Hirdetés
Celsius vs R100 (1. iteráció) (és kortársaik)
A 2000-es év a hetedik DirectX verzióban debütáló Hardware T&L (Transform & Lighting) funkció bűvöletében telt, mely jelentősen tehermentesítette a CPU-t a 3D renderelés munkafolyamatában, vagyis hatalmas teljesítményugrást jelentett a funkciót támogató játékok és kártyák kombinálása esetén. Különleges és szép történelmi adat, hogy mindkét gyártó ekkor vezette be a máig használatban lévő termékmegnevezésüket, azaz ekkor debütált az első GeForce, és az első Radeon kártya, igaz, utóbbi fél éves késéssel követte ellenfelét. Az első generációs GeForce-ot nevezte az NVIDIA először GPU-nak (Graphics Processing Unit), utalva a HW T&L funkció támogatására, vagyis ez a kifejezés első körben egy gyártóspecifikus marketing megnevezés volt, és az ATI el is határolódott tőle, a saját fejlesztéseit VPU-nak (Visual Processing Unit) keresztelve. Ez a törekvés később elhalt, és a köznyelvben az NVIDIA betűszava ragadt meg. Cikkünk két főszereplője mellett ekkor már csak az S3 volt versenyben az új technológia kifejlesztése terén, a 3dfx ugyanis külön utat választott, ami sajnos zsákutcát jelentett, és a cég bukását eredményezte. A legendás gyártó, aki elhozta a köznép számára a 3D gyorsítás csodáját, az év végén csődbe ment, és felvásárolta legfőbb riválisa, az NVIDIA. Ezzel ellentétben az S3 Savage 2000 a legelső DirectX 7-kompatibilis 3D gyorsítóként jelent meg a piacon, ám hamar kiderült, hogy a megvalósításba sajnos hiba csúszott, így le is kellett tiltani a funkciót a későbbi driverekben. Egyfajta különlegességként jelen volt még a piacon a PowerVR Kyro típusú kártyája, mely ugyan a Hardware T&L funkciót nem támogatta, de ügyes trükkökkel ellensúlyozta ezt a hátrányt, és az olcsóbb kategóriában kifejezetten kellemes eredményeket ért el.
Az első generációs GeForce felépítésén látszik, hogy a HW T&L funkció támogatásán kívül azért a nyers teljesítményt sem bízták a véletlenre, hiszen a csoportból egyedüliként 4 db pixelfutószalaggal rendelkezik, igaz, ezekre csak 1-1 db TMU egység kapcsolódik. Emellett további hátrányt jelent számára, hogy az elavultabb gyártástechnológia miatti fokozott melegedés miatt az órajeleit csak viszonylag alacsony szintre tudta beállítani az NVIDIA. A továbbra is 128 bites memóriabuszra 32 MB fedélzeti tár kapcsolódik. Létezett DDR memóriákkal szerelt változata is, de a csoport többi résztvevőjével való kiegyenlítettebb küzdelem okán az SDR-es variánst teszteltem. A Radeon kissé unorthodox felépítést követ, ugyanis 2 db pixelfutószalagjára 3-3 db TMU egység kapcsolódik. Ezáltal pixelkitöltésben alul, míg textúrzási sebességben jelentősen felülmúlja az NVIDIA megoldását, érdekes lesz tehát megfigyelni a kettejük közötti erősorrend alakulását az idő előrehaladtával. Természetesen az ATI versenyzője is SDR memóriákkal száll ringbe ebben a generációban, de a GeForce-hoz hasonlóan létezett belőle DDR-es változat is.
Az S3 Savage 2000 szinte minden tekintetben rádupláz elődjére, a Savage 4-re. Immár 2 db pixelfutószalaggal, és 4 db TMU egységgel rendelkezik, valamint végre a memóriabusz is 128 bitesre bővült. Ezek a specifikációk versenyképessé tették volna az előző generációban, viszont a kortársaival összevetve már igencsak gyengének számítanak. A hibásan megvalósított, és letiltásra került HW T&L funkció pedig megpecsételte a kártya sorsát, így talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a vert mezőnyben fog szerepelni. Hogy mégis mekkora lesz ez a vereség, és mennyi ideig képes még lépést tartani a konkurenseivel, az a tesztből kiderül. A PowerVR Kyro egy üde színfolt az idei felhozatalban. A nyers technikai adatokra pillantva egy használhatatlan típusnak gondolhatnánk, hiszen még a Savage 2000-nél is jóval gyengébb mutatókkal rendelkezik. Ennek ellenére nem kell azonnal temetni ezt az okos kis kártyát, hiszen számos trükkel próbálja ellensúlyozni felépítésbeli hátrányait. Egy úgynevezett "tile based" renderelési technikát alkalmaz, vagyis az elkészült képet apró csempékre bontva számolja ki, emellett pedig arra is képes, hogy a takarásban lévő objektumokat nem dolgozza fel, így erőforrást takarít meg. Hardware-es T&L motorral nem rendelkezik, de a drivere támogatja a T&L emulációt, amivel néhány korabeli játékot el tud indítani, amik már megkövetelnék a funkció jelenlétét.
Íme a nagyvas, ami a 3dfx csődjét okozta. A már ránézésre is borzasztóan drágán előállítható Voodoo 5 2 db VSA-100 chipet alkalmaz. A Voodoo Scalable Architecture lényege, hogy már a kezdetektől többchipes üzemmódra tervezték. A működése hasonlít a Voodoo 2-es kártyák SLI funkciójára, de itt nem pixelsoronként, hanem nagyobb blokkokban osztják fel egymás között a chipek a renderelt képet. A funkció teljes mértékben hardware-es vezérlésű, vagyis semmilyen driver-es támogatást nem igényel, mint a későbbi NVIDIA SLI, vagy ATI Crossfire rendszerek. Emellett a skálázódás is majdnem tökéletes, így az egychipes felépítésben (Voodoo 4 4500) meglehetősen vérszegény VSA-100 tandemben megfelelő eredményt nyújt, legalábbis ha ezekhez a kártyákhoz hasonlítjuk, ahová besoroltam ehhez a cikkhez. A valóságban azonban már a második generációs GeForce-szal is meg kellett küzdenie, ami ellen semmi esélye nem volt. A Napalm kódnevű fejlesztés a többchipes üzemmódon kívül más előrelépéseket is hozott, hiszen kiküszöbölték végre a Voodoo kártyákra korábban jellemző limitációkat. Most már 32 bites színmélység is elérhetővé vált, és a textúrafelbontás is megfelelt a kor elvárásainak. Ennek ellenére a HW T&L támogatás hiánya megpecsételte a kártya sorsát, ráadásul továbbra is csak 3.3V-os AGP 2x foglalatba lehetett beszerelni, ami már ekkoriban is elavultnak számított, a későbbi 3dfx teszteket pedig jelentősen korlátozza. Többek között emiatt a kártya miatt voltam kénytelen én is egy kétes minőségű chipsetre épülő alaplapot használni a tesztemhez.
A tesztelt kártyák
A GeForce 256 egy ASUS V6600 Deluxe kártya formájában szerepel a cikkben, mely a taiwani gyártó felsőkategóriás termékeire ekkoriban jellemző video ki- és bemenetek mellett 3D szemüveg csatlakozót is kapott. Az első generációs Radeon egy ATI referenciakártya formájában érkezett, melynek kiemelkedő minősége meglepett, ugyanis az aprócska ventilátor a kártya kora ellenére szinte teljesen hangtalanul üzemelt. Az S3 Savage 2000 egy Diamond Viper II Z200 típusú kártyán foglal helyet, ami a legelterjedtebb ebből a típusból, hiszen a neves gyártó sokáig exkluzív szerződésben állt az S3-mal a korszakalkotónak szánt modell gyártására. A Kyro egy Hercules 3D Prophet 4000 XT típusú kártyán érkezett. Kifejezetten a 32 MB-os változatot kerestem a cikkhez, hogy egyenlő legyen a memória mennyisége a csoport többi szereplőjével, de a 64 MB-os variáns elterjedtebb volt. A Voodoo 5 5500 természetesen egy STB Systems által gyártott referenciakártya, hiszen ebből a típusból nem létezett más. A brutális méretű, a maga korában egyedülálló módon külön tápcsatlakozót is igénylő monstrum minden retro GPU rajongó szívét megdobogtatja, de a valóságban sajnos egy elavult technológiára épülő, zsákutcának tekinthető megoldás volt, mely csődbe vitte a sokak számára kedves emlékeket szolgáltató 3dfx céget. A márka iránti rajongás a mai napig töretlen, és ezek a kártyák elképesztően magas áron cserélnek gazdát a használtpiacon, annak ellenére is, hogy egy körülményesen használható, és a kortársaihoz képest semmilyen valódi előnnyel nem szolgáló típusról van szó.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
