Sziasztok!
Előre is bocs, ez amolyan "muszáj kiírnom magamból" hsz. lesz...
1.5 éve megismertem A lányt akiről kiderült, hogy Ő az aki mindig is hiányzott az életemből. Sajnos már ez elején kiderült, hogy részéről barátság a maximum és soha nem lesz köztünk semmi "több".
Mivel ő is egyedülálló volt és én is, jól megvoltunk mint barátok (persze az időnkénti nézeteltérések, félreértések és kisebb balhék mellett). Persze én mindig is többet éreztem iránta, bármit megtettem volna érte, mindenben segítettem, nem számított semmi. Napi szinten tartottuk a kapcsolatot (msn, teló, dumálás...).
Kezdtem úgy érezni, hogy lassan túljutok ezen és legyőzöm az érzéseimet, tudok rá tekinteni mint "csak" barátra. De tegnap elmondta, hogy talált egy srácot, akivel nagyon jó érzi magát és elkezdik a kapcsolatot.
Kb. olyan érzés volt, mintha átmenne rajtam egy T-34-es...
Olyan hirtelen jött ez az egész és most gyűlölök mindent (A lányt kivéve), legfőképpen magamat, hogy mi az ami abban a gyerekben megvan, bennem meg nincsen, és MIÉRT????????????
Úgy érzem én örülnék a legjobban, ha most kitörne a 3. világháború, elsőként rohannék a harcvonalba, fejemen egy "ide lőjetek köcsögök (mert megérdemlem)" táblával.
Persze mindent megteszek, hogy A lánynak továbbra is úgy tűnjön, csak tiszta barátként tekintek felé, mert ha így boldog lesz, az többet ér nekem mint az én életem.
De tudom, ez csak ideig-óráig maradhat fent és el fogom veszíteni örökre mint barátot is. És azt nem fogom túlélni.
Mindenesetre arra már rájöttem, hogy valamennyit segít ha valamivel széthajtom magam szinte összeesésig, lüktető fejfájásig üvölt a fülembe az In Flames és Pantera, továbbá mindezt megtámogatom egy liter sörrel és egy kis Johnny Walkerrel.
Persze nem adjuk fel soha, idővel minden jobb és könnyebb lesz, a jó elnyeri jutalmát és mindenki boldog lesz előbb-utóbb. Az élet szép.... de mikor lesz már vége?????