- Józsikám! Tudsz nekem valami munkát adni a cégnél?
- Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?
- Még nem próbáltam.
- Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

- Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?
- Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!
- Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.
- Na, de én nem tudom hogy kell.
- Most csak hülyítesz ugye?
- Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

Még most se hittek nekem. Meg kellett várni amíg Jóska visszaért.
- Bandika, mutasd meg Gyulának a sprengelést! Itt fog dolgozni.
- Jól van.

Csakhogy eljutottunk idáig! Bandika összeszedte a munkához szükséges kézi szerszámokat, és Rudival együtt leballagott az új műhelybe. Az egész brigád azon tüsténkedett, hogy építsenek nekem egy asztalt, és odakészítsék a raklapokon száradó tégla méretű dácit-tufa tömböket.
Bandika felrakott egy „téglát” a vastag vaslapra, odaillesztette a spreng-vésőt, és ütött. A kőből egy vékony lemez felpattant. Odébb helyezte a vésőt, ütött, és így körbe tovább. Ugyanezt megcsinálta a kő másik lapján is. Egy pici darab még maradt középen, azt hegyes vésővel ütötte le, és máris olyan lett a kő, mintha nem is látott volna fűrészt. Mintha így szakadt volna ki a sziklából.
Ráfektette az asztalra a következő darabot, azt is körbeütögette, majd ledobta a vésőt és a bunkót az asztalra.
- Na, így!
- Látom. Akkor én most legelőbb felmegyek az irodába, megírjuk a kiskönyvet.

Nem mertem próbálkozni, amíg volt nézőközönség.

Az emeleti irodában egy szép fiatal szőke nő ült az asztal mögött. Tudtam, hogy kicsoda, de még nem találkoztunk. A szüleit ismertem. A nevetése hasonlított az apjáéra. Nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen a könyvemmel. Átkiabált a munkavezetőnek a másik helységbe, de aztán abban maradtunk, hogy várjuk meg a főnököt. Visszamentem a műhelybe.
Feltettem az első követ. Odaillesztettem a vésőt, és ütöttem. A kő megindult az ütéstől, s az asztal túlsó szélén állt meg. Visszahúztam, megint ütöttem, megint elcsúszott. Hoppá! Nem is olyan egyszerű ez. Más taktikát kell választanom! Élére állítottam a követ, és fentről ütöttem lefelé. Most már csak azt kellett kitapasztalnom, hogy mennyit üthetek le a kőből, mekkorát üssek, hogyan tartsam a kissé ferde széles pofára köszörült vésőt, és persze a kő éle ne legyen cakkos. Aki még nem próbálta, el se hinné, hogy mennyi dologra kell figyelni. Az autóvezetéshez hasonlítanám, ami egy bonyolult művelet, de akinek rutinja van, annak már nem is kell rá figyelnie. A különbség, hogy autót már tudtam vezetni, de a kőfaragásban semmi rutinom nem volt még ekkor.
- Na, hogy megy? - jött oda a főnök.
- Sehogy.
- Majd belejössz. Arra ügyelj, hogy egyenes legyen a széle!

Nehezen jöttem bele. Az asztal kicsit magas volt, különösen amikor a követ a kis végére állítottam. A jobb vállam hamar elfáradt. A műhelyben dolgozó kollégák jöttek rágyújtáskor nézelődni. Annyi vigasz jutott, hogy ezt a munkát ők se tudták. Tanácsot adni persze tudtak. Közben kitapasztaltam, hogy a különböző árnyalatú kövek különböző módon szakadnak. A sötét vörös nagy erőt kíván, a világos szürke pedig nem szakad. Ha valaki fölém állt, akkor világos barnát tettem fel, mert azzal lehetett legszebben dolgozni. Közben persze kaptam az információkat. Elhangzott, hogy a kőfaragó kolléga hány négyzetmétert tud egy nap alatt ledolgozni. Ráérésemben számolgattam, hol tartok éppen. Nem voltam vele megelégedve. A Jani, a kőfejtő elvette tőlem a szerszámot, hogy mutassa, hogyan kell. Mint kiderült, ő sem ért hozzá, de azért megmutatni meg tudta. Közben már rázogattam a karomat, mert nagyon elfáradt. Tudom, nem kell olyan görcsösen fogni a szerszámot, de a nagy koncentrálásban nem lehet még laza is az ember. Az agyam persze mindenfélén járt. A gondolkodást ebből a munkából szinte ki is lehet iktatni. Számolgattam, hogy mennyit tudok majd itt megkeresni, ha hosszú távon alkalmaznak. Elkeserítő eredményre jutottam. A család kötelező kifizetésének a harmadát. Két éve én alkalmaztam kőművest a vállalkozásomban napi kilenc ezerért, most ennek a felét tudom megkeresni. Közben a kiadásaim nem csökkentek. Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt.

Fél ötkor Bandikáék bezárták a régi műhelyt, és Rudival behozták a targoncát. Ők már végeztek, ráértek oda állni fölém, nézni, hogy dolgozom.
- Gyuszi bácsi! - szólított meg Bandika, miután már a harmadik kő sprengelését nézte végig. - Fordítva fogod a vésőt. Eddig így tartottad?
- Mit tudom én. Nem figyeltem rá.
- Nézd! - vette el tőlem – Nem véletlenül van ferdére köszörülve. Ha így tartod, akkor szakít, de ha fordítva, akkor a kő belseje felé hat az ütés ereje. Leszakad a karod, olyan erővel kell megütnöd.
- Ez igaz, érzem is.
Műszak végére megjött a főnök megint. Öntötte belém a lelket, garantálta, hogy holnap már jobban fog menni.

Másnap újult erővel, de nem nagy lelkesedéssel álltam neki ismét. Már tíz órakor nagyon elegem volt a kőtörésből. Elfáradtam. Egyébként sem az a lélekemelő munka. Nem volt valami remek a hangulatom. Megfogalmazódott bennem, hogy feladom. Mondom is Jóskának, ha jön.
Hát, Józsikám. Megpróbáltam, de nem megy ez nekem.
Aztán nem volt alkalmam mondani, mert Jóska egész nap nem jött. Délután kettőre elfogyott a kő. Elindultam volna haza, csupán az tartott vissza, hogy volt a cégnél egy falubéli kolléga, akit előző nap is én vittem haza. Nem akartam otthagyni. A hátralévő 3 órát végig tébláboltam.
- Jóska, akkor én már holnap nem jövök – jelentettem be fél ötkor, amikor odaért a főnök.
- Miért?
- Elfogyott a sprengelni való.
- Attól még jöhetsz. Majd ráállsz a fűrészre.

Így tehát mentem következő nap is, de akkor már gépen dolgoztam. Megtapasztaltam, hogy az egész kőfeldolgozás legnehezebb munkafázisával kezdtem. Attól már minden könnyebb. Nagyon jót nevetett Jóska, amikor mondtam neki, hogy a sprengelésben úgy elfáradtam, azt hittem belepusztulok.
- Nem vagy hozzászokva.
Később volt még egy kétnapos széria, de már lazábban vettem. A Bandika ugyan még most is a dupláját teljesítette, de ő már nem az idén kezdte a szakmát.

Három hónap után megjött a rossz idő, így nem kellettem tovább.