Alcím is lehetne, mondjuk: Bezzeg az én időmben...

Különös tekintettel ajánlom szinta figyelmébe ezen írásom, mivel problémának vélte megosztani velünk életkorát...

Az 50-es évek végén senki sem dúskált földi javakban. Talán éppen ezért segítőkészek voltak az emberek. Egész más volt a világ.

Városi házak! Ez volt az Üllői úti megálló neve, amely mellett terpeszkedett a 124/B épület. Érdekes, hogy az A épület a hátsó frontra esett, a Zágrábi utca zárta le a tömböt. A két bérház között hatalmas udvar volt, és mi voltunk az urai, a gyerekek.
A lányok napozóban, a fiúk klottgatyában játszottak. A közös a "mezítlábság" volt. A lányok babáztak, vagy a fene se tudja milyen forgós, körtáncos játékban lelték örömüket, mi pedig egyérintőztünk, trinyóztunk, (cselezés, ne tudd elvenni a lasztit) fociztunk. Voltak közös játékaink is, éljen a koedukáció, mint kidobós, Amerikából jöttem, ugróiskola.
Jól kialakult társadalom volt a miénk. Volt falkavezérünk is. Nem kajakra szerezte meg a pozíciót, hanem kiérdemelte. Nem ő volt a legerősebb, viszont neki voltak a legjobb döntései. Mindenki hallgatott rá, még a legkeményebb ökölagyú is.

Szóval segítőkészség, ha már eltértem tőle.
Az udvar oldalában volt egy zöldséges (meg egy cukrászda is). Talán megengedhető, hogy mondom, Iby volt a neve. Fontosnak találtam megemlíteni, hiszen ő még a ritka rendes kereskedők egyike volt. Ami olyan portéka volt zárásnál, amely másnapra megromolhatott, kirakta az üzlet elé az akkor használatos faládákban. A kispénzű mamikák már várták, becsülettel megosztoztak a paradicsomon, paprikán, gyümölcsökön. A faládák természetesen tisztára pucolva várták reggel a jótékony zöldségest.
Lecsó illata borította be a környéket, ez volt a sóher kaja. Na meg a bableves, babfőzelék. Ma ezek milliomos kaják.

Más.
Egy házbeli néni csoszogott be az udvarba, és nekitámaszkodott az első fának, fejét lehajtotta. Kiszúrtuk, tudtunk nélkül nem történhetett semmi. Spuriztunk oda, és kérdezgettük, mi baja. Jaj, gyerekejim, megvesz az Isten hidege, mondta, miközben dőlt róla a veríték. Falkavezérünk utasításai pattogtak, mindenki rohant dolgára. Az erősek nem, ők maradtak, és a padhoz támogatták az anyókát, ahol megpihenhetett. Én vízért rohantam, amit a néni hálásan el is fogadott. Aztán jöttek a felnőttek, akiket fellármáztak a többiek. Jött a doki is, ott volt a rendelő a földszinten. Vitték a mamit haza, mi meg kaptunk jó szót, símogatást, barackot a buksinkra.
Fogalmam sincs, mi lehetett a baja a néninek. Azt viszont tudom, hogy fekvő beteg volt, és a ház beosztotta ellátását. Minden nap más ápolta, takarított, főzött rá. Felgyógyult.

Megint más.
Játszottunk, és teljesen mindegy, hogy kinél. Nem volt zárt ajtó. Nem foglalkoztunk azzal, hogy ebédidő, éhesek se voltunk. De ha "anyu" szólt, akkor abba is hagytuk, és engedelmesen mentünk kezet mosni. Ugyanis mindenki kapott ebédet. Ha csak egy falatnyi volt a fasírt, ha csak két kanálnyi a főzelék, akkor is ebédeltünk. Legfeljebb sok kenyeret zabáltunk hozzá. Én azóta is kenyeres vagyok, és nincs jobb illat a világon, mint a friss kenyérke illata.

És ha már kenyér. Közkedvelt volt a cukros-zsíros kenyér. Foci, megéhezés, mingyá jövök! Spuri haza, kérek kenyeret. Anyám vágott egy karéjjal, megkente zsírral, a cukrot már én szórhattam rá. Rohantam vissza, folytatódhatott a meccs. Egy jól sikerült szerelés alkalmával (hátvéd voltam, nem is rossz!) kiesett a kezemből a kenyér. Első dolgom volt lepasszolni a lasztit egy csatárnak, aztán felkapartam kajám romjait. Hát persze, a zsíros fele ért földet. Számított? Nem. Letöröltem amennyi koszt csak tudtam, és ettem tovább jó étvággyal. Kezem meg a klottgatyámba töröltem, ha ez is érdekel valakit.

És megint más.
Ha valamelyikünk elesett, és megsérült, az első felnőtt becibálta a lakásába, ellátta a sebe(ke)t, és már jöhetett is vissza gézestől-ragtapaszostól játszani. Mindenki gyerekei voltunk, és ez nagyon jó volt. Törődtek velünk.

Mit is akartam? Ja, megvan! A nyalintás csoki...

Zsuuzsiiiiikaaaaaaa!
Épp Zsuzsikát készültem barbár módon hátba vágni a labdával, amikor hozzánk ért a kiáltás. Kidobóst játszottunk, ennek lényege pedig egy kis szadizmus. Nem jött össze, Zsuzsika csapot-papot hátra hagyva rohant anyukájához. Így volt ez szokás, kérem szépen, a szülő hívó szava törvény volt.

Zsuzsika nagyon lassan jött vissza, fejét lehajtva bámult valamit, amit a kezében szorongatott. A fene megevett minket a kíváncsiságtól, de nem mentünk elé. A szertartásoknak meg kell adni a módját.
Egyszer csak előttünk állt Zsuzsika, ránk nézett angyali mosollyal, és felmutatta kíváncsiságunk tárgyát. Egy szelet csokit. Egy egész szelet csokit!
Hirtelen az az egy szelet csoki lett a főszereplő, mindenki azt bámulta.
Zsuzsika szépen lassan elkezdte kihámozni papír köntöséből a gyönyör forrását, mi pedig feszülő izmokkal segítettünk neki, legalábbis gondolatban. Végül ott pucérkodott a csoki, és mi dermedten bámultuk.
Zsuzsika elégedetten vette tudomásul a ránk gyakorolt hatást, aztán áhítattal emelte szájához a csokit. Csak kicsit harapott belőle, épp csak a sarkát, de ez megmozgatta a mi rágóizmainkat is. Behúnyt szemmel élvezte az ízek kavalkádját, mi pedig vele cuppogtunk, vélve a csoki ízét.
Zsuzsika mámoros arccal nyammogott, aztán megállt szája mozgása. Kinyitotta a szemét, és hirtelen mozdulattal a legközelebb állónak nyújtotta a csokit.

Körbe ment az a csoki, mindenki élvezhette. Nem haraptunk bele, inkább szoptunk egyet rajta. Szinte semmi sem fogyott belőle, amikor Zsuzsika újra kezébe kapta. Megehette az egészet. De megosztott velünk egy varázslatos érzést. Az önzetlenséget.

Mindenkinek kívánok egy nyalintásnyi csokit.