A mi családunkban a politika soha nem volt beszédtéma. 1989 előtt legalábbis nem. Hetedik osztályos koromban volt ugyan egy politikainak látszó akcióm, de valójában nem volt az.
Az országgyűlési választás alkalmából kiragasztott, a Hazafias Népfront listáját tartalmazó plakátot téptem el. Nem le, hanem a már eltépett papírt tovább szakítottam. A tartalma teljesen közömbös volt számomra, csak egy tépett papírt láttam benne. Nem volt e cselekedetben semmilyen, főleg nem politikai szándék. Nem néztem körül, nem mértem fel tettem súlyát. Ezért is buktam le. Éppen akkor közeledett – akár hallhattam is – egy autó. Utasai közt volt az akkori helyettes tanácstitkár. Elkaptak. Beültettek a Pobedába. Nem fekete volt, hanem almazöld, az is lehet, hogy nem Pobeda, hanem Warszawa. Végül is már a konszolidáció éveit éltük. Ekkorra már a forradalmárok akasztását is befejezte a Kádár-rendszer. Mindezt persze sokkal később hallottam, akkor teljesen tájékozatlan voltam ebben a témában.
Elkérték az ellenőrzőmet. Mondhatnám azt is, hogy igazoltattak, majd hazavittek. Anyám éppen a nyári konyhában, fateknőben öblítette a kimosott ruhákat. Vizes kezét a kötényébe törölte meg, amikor kijött a látogatók elé. Amikor megmondták mit tettem, azonnal sírva fakadt, pedig nem olyan pityergő fajtának ismertem. A bőrkabátos az ellenőrzőmet nézegette. Többek között a beírásokat kereste, amiből egy-kettő lehetett, de nem kizárt, hogy nem is volt más, legfeljebb üzenet, értesítés. Nézegette az osztályzataimat, majd megakadt a szeme az anyja neve rovatnál.
- Rokona a tanácselnöknek?
- A testvérem.
Ez a rokoni szál most jól jött. „Népellenes” tettem következménye csak annyi lett, hogy beárultak az iskolában. Az osztályfőnököm hosszasan faggatott. Szerette volna megtudni, hogy ki volt a felbujtóm, milyen vallású vagyok, járok-e templomba?
Úristen! Csak most, negyven év elteltével döbbenek rá, hogy mekkora veszélybe sodorhattam volna a szüleimet.
Még szerencse, hogy anyám se járt templomba, nem gyakorolta a vallását. Azt azért elmagyarázhatták volna, hogy miért volt ez veszélyes dolog, de nem tették. Apu néha szidta a kommunistákat, de csak ha részeg volt. Ezt be is tudtuk ennyivel. Volt egy nyár, amikor az Állami Gazdaságban átszervezés miatt kitették a növénytermesztésbe. Engem magával vitt vízhordónak. Ott hallottam először embereket politizálni. Megdöbbentett az a vélemény, hogy a reakcióban jobb volt. Apu nem figyelt fel arra, hogy bennem a hallottak zavart okozhatnak. Nem beszéltünk róla. Csak magamban vívódtam. Ez talán így túlzás, de nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen véleménye. Az iskolában azt tanultuk, hogy a népi demokrácia sokkal jobb, hiszen a nép kezében van a hatalom, nem az arisztokraták, meg a tőkések élősködnek rajtunk.
Hallottam ugyan emberről, aki másként vélekedett, de az vicc volt. Vicc volt a szegénységről, meg a kényelemről.
– Te Lajos! Neked a reakcióban volt jobb, vagy a demokráciában? - Hát régen jobb volt.
- Ugyan ne mond má’! Oszt miért volt az neked jobb?
- Azért, mert ha az asszony nadrágot mosott, azt mondta: Lajos! Feküdj le! Most meg azt, hogy Lajos hozz vizet.
Erről eszembe jut még egy nadrágos vicc.
- Magának hány nadrágja volt a régi rendszerben?
- Három.
- És most?
- Most egy.
- Na jó, de miből volt az a három? Gondolom csak posztóból.
- Hát abból.
- És a mostani miből van?
- Hát abból a háromból.
Ezt csak viccnek fogtuk fel, pedig benne van a szegénység keserűsége. A propaganda persze meggyőzött bennünket arról, hogy a szocializmus, s majd a kommunizmus lesz a jövő társadalma. Az egész világ ebben a rendszerben fog élni, csak idő kérdése. A kapitalizmusnak meg vannak számlálva az órái. A szocialista tervgazdálkodás minden másnál hatékonyabb.

Voltak azért nehezen érthető dolgok, de otthon nem mondtak semmit.
Már felnőttként hallottam, hogy az ötvenes évek elején, amikor apunak már állandó munkahelye volt, mint élmunkást, megpróbálták beléptetni a pártba. Nagy ereje, jó munkája, furfangos észjárása okán a munkatársak tisztelték. Felfigyeltek erre az elvtársak. Kitalálták, hogy gyűlésen álljon ki a kollektíva elé, és szóljon hozzájuk. Majd leírják neki, hogy mit kell mondani. Ebbe a változatba nem ment bele, ahhoz meg nem járultak hozzá, hogy azt mondjon az embereknek, amit akar.
1956-ban a bükkábrányi kocsmában azt mondta az egyik forradalmár, hogy menjünk ki a tanyára Horváthért, mert az is kommunista! A többiek jól kiröhögték.
Megpróbálták ugyan többször is becsábítani a pártba, de ellenállt. Önfejű, makacs természete nehezen viselte, hogy parancsoljanak neki. Szeretettel emlékszik vissza klementinai főnökére, aki ezt felismerte és amennyire lehetett, tiszteletben is tartotta. Tudta, hogy sok más dolgozóval ellentétben mindig számíthat rá, ezért szemet hunyt az ügyeskedései fölött.
A politikától talán a szükségesnél is jobban távol tartotta magát. Sokat bosszankodott a hozzá nem értő vezetés és a felelőtlen, hanyag dolgozók miatt. Felismerte, hogy érdekeltté kellene tenni őket a munkájuk hatékonyabbá tételében, de azt soha nem mondta, hogy maga a rendszer rossz. Szerintem nem is gondolta rossznak. Neki jó volt. Nem elsősorban a rendszer bűne, de számára a gyermekkori éhezés egyet jelentett a korábbi szóhasználat szerinti reakcióval. A szocialista államberendezkedés lehetőséget adott neki, hogy kiszabaduljon a nyomorból. Tőle nem vett el az államosítás se semmit, hiszen nem volt mit. Így, nehezen várható el tőle, hogy elítélje azt a rendszert, noha az egyenlősdivel soha nem értett egyet.

A mostani választásnál, ami arról szól, hogy Orbán, vagy Gyurcsány, egyértelműen ez utóbbival rokonszenvez. Talán a rosszul értelmezett betyárbecsület tereli a szimpátiáját a törvények kijátszásával, ügyeskedéssel meggazdagodott egykori szegény gyerek felé. A bátyám egyetért vele, de én nem.

2006. február 18.