2019. július 22., hétfő

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Az utolsó falatom is...

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Igen, megosztom veled az utolsó falatom is, ha valóban rászorulsz. Munkába mentem, tíz perc laza...

[ ÚJ TESZT ]

Igen, megosztom veled az utolsó falatom is, ha valóban rászorulsz.

Munkába mentem, tíz perc laza igyekvés. Bérletem nincs, gyalog értendő a tíz perc. Balra kerítés, jobbra egy tóra lehet látni, a sétánytól erős lejtő, vagy húsz méternyi a tó melletti újabb sétányig. Lehet vagy két-háromszáz méter ezen a szakaszon a séta. Még nem mértem lépteimmel, holott megfogadtam, hogy megteszem, és párszor már el is kezdtem. Valami mindíg közbejött, amiért nem sikerült. Talán majd akkor megteszem, ha elbúcsúztat a cég mint nyugdíjast, és utoljára jövök haza ezen a sokat tapodott úton.

Egy, kettő, három, sok...
Számolgattam lépteimet, és már csak pár méter volt hátra a végeredményig, mégsem sikerült. A sétány végén van jobbra a folytatás, amely körbe öleli a tavat. Ott szerencsétlenkedett egy kutya. Megálltam, a számolás sokadlagos szemponttá vált. Néztem a kutyát, aki tanácstalanul szaglászott bokorról bokorra. Szőre fakó, csapzott, bordái megszámolhatóak voltak. Egyértelműen elveszett, vagy kicsapott jószág.
Pssszt, szisszentem, és ő rám nézett. Gyere, mondtam, és lassú, óvatos mozdulatokkal elhúztam a zippzárat a táskámon, miközben leguggoltam. Elővettem a szendvicsemet, és lehámoztam róla a nejlon zacsit, meg a szalvétát. Gyere, ez a tiéd, mondtam, és nyújtottam a kutya felé a sonkás zsömlét.
Állt szerencsétlen, meredt a kajára. Aztán toporgott, majd megindult felém. Úgy két méternyire megtorpant, leült, majd újra felállt. Rám pillantott, aztán tovább szuggerálta a kaját. Röviden megnyalintotta a száját, halkan szűkölt.
Fél a szerencsétlen, el kell mennem innen. Letettem a szendvicset a betonra, aztán nagyon lassan felálltam, miközben már lépdeltem is tőle minél messzebb. Mikor hátranéztem, már csak egy rohanó kutyát láttam, akinek a szájában ott volt a napi betevő, egy sonkás szendvics.

Robot, güri, meló. Nyomatjuk, mert muszáj. Felsőbb hatalom osztja az igét, és mi rabszolgamód, görnyedt gerinccel teljesítünk. Van szép étkezőnk is, ahol még mikrohullámú izé is van, bizony! Meg hűtőszekrény, kettő is.
Két mikro volt, már csak egy van. Vagy még mindíg kettő? Nem tudom, nem járok oda enni. A két hűtő tuti.
Félidőben eszem, így szoktam meg, pavlovi reflexeim jól működnek.
Eszem? Ennék. Nincs mit. Az a bolond kutya felzabálta. Nem a cica vitte el, hanem a kutya.
Szidom a kutya tetves mocskos korcs anyját, hogy mi a fenéért kellett utamba kerülnie.
Aztán lecsitulok. Talán így volt megírva az égiek nagykönyvében. Kellettem én, vagyis nem én, hanem a sonkás szendvics, hogy Isten teremtménye éhen ne haljon, kapjon még egy napot az életből.
Édes jó Istenem, hiába akarod éltetni azt a dögöt, ha én oda nem adom neki a kajámat!
De odaadtam, és éhen küzdöttem át a műszakot.

Más.
Van egy kolléga. Havonta tarhál egy ezrest, műszakja végén szinte napi rendszerességgel egy szál cigit. Én az utána lévő műszakban vagyok, tehát engem is megtalált.
Adtam jó szívvel lóvét is, cigit is.
Szóltak páran, hogy inkább ne. Kunyerál, kölcsönökből él. Adóssága több, mint a fizetése. Megköszöntem az információt, de segítettem őt továbbra is.
Volt egy jó hónapunk, amikor nagyobb lóvét kaptunk a vártnál. Sok ezerrel.
- Józsikám, kéne egy ezres, tudsz adni?
- Ha nem kapaszkodsz ki a gödörből, soha nem fogsz talpra állni. Jó lóvét kaptunk, nincs szükséged az én ezresemre.
- Egy szál cigi?
- Parancsolj, de ez az utolsó.
Probléma nincs. Tudomásul vette, hogy nem vagyok fejőstehén.

Újra csak más. Számomra könnyes mosoly. Emlékezem.
Ültem az asztalnál, előttem császárszalonna, paradicsom, zöldpaprika, kenyérke.
Jóízűen falatoztam, és miközben dolgoztak rágóizmaim, csináltam magamnak egy utolsó falatot. Mértani pontossággal vágott kenyérke-négyzet, "szalonka" a húsosabb részből, paradicsom karika, és az egészet betetőzte, befedte egy zöldpaprika négyzet.
Vártam a pillanatot, hogy magamévá tegyem, de a sors közbeszólt.
Anyucim jött, felkapta, és hamm, bekapta.
Szóvá tettem azonnal, mire jött a sablon kérdés: sajnálod?

Soha az életben nem fogjuk tudni megmagyarázni a nőknek, hogy ami lazán jobbkézre található, az a mi utolsó falatunk. A legeslegeslegutolsó.
Adunk készséggel, tessék, honnan vágjunk?

Már nem szólnék, ha anyucim lenyúlná az utolsó falatom. Nem kell szólnom, nem nyúlja le senki.
Nincs már kinek szólnom.

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.