már a szülei is parasztként éltek. Erre említette a miniszterelnök cigány származását, amiről én ugyan nem vagyok meggyőződve, de ha mégis igaz, akkor még inkább tiszteletet érdemel amit elért. Ebben is egyetértettünk.

    Folytatás...

    potyautas 3 hónapja 9

  • Mesék gyermekemtől

    3. A körtvélyszegi asszony

    Valaha régen, amikor a tatár feldúlta az országot, élt a lápon egy nemesember, legalábbis ezt beszélik. Okos, művelt ember volt, de a harcban is élen járt, bírta hát a király kegyét. Harcolt a király oldalán, később pedig a muhi mezőről, a vereség után, egész a tengerig kísérte őt.
    A tatárok aztán visszatértek oda, ahonnan jöttek. Mérhetetlen pusztítást hagytak maguk után. Szinte semmi nem maradt az országból, csupán a kőből emelt erősségek tudták útjukat állni. A király ezt látva arra jutott, hogy minél több erősséget kell felhúzni, és számolatlanul adott engedélyt várak építésére.
    Ez a lápi nemesember is bolondja lett a kőváraknak. Mindenáron építeni akart egyet magának, és a királynál az engedélyt is kirimánkodta. Rengeteg vesződséggel járt ugyan, hisz a lápon nem lehetett követ találni, de ő drága pénzen messze földről megszerezte magának a köveket, és bele is fogott a vár felépítésébe.
    Utóbb aztán, nem tudni, miért, kegyvesztetté lett az udvarban. Jött is a királyi parancs, hogy ne merészelje azt a várat felépíteni magának. Az uraság nem merészelt volna szembeszegülni a királyi akarattal, de minthogy azt egy szóval se mondták, hogy ami már elkészült, rombolja le, azt hát megtartotta magának. Csupán egyetlen, félig kész épületről volt szó, hasznát venni ugyan semmire nem lehetett, de csak megmaradt. A környék lakói csak Csonkavárnak nevezték, persze csak akkor, ha a lápi úr nem hallhatta.

    Folytatás...

    potyautas 3 hónapja 0

  • Mesék gyermekemtől

    2. Az ördög cimborája

    Lánykoromban történt, hogy a török felprédálta a falut. Nem voltam akkor már olyan csepp lyányka, lassan már eladósorba kerültem addigra. Udvarlóm is került pár, de apám nem akarta elhamarkodni a kiházasításomat.
    Akkor még lent éltünk a lápon, békességben. Nem nagyon gondoltunk mi ott semmi veszedelemmel. Hallottuk a hírét, hogy a török lent ólálkodik a Dunán, de azt már el nem bírtuk képzelni, miféle fajzat lehet az a török. Nekünk ugyan nem volt dolgunk vele. Nem tudtunk mi semmit, én még a falu határát se hagytam el addig, meg a többiek se igen, csak a Kerge Jancsi járt be a városba néha, az hozta a híreket, de mesének gondoltunk mi mindent, amit mondott. Dózsát tudtuk, de azzal se volt dolgunk, tőlünk ugyan senki nem állt keresztesnek. De azt már, hogy oda az ország, azt nem tudtuk.
    Akkor először jött fel a török olyan messze, persze hogy minket rögtön megtalált. Először még örvendtünk is nekik, ritka madár volt mifelénk a vendég, mi meg csak azt láttuk, katonák jönnek. Nem voltak sokan, tán ha húszan, valami nagyságos úrnak meg a kíséretének gondoltuk, anyám még a pálinkát is előkotorta, hogy illőn fogadhassuk őket. Engem persze elrejtettek, meg a többi lyányt, katona szeme elé lyányt vetni nem ajánlatos semmikor se. Az emberek meg levett kalappal megálltak a falu elejébe, úgy várták a vendéget.

    Folytatás...

    potyautas 3 hónapja 2

  • Mese gyermekemtől 1/11.

    102 - Történetek a török hódoltság korából

    Bevezetés

    Amikor az utolsó barlanglakás is elmaradt mögöttük, János úr már egészen biztos volt benne, hogy hiba volt ebbe az egészbe belevágni.
    Persze már korábban is akadtak kételyei. Túlságosan sok dolog volt itt, ami nem tetszett neki. Hogy csak éjszaka lehetett elindulni, és csakis gyalog, nehogy a plébános megneszelje, mire készülnek – ez már önmagában is sok volt János úrnak. Reggel is az volt az első gondolata: hogyan fogja ezt meggyónni, mit szól majd hozzá Lőrinc atya? Nem lesz egyszerű ezt megmagyarázni az öregnek. Hát még azt, hogy egy falusi boszorkány, egy kuruzsló segítségét kérték!
    - Haragszik az Úr – morogta a bajsza alatt. Hogyan másként magyarázható, hogy bár tele a hold, két napja olyan vastagon ülnek a felhők a tájon, hogy éjszaka nemhogy a csillagokig, a saját orráig sem lát az ember? És délután, pont mikor Mihály visszatért a hírrel, hogy a vénasszony hajlandó fogadni őket, minden átmenet nélkül támadt olyan felhőszakadás, amire emberemlékezet óta nem akadt példa.

    Folytatás...

    potyautas 3 hónapja 4

  • Üzemi eset

    Szexualizálódjon meg az a kolléga, aki áttette a pur habot az én oldalamra!

    Minél korábban érkezünk meg a temetésre, annál inkább elfelejtünk valamit. Majdnem mindent előkészítettünk most is. Már elkezdődött a szertartás, amikor kiderült, hogy a pur hab a kocsiban maradt. (Ezzel tömítjük a kriptában a beton zárólapok közötti hézagot.) Földrajzilag úgy helyezkedtünk el, hogy a gyászolók között kellett volna átfurakodni oda-vissza. Így inkább megvártuk az alkalmas időpontot. A koporsót vinni elég négy ember, így nekem jutott a feladat, hogy elszaladjak a kocsihoz, majd 2 koszorúval s a flakonnal beálljak a menetbe. Mire kellett, már ott voltam a helyszínen. A flakont leraktam a hátam mögötti síremlékre, és segítettem a koporsót felcibálni a nyitott kripta tetejére. Az atya elmondta még amit kell, miközben befűztük a kötelet, s a protokoll szerinti időben alábocsátottuk az elhunytat. Ekkor mentem át a túloldalra, hogy az odakészített betonlapokat segítsek leadogatni. Mire az utolsót is bekinlódták a leereszkedett munkatársak, már egyedül maradtam azon az oldalon. Akinek nem volt itt dolga, elindult a koszorúkat közelíteni. Talán ezért volt rossz helyen a flakon. Nem tudom ki volt az elkövető, pedig láttam amint a keret tetejére helyezte, nekem elérhető közelségbe. Vagy a tektonikus lemezek mozgása miatt, vagy valami más okból, de leesett. Állítólag volt már ilyen máskor is, de most ettől több történt. Mintha szöget ütöttek volna az oldalába.

    Folytatás...

    potyautas 3 hónapja 14

  • Retró ó

    Nagyon kilógok az átlag férfiak közül, mert én nem adnék pénzt arra, hogy bemehessek egy stadionba meccset nézni. Volt persze egy kivétel. Az akkor új DVTK stadionba kértem bebocsátást. Nem csak a stadion volt új, hanem az élethelyzet is, amibe kerültem 1968 szeptemberében.

    Néhány hete laktam a kollégiumban, ahonnét az ablakból ráláttunk a stadionra, s arra a fekvő keresztben végződő vastraverzre, amiről sokáig el nem tudtuk képzelni, mi lehet. Amikor lehetősség adódott, hogy közelről is megnézhessem a stadiont, éltem is vele. Felvettem a legvirágosabb ingemet, és toronyiránt nekivágtam a három buszmegállónyi távnak sokad magammal. Természetesen gyalog, hisz ennyit áldozhatunk a sport oltárán. 15 évesen ez meg se kottyant.
    Nem akármilyen meccsre igyekeztünk. Nem egy bajnoki rangadó volt, hanem egy nagyon amatőr találkozó. Az esemény rangját inkább a körítés adta. Ez volt a nevezetes SZÚR, vagyis a színész-újságíró rangadó. Akkor még az újságírók közül talán senkit nem ismertem, így el is dőlt, kiknek szurkolok. Ma már kiegyenlítettebb lenne az ismert nevek aránya, de akkoriban az újságírók inkább csak tudósítottak, nem ők voltak a főszereplők. Az eredményre nem emlékszem, de azt hiszem, akkor se volt túl fontos a számomra.

    Folytatás...

    potyautas 4 hónapja 4

  • VH aki vagyok

    Vén hülye! Nem akarja tudomásul venni, hogy megöregedett.

    Egész életemben nehéz fizikai munkát végeztem, ha egy mód volt rá, egyedül. Csak akkor hívtam segítséget, ha elkerülhetetlen volt. Magam is beleestem abba az általános hibába, hogy a gyerekemnek könnyebb életet szántam. Nem tudom hiba e valójában ez a törekvés, de a társadalom szempontjából nem egészséges. Te csak tanuljál kisfiam, ameddig csak lehet, hogy aztán jó életed legyen, ne kelljen gürcölni, cipekedni, mint nekem! Ennek ellenére volt néhány, utólag boldognak tartott évem, amikor beállt mellém a gyerek ráérő idejében dolgozni. Nem szívesen tette, de később már nem így emlékezett rá ő se. Aztán végzett az összes iskolával, és mint várható volt, nem talált a közelben munkát. Elköltözött Budapestre, ideiglenesen a húgához, aki nem rejtette véka alá, hogy nem örül ennek a helyzetnek. A lányunk ekkor már évek óta ott élt, de a fiunk naponta...vagy szinte naponta itthon volt velünk.

    Másnap idehaza elkezdtem dolgozni. Egy kétemberes hosszú követ kellett volna a megmunkáláshoz átforgatni. Nem bírtam. Újból nekiveselkedtem, de nem ment. Ibolya ezt látva megkérdezte, hogy segítsen-e? (Egy 50 kilós asszony egy mázsás kő ellenében mit tudna segíteni?) Kitört belőlem a zokogás. Aztán persze hozzászoktam a helyzethez, de akkor valahogy kitört belőlem a nagyon szerencsétlen vagyok érzés.

    Folytatás...

    potyautas 4 hónapja 24

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.