Nem szerettem a fiam barátját. Valójában nem is vele volt bajom, inkább a fiam gondolatvilágát uraló szerepjátékokkal. Ehhez volt partner Gabi. Bosszantott, amikor munka közben is - néha segítettek nekem – játszottak. Nem értettem mit beszélnek. Idegesített, hogy számomra teljesen értelmetlen kifejezéseket használtak. Néha láttam, hogy kártyáznak, de annak se láttam az értelmét.

Gabi nem egy átlagos családban élt. Apa nélkül nőtt fel, egy idegen faluban, ahol alig néhány emberrel tartottak kapcsolatot. Anyagiakban ugyancsak szűkölködtek. Azt hiszem, nem volt neki jövőképe. Sokat ivott, hangulata rendkívül ingadozó volt. Részegen, senkire nem hallgatott, kezelhetetlen volt. Ez okozta a vesztét. Előfordult máskor is, hogy lefeküdt az útra, de a társai felszedték onnét, mielőtt jött volna egy autó. A végzetes éjjelen, egyedül indult el. Senki nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön az aszfaltra. Az autó nagyot zakkant, amikor a kerék átment a fekvő testen. Akik nem sokkal ezután arra jártak, mesélték, hogy próbált felkelni, de túl súlyosak voltak a sérülései. Jött a mentő, elvitte a kórházba, de a reggelt már nem élte meg. 23 éves volt.

Amikor meghallottam, hogy meghalt, azonnal autóba ültem, hogy felajánljam a segítségemet az anyjának. A fiam, ekkor már kerékpárral jött visszafelé. Senkit nem találtunk otthon, a szomszédokkal sikerült csupán beszélni.

A sírásáshoz legalább húsz fiú jött ki a temetőbe. Az ismerősök előléptek barátokká. A temetés költségét, az idegennek vélt falu gyűjtötte össze. Az én munkám profiljába beleillett a temetés lebonyolítása, de egyébként is ott volt a helyem, hiszen a fiam vesztette el a barátját. Megkérdeztem, mit szeretne. Nem kívánt a ravatalozónál, az ünneplőruhás tömegben álldogálni, inkább a sírnál várakozott, amíg Gabit elbúcsúztatták. Ő fogta az egyik kötél végét, amikor leengedtük a koporsót, adta kezembe a sírt lezáró betonlapokat, s a végén a földdel töltött zsákokat. Amikor elkészült a sírhant, a rengeteg fiatal - anélkül, hogy ezt bárki mondta volna - kezükben egy szál virággal, sorban elköszöntek Gabitól. Az én fiam félrehúzódva, magába roskadva állt egyedül. Saját kezűleg temette el a barátját. Nem tudtam, mit kezdjek vele. A Gabi keresztanyja figyelt fel rá, ő ment oda vigasztalni. Amint megtehettem, gyorsan elmentem a helyszínről, beültem a teherautómba, és ott szakadt fel belőlem a zokogás. Közben még káromkodtam is a tehetetlen dühtől indíttatva, pedig nem szokásom. Nem szerettem ezt a fiút, de ekkor ezt szégyelltem.

Egy környékbeli punk-rock bandát hallgattam tegnap. „Életem majd úgy ér véget…hajnalon, fekszem a hideg aszfalton…” Ennyit értettem elsőre a szövegből. Talán nekik is éppen ez a tragédia jutott eszükbe.