Az erő leves van!
Előrebocsátom ez nem leves himnusz vagy a leves szeretetéről szól, de mi tagadás, leves országban nem fogy annyi, mint a mi családunkban :D
Nagyapám, apám törte az utat levesileg, aztán örököltem, s most a fiam fogyasztja nagy odaadással.
Az első momentum, amikor felfedeztem, de ügyet sem vetettem arra, hogy az erő velem van, az a gyulai vasútállomáson történt.
Általános iskolás voltam s gyűjtöttem a sörös dobozokat, cigarettás dobozokat. Velem együtt megszállottan mívelte ugyanezt a Marik Punyi, akkori országos cimborám, aki arról volt nevezetes, hogy a szünetekben radírt dörzsölt a tenyere közt, mint egy feszültséglevezetésképpen. Punyi a fényesi szőlőkben lakott, a szobája fala telis tele volt extrábbnál-extrább cigarettás dobozokkal, lehetett is, mert a közelben volt a Veszely Csárda és a parkoló, külföldibbnél-külföldibb kamionokkal.
Kisebbrendűséget élveztem, mert én a Nagyfenéki pusztán laktam s ott tehenek parkíroztak, az Ő adomáikat meg nem rakhattam ki a falra.
Egyszer aztán mégis csak rám köszöntött a szerencse, a vasútállomás sinei között botorkálva ráleltem egy narancssárga cigarettásdobozra, Ernte23.
A szívem a torkomban dobogott, el lehet képzelni azt az időszakot, a boltokban csak Románc, Sopianae, Kossuth, Pénzügyőr, OMÉK 86, TU 134 és Tabán cigaretták voltak kaphatóak.
Egyedül a várfürdőnél lévő dollárboltban láthattuk a csodát ha a homlokunkat szorosan az üveghez tapasztottuk. A dollárbolt pultjain Dunhill különféle színekben, KIM, Salem zöld dobozos, ezekről csak ábrándozni lehetett.
Nagyon megörültem az Ernte23 doboznak, mert pontosan tudtam, hogy ilyet csak a dollárboltban adnak és Punyinak sincs. Varázslatos színe volt, hüledeztem és a föld felett pár centivel jutottam haza, annyira feldobódtam a hatására.
Másnap boldogan vittem az iskolába és élveztem, ahogy Punyi könyörög érte, kínált egyszerre ötfélét, ami neki már megvolt. Egy darabig idegeltem Őt, de nem azért voltunk haverok, meg a szívem is nagy volt, ráálltam a cserére.
Aztán ennyi, fene se tudja mi lett azóta a gyűjteményeimmel. Pedig utána még másba is belevágtam. Régi pénzeket gyűjtöttem és történelemórára bevittem. Apám krumpli ásás közben kifordított a földből egy római pénzt, sidollal megtisztította és elbüszkélkedtem vele az iskolában, meg is lett az eredménye, a Doba Laci ellopta.
Az, hogy az égiek figyeltek rám, bizonyítja az Ernte23, lehetetlen helyen és körülmények között találtam, akkoriban ha valaki ilyen cigarettát szívott, biztos előállították felelősségre vonni, hogy miként jutott hozzá.
Időben ugrunk egy fényévnyit, 1991 az Elmű-höz jelentkeztem villanyszámlásnak. Kaszásdűlőn volt a felvétel, sajnos nem fértem bele a keretbe, de két hét elteltével szóltak, hogy a XVIII-XIX kerületben van felvétel.
Fel is vettek s mivel akkor vette vissza az ELMŰ a díjbeszedőtől a számlázást, egy hónapig az volt a dolgunk, hogy járjuk a ránk kiosztott területet és házról-házra egyeztessük a fogyasztó nevét, óra gyáriszámát és a mérőállást.
Kaptunk kockás füzeteket és egy héten csak egyszer kellett bemenni, hétfői napon.
De akkor is csak pofavizitre. Én azt a környéket kaptam, ahol a Perzecutor lakik, XVIII ker. Nemes utca környéke elég nagy területen. Az első nap azzal telt, hogy sétáltam és gondolkodtam rajta, hogy a szállingózó hóesésben lehet e villanyórát leolvasni vagy sem?
Miután egy tacsi is megharapott úgy döntöttem, hogy nem. Vettem pár sört és hazamentem Ria nénihez az albérletbe. Bebújtam a meleg ágyamba és felraktam egy bakelitet, egész estig azt hallgattam.
Másnap kimentem a területre újra és erőt vettem magamon, becsöngettem találomra valahova és mondtam mi járatban, készséggel fogadtak, megkínáltak házi pálinkával s kedélyesen elcsevegtünk. A Poth Irén utca elég hosszú s a fene essen bele két oldala is van, szerencsére laknak benne jó magyar népek s máshol is invitáltak egy kis nedűre. Aznap a füzetbe bekerült vagy 15-20 cím és mérőállás.
Megint hazamentem és bebújtam az ágyamba. Másnap hajnalban olyan hideg volt, hogy muszáj volt a napot a Rudasban kezdeni egy kis gőzfürdővel. Aki járt már éhgyomorra gőzfürdőben az pontosan tudja, hogy milyen érzés az, mennyire elgyengül az ember tőle és járni is alig bír. Nem kockáztathattam meg, hogy kimenjek abba a messzeségbe és járjak.
Vettem pár sört és hazamentem Ria nénihez.
Ismét csípős reggelre ébredtem, de furdalt a lelkiismeret. A többiek biztos reggeltől estig járják a házakat és magukat nem kímélve gyűjtik az adatokat. Metró, 50-es villamos és már kint is voltam a sűrűjében, egész nap mentem s belefeledkeztem, élveztem az emberekkel való kommunikálást, elpanaszolták a bajaikat, megkínáltak sütivel, ebéddel, borral és pinával.
Dolgoztam vagy 2-3 napot egyhuzamban, próbáltam behozni a lemaradást, de sok volt a hátrányom és végül az egészet elcseszte apám. Este felhívott és elcsicseregtünk, annyira, hogy hajnalban már vonaton ültem, mentem haza Gyulára és ittunk 3 napig. Fater értette a módját, a vonat lépcsőjénél várt két felessel a kezében, le se léptem s már ittunk, egészségedre, az Uniqum mindig favorit (Tiszteletem Zwack úr!).
Eszembe sem jutott, hogy munkahelyem van, reggel irány a piac, csőke-féle kolbász hmmmm tocsog a mustárban és friss kenyér, utána egész napos sörözés és vihogás, egymás térdének csapkodása, vadidegen emberek bosszantása.
A hétfő reggel már Ria néninél talált, az ELMŰ-nél volt jelenésem, füzetleadás. Vittem magammal egy bordó aktatáskát, amibe az előző munkahelyemről megmaradt hivatalos iratokat raktam. Ma született bárány módjára csaptam a homlokomhoz, hogy azt hittem ebbe a táskába raktam s így otthon maradt. Na jó majd legközelebb leadja és kitessékeltek bennünket, hogy menjünk leolvasni, fogyasztókat egyeztetni.
Így telt el a 4 hét, a kiképzés, a próbaidő. Egyetlen füzetet sem írtam tele, talán ha 15 oldalt, azt is mindenféle hülyeséggel, menet közben, másnaposan eszembe jutott versekkel.
Eljött a nagy nap, a leszámolás, megtelt a nagy terem kabátoktól lógó fogasokkal, párával, zizegéssel, széklábnyikorgással és, azzal, ami nekem nem volt: füzetekkel.
Füzet hegyek, tornyok, kirojtosodva, a borítóra skiccelve és én szégyelltem magam. Leültem a bejárat mellé az utolsó sorba és vártam a nyilvános megaláztatást.
Többiekkel nem nagyon volt kapcsolatom, csak pillogtak rám kérdőn és keresték a füzetjeimet, amit nem tartottam az ölemben.
Belépett egy nő a terembe, előre ment és elkezdte a mondandóját, engem akkorra már olyan gyomorideg kerülgetett, hogy rám jött a hasmenés, hányás.
Mindenki feszülten figyelt a tennivalókra és akkor megtörtént…
Kinyílt az ajtó és belépett a kirendeltség igazgatója. Rám mutatott, hogy maga! Azonnal álljon fel és jöjjön velem. Itt a forró víz nesze, minek voltam ilyen állat, nem gond, volt egy szép hónapom, legfeljebb nem adnak fizetést, majd lesz valahogy. Felkísért az igazgatói irodába, kinyitotta előttem az ajtót, megálltam az íróasztal előtt, leült és a földről felvett egy új villanyszámlás táskát.
Zoltán! Most azonnal munkába kell állnia, mert megbetegedett az egyik díjbeszedő és sok az elmaradása. Nincs idő a formalitásokra, írja alá a munkavédelmi oktatást, a fontosabb dolgokat elmagyarázom és felszereljük magát.
Soha nem esett szó a füzetekről, megúsztam egy pár perces rosszulléttel, amit az előadóteremben éreztem.
A kirendeltség igazgatója elmondta, hogy a mosoly és a kedvesség nem kerül semmibe, de sokat lehet vele keresni.
Megkaptam a kirendeltség melletti 10 emeletes körzetet, hatalmas mák volt, mert a beszedett pénzt rögtön leadhattam helyben, nem kellett kilométereket buszozni, kockáztatni.
Sosem tartottam be a szabályokat, 300 ezer forintnál meg kellett volna állni és leadni a pénztárba. Én mivel szünet nélkül vittem a saját területemet és + egy helyettesítést, így ha nem volt időm vagy kedvem bemenni, akkor néha 1.5 millió forint is volt nálam.
Nem féltem, egyszerűen nem gondoltam rá. Az is előfordult, hogy nem fért már a táskába, akkor a kabátomat tömtem ki pénzzel. Később rájöttem, hogy ha befizetem a saját OTP számlámra és egy héten egyszer kiveszem, majd befizetem az ELMŰ pénztárába, akkor egész frankó kamatokat zsebelhettem be. Egyetlen bökkenő volt csak, állandóan leszúrtak a pénztárosok, hogy jelentik a főnöknek, hogy egyszerre ennyi pénzt fizetek be.
Persze kedvesen hízelegtem és kerestem a mentségeket így soha nem lett belőle baj.
Összességében elmondhatom, hogy az egységnél Kiss Tamás és én végeztük a legprecízebb munkát. A többiek állandóan a dohányzóba puffogtak keresztbe rakott lábbal, hogy milyen köcsög fogyasztók vannak, mi meg nevettünk az egészen.
A legjobb beszedéseket produkáltuk, mindenkihez visszamentünk akár két alkalommal is, csak azt nem szedtük be, amire egyáltalán esély sem volt.
Hajnaltól késő estig dolgoztam, nem ritkán este 22h felé is ha a helyzet úgy kívánta.
Fiatal és egyedülálló voltam, a fizetésemnél jóval több volt a jattom és erre még jöttek a kamatok, amit az OTP számlámra befizetett pénzből kaptam, jó volt, ennyi.
Aztán belefáradtam, egyre fásultabban róttam a tíz emeletes házak lépcsőit, egyre fáradtabban csengettem s valami hiányzott.
Elveszítettem a lendületemet, a kitárt ajtók mögött sörös üvegek csörömpöltek, mosópor és rántott hús illata, gyerekzsivaj, hétköznapi gondok, veszekedések, családi élet.
Én meg minden este Ria néninél kötöttem ki, aki anyám helyett anyám volt, de még is csak egy albérlet. Hiányzott mellőlem egy társ és egy otthon, ami a sajátom.
]
