- Megjöttünk! – kiáltották kórusban a család hölgy tagjai, ahogy beléptek a bungallow-ba.
Zsolt riadtan kapta fel a fejét az erős hangra. Csodálkozva látta, hogy ott áll előtte két autó is, ő pedig nem vette észre. Pontosabban észlelte a mozgást, hiszen eddig is jártak erre autók, de fel se tűnt, hogy ezek megálltak.
- Piszkosul kicsípted magadat apucikám. – ugrott a nyakába Eszter. A megszólított nagy örömmel ölelte magához a lányát, hiszen van már talán két hónapja is, hogy nem találkoztak. Nem is jutott el azonnal a tudatáig, mire mondja azt a kicsípést, csak akkor, amikor a felesége azzal a kísérőszöveggel nyomott arcára egy csókot, hogy „Jó a gatyád.”
- Meleg van. Különben is úgy jártam, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. Mindenem a Zafirába lett bepakolva. Egyébként se készültem sehova. Magamnak gatyában is megfelelek.
- Akkor most születésnapod alkalmából segíthetsz bepakolni, hátha közben találunk rád való rongyot is. – nyitotta ki a „családi csomagszállító” hátsó ajtaját Kinga.
Behordtak egy nagy rakás ruhaneműt, dobozt, papírtáskát. Zsolt nem is állta meg szó nélkül, de a felesége megnyugtatta, hogy nem költöznek ide. Az igazán megnyugtató persze az volt, amikor magára vállalta az elpakolást, sőt azt javasolta, menjenek addig a vízbe, amíg végez a rendrakással. Nem volt ellenvetés. Eszter és Zsolt fürdőruhára vetkőzött és lefutottak a partra. Nem csak strandolni, hanem várták a Vaskacsát, hogy befusson. Akkor lesz teljes a család.

A klub strandján nem lubickoltak sokan. Aki kint volt, az vagy a napon, vagy az árnyékban heverészett. Néhányan szörföztek a közelben, távolabb vitorlások szelték a vizet. Néhány száz méterre van a rév, ahol mindig nagy a tömeg, de ezt innét nem is látni a parti fák takarásától. Zsolték nagyon ritkán kelnek át autóval. Ha mégis a déli partra tartja kedvük átmenni, akkor odavitorláznak. Most viszont gyalogosan tapossák a vizet addig, amíg nem elég mély az úszáshoz. Erősen vizslatják a látóhatárt, hátha látják a Vaskacsát közeledni.
- Merre ússzunk?
- Menjünk a tesómék elé!
- Észnél vagy? Nem bírok kilométereket úszni. Na meg azt se tudjuk, merről jönnek.
- Apu! Ne légy kishitű! Bírni fogod. Ja, hogy merre? Arra! – mutatott maga elé a tó közepe felé, s ezzel a mozdulattal el is indult gyorsúszásban.
- Na jó – mondta Zsolt immár önmagának – mehetünk valameddig.
Majd a tőle telhető leglassabb tempóval a lánya után indult. Természetesen mellúszással, mivel más úszásnemet nem tanult meg. Ezt az egyet is elég későn. Már majdnem negyvenéves volt. Addig inkább kerülte a mély vizet. Nem ment olyan helyre, ahol nem ért le a lába. Bár szokott viccelődni azzal, hogy olyan hely nincs is, hiszen a lába mindenhol leér, csak a feje nem ér ki. Eszter, éppen úgy mint csitri korában, körbe úszkál rajta, és olykor-olykor pofánfröcsköli. Jól mulat rajta, bár az apja nem annyira, de hiába tiltakozik. Aztán a lány megunja, és gyors tempóban elhúz dél felé. Olyan messziről integet vissza, hogy alig látni. Az is nehezen érthető, amit kiabál.
- Nézd apu! Azok a tesómék. – mutat nyugati irányba, ahonnét feléjük tart egy hajó. – Elinduljunk eléjük?
- Most hülyéskedsz? - kérdezte ordítva. Nem az indulattól, hanem a távolság miatt, de még így se volt biztos benne, hogy elhallatszik odáig a hangja. Ezért, a part felé vette az irányt, ezzel jelezve, hogy nem támogatja az ötletet. A part felől Kinga integetett hevesen. Amennyire Zsolt képességétől kitelt, sietve úszott felé. Biztos valami fontosat akar mondani.
- Mi van? – kérdezte lihegve, amint szándékosan rájátszva, rogyadozó lábakkal kimászott a vízből.
- Semmi, csak jeleztem, hogy itt vagyok. Jönnek már?
- Jön erre egy hajó. – válaszolta, ami lehetett igen is, meg nem is. – Hoztál törölközőt?
- Képzeld, hoztam. Ott van a padon. – mutatott a pad felé.
Miután Zsolt megtörölközött, elterült az árnyékban. Kinga leült a szomszédos padra. Rágyújtott, majd fogta a magával hozott könyvet és néhány percet olvasott. Aztán mégis inkább letette. Figyelte a lányukat, amint feléjük úszik. Bizonyára neki is elég volt egyelőre.

Zsolt hirtelen megborzongott. Hideg víz fröccsent rá. Eszter vigyorgott felette csuromvizesen dideregve.
- Észnél vagy? – förmed rá bosszúsan, de egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni.
- Kérek egy törölközőt! – mondja, figyelmen kívül hagyva az apja felháborodását. – Jönnek a tesómék. Mindjárt kikötnek.
- Menjünk eléjük? – kérdezte Zsolt feltápászkodva, de nem várt választ, hanem indult is a móló felé. A többiek mentek utána.

A Vaskacsa még csak ekkor fordult irányba. Künn a vízen néhány apró vitorlás vetett horgonyt, köztük kellett átszlalomozni a mólóig, ahol most egyetlen hajó se volt kikötve. Lassan odacsusszantak éppen Zsolt mellé, alig egy méternyire koppantak a deszkapallóhoz. Csupán a lendület hozta őket, a vitorlát már ekkorra fel is csavarták. A lány rádobta a kötelet az egyik cölöpre. Ekkor Zalán is otthagyta a kormányt, s egy másik kötelet dobott egy másik cölöpre, majd mindketten addig húzták, míg szorosan a palló mellé állt be a hajótest. Hurkot vetnek és kész a kikötés. Zsolt, segítő szándékkal nyújtja kezét a menyjelölt felé, de a lány nem tart rá igényt, egyszerűen kiugrik a hajóról. Aztán, hogy nehogy zokon vegye az elutasítást, üdvözlésképpen kap egy puszit. Túlzás lenne pedig azt mondani, hogy közel állnak egymáshoz, (bár fizikailag most megállja a helyét egy ilyen kijelentés) hiszen mindössze kétszer találkoztak eddig, az együtt töltött idő lehetett vagy tíz perc. Ettől persze tudják, ki, kihez tartozik. Mindketten Zalánhoz, s ez már közös bennük. A fiatalok együtt vannak már közel egy éve. A házasság intézménye manapság egyre népszerűtlenebb, csak kevesen merik hivatalosan is elkötelezni magukat. Ennek ellenére nagyon sok példa van arra, hogy az élettársi kapcsolat tartósabb, mint némelyik házasság. Az öregek nem örülnek ennek az irányvonalnak, de nem tehetnek ellene.
Zsolt ösztönösen végiglegelteti szemeit a lányon. Nagyon szemrevaló jelenség. Határozottan szép nőnek tartja, kissé meg is kell fegyelmezni az érzését, hiszen apaként kellene ránézni. Úgy is tetszik. Örül neki, hogy itt van, hiszen annak ellenére, hogy eddig alig találkoztak, ő is a családhoz tartozik. Most legalább lesz alkalom megismerkedni, majd jól kifaggatja a szülei felől is. A fia ugyan nem a szülőkkel él együtt, de azért kíváncsi az öregekre, hogy kifélék.

Miután a család többi tagjával is üdvözlik egymást, elindulnak a szállásuk felé. Zsolt még a mólón odacsapódik Barbara mellé, átkarolja a derekát és hangot ad afeletti örömének, hogy végre alkalma lesz megismerni. Kár is lenne tagadni, hogy felvillanyozza egy ilyen szép nő közelsége. Azt mondják, hogy a vén kecske is megnyalja a sót. A nyalás ez esetben túlzás, hiszen mégiscsak a fia élettársáról van szó. Nagyon tetszik neki a lány, talán azért, mert éppen olyan, mint amilyeneket fiatal korában is kedvelt. Kerek arcú, barna hajú, világoskék szemű. Talán a lába hosszabb, mint a negyedszázaddal ezelőtti lányoknak, de ez csak előnyére válik. Manapság általában magasabbak a fiatalok.
- Majd’ megdöglök éhen. – tájékoztatta Zalán a pillanatnyi állapotáról a családot. – Régen vártok? Mikorra van rendelve az ebéd? No, Apu! Nem a tiéd. – tolta odébb finoman az öreget Barbara mellől, majd ő karolta át a lányt.
- Jól van na, te irigy! Akkor majd én beszólok az étterembe, hogy fél óra múlva tálalhatnak, akkor nem kell sokat várnunk. Vagyis menjen valaki – nézett körül a társaságon – aki fel van öltözve. Így mégse lenne illendő bevonulnom.
A valaki Kinga lett. Mire visszaért a faházba, Eszter és az apja már menetkész volt, Zalánék - akik a szomszédos házat vették ki - még nem jöttek vissza. Le is telt a félóra, mire bevonultak az étterembe.

Ebéd után visszasétáltak a kuckójaikba, hogy szunyókáljanak egy kicsit. A család odabent pihent le, Zsolt ismét kiült a teraszra. Barbara jött oda hozzá. Hozott magával ő is egy nyugágyat, leült, rágyújtott.
- Rá tetszik gyújtani? – kérdezte megkésve. Kissé zavarba is jött a figyelmetlensége miatt.
- Nem, nem. Köszönöm, nem dohányzom, de ne zavartasd magad. Megszoktam, hogy dohányoznak mellettem a lányok.
- Éppen azért jöttem ki, hogy ne füstöljek oda a többiek orra alá, aztán kiválasztottam az egyetlen nemdohányzót.
- Jól tetted, hogy kijöttél, legalább kettesben lehetünk.
- Ejnye, ejnye. Éppen a fia barátnőjének tetszik udvarolni?
- Hol áll még ez az udvarlástól? Na, de ne tetszikelj itt nekem!
- Szólíts Zsoltnak, vagy legfeljebb Zsolti bácsinak, de mindenképpen tegezve! Oké?
- Rendben van Zsolti bácsi. Szevasz.
- Azért érdekes, hogy a fiamnak az ízlése mennyire hasonlít az enyémre. Nagyon hasonlítasz arra a lányra, akit egykor annyira szerettem.
- Nem hiszem, hogy Zalán azért kötött ki nálam, mert úgy nézek ki, ahogy. Lelkileg voltunk azonos hullámhosszon az első pillanattól.
- Hát persze. – mondta szinte csak magának Zsolt, ami jelentheti azt is, hogy természetesnek tartja, meg azt is, hogy nem hiszi.
- Egyébként régebben nem is így néztem ki. Eredetileg vörös a hajam, kiskoromban még göndör is volt. – mosolygott a lány.

„Éppen olyan mint az anyádé.” - vágódott be Zsolt emlékezetébe hirtelen a barátja negyedszázad előtti megjegyzése. Nem volt különösebb oka, nem is tudta, miért jött most ez elő. A vörös haj miatt? Tény, hogy annak a kisbabának ott Póriban vörös volt a haja. Annak az asszonynak a kisbabája, akit épp az imént említett.
- Született pesti lány vagy?
- Ah, dehogy. Igaz, kicsi koromtól ott lakom. Az apám rendőr volt. Akkor költöztünk Pestre, amikor odahelyezték. Nem voltam még négyéves sem akkor. Földiek vagyunk veletek, ott születtem a szomszéd faluban, Póriban. Apám a zsarátnoki kapitányságon szolgált.
- Ezt a véletlent! – akarta mondani Zsolt, de megakadt a torkán a szó. Hirtelen úgy érezte, rögtön agyvérzést kap. Megborzongott, lúdbőrzött a feje, egy pillanatig mintha búra alá tették volna. Kirázta a hideg. A nyugágy mintha süllyedt volna vele lefelé. Egy pillanatra még talán el is sötétedett előtte a világ. Barbarának is feltűnt, hogy valami gond van.
- Rosszul vagy? – kérdezte. – Mi a gond? Tudok segíteni?
- Nem, nem dehogy. Nincs semmi baj. – tiltakozott.
- Pedig azt hittem.
- Néha leesik a vérnyomásom, de azt mások nem szokták meglátni.
- Jó a szemem.
- Meg a lábad is. – vágta rá vigyorogva.
Ezután néhány perc hallgatás következett. A kínos csendet végül Zsolt törte meg.
- Anyádat Zsuzsának hívják? – kérdezte, közben nagyot nyelve, s titkon remélve, hogy nemleges választ kap.
- Igen, úgy hívják. Talán ismered?
- Hm? Nem, nem hiszem. Na, de inkább járok egyet. Lesétálok a partra.
- Elkísérjelek?
- Köszönöm, de nem szükséges. Inkább egyedül mennék, ha nem haragszol.

Kétségbeesett a gondolattól, hogy esetleg Barbara az a lány, akire gondol. A családnevét már meg se merte kérdezni. A bizonyosság miatt meg kellett volna. Bár így sincs kétség. Ennyi véletlen nem lehet. A világ sokmilliárd nője közül éppen vele hozta össze a sors a fiát. Enyhe elmeháborodás környékezte meg. Otthagyta egy szó nélkül a családot, lement a partra, hogy egyedül lehessen. A déli időszakhoz képest sokan ugráltak a vízben, a parton is heverésztek néhány százan, de mivel senkit nem ismert közülük, akár egyedül is érezhette magát. Fejében zavaros gondolatokkal sétálgatott oda-vissza a parti úton, papucsával néha rugdosva a kavicsot. Próbálta összerakni a dolgokat.
- Barbara három évvel idősebb Zalánnál. A mi falunkban született, csak éppen úgy tudja, hogy mi zsarátnokiak vagyunk, ami a család többi tagjára igaz is. Kicsi korában vörös volt és göndör, mint az én anyám. Az apja rendőr volt, az anyját Zsuzsának hívják. Négyéves korában költöztek Pestre. Egybeesésnek ez túl sok. Nem lehet más, csakis az én Zsuzsám lánya, és neadjisten…de lehet…Nane! Ebbe bele kell bolondulni! Remélem tévedek.

folytatás. Találkozás egy régi szerelemmel