Kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel – szoktuk mondani, ha elkéstünk valamivel. Most nem egészen erről volt szó.
A lányunknak támadt egy ötlete, hogy koncertjeggyel lep meg bennünket Karácsonyra. Sokáig csak ötlet maradt, majd mire lépett volna, elfogytak a jegyek. Nem is tudom miféle koncert lett volna, de nem is lényeges. Anyókát 21-én engedték ki a kórházból, bár erős túlzás lenne azt mondani, hogy gyógyultan. Mozgásában erősen korlátozott. Nem tudtam volna maradéktalanul örülni a koncertjegynek. Na, de a gondviselés megoldotta azzal, hogy nem is sikerült jegyet szerezni.
Mit tesz ilyenkor egy szerető gyermek? Semmi baj apu, csinálunk mi nektek koncertet Karácsonyra.
Karácsony hétfőre, és keddre esett. A lányunk az ezt megelőző kedden érkezett haza Berlinből, a társa pedig csak pénteken. Volt tehát két nap a felkészülésre. Telefonon beszélt a dobossal, aki szerint attól több próbára lenne szükség, mint ami két napba belefér. Más lenne gyakorló zenészek esetében, de egyikük sem az. Helyszín a falu közösségi háza lenne, ami ezen a héten foglalt, Szilveszterre is kibérelték már. Hagyományosan magánrendezvény. Nem úgy van már mint volt régen, amikor a helyi TV (nem az amelynél gyászhuszárként vagyok alkalmazásban) szórakoztató műsort szervezett, amibe ötletszerűen is be lehetett kapcsolódni. Ahhoz be lehetett volna szervezni egy órás koncertet. Önálló műsorról lehetett szó, de csak újév után. Jó is lett így, hiszen igaza volt a dobosnak. Két hét gyakorlás se volt túlzás. A reklámozásnak is adni kellett egy kis időt.
Aztán elérkezett a koncert napja. Alig fél órával a kezdés előtt még kihalt volt a környék. A három előadón kívül csak a lányom pesti barátnője volt jelen. Mondtam is, hogy ketten már leszünk. Negyedórával később, amikor újból megjelentem immár feleségemmel és az ő testvérével, tele volt a terem. Az évtizedeken át megtapasztalt általános érdektelenséget figyelembe véve, nem volt ez annyira természetes. Már ezt sikernek lehetett elkönyvelni. Az est sikere most már az előadókon múlik. Én csak vendég voltam, annyi volt a dolgom, hogy végighallgassam a műsort, mégis erős izomrángást éreztem a bal vállamban. Nem is értem miért. (Általában a gyomromban szoktam érezni az izgalmat.)
Jól sikerült a falu első újévi koncertje. (lehetne hagyományteremtő!) Még nekem is gratuláltak a végén. Néhányan szóba hozták, hogy közel fél évszázada én álltam a színpadon. Ehhez képest mi nagyon gyengék voltunk, de az egy más világ volt.
Most hallgatom a felvételeket. Tényleg jó. 🙂
