A bánki szivárlány
Nem szeretem a rossz végű történeteket, ahol előre közlik a tényeket, hogy rossz vége lett. A romantikusokért sem vagyok oda, nem hat meg a Valentin nap, szerintem selejt embereknek van igénye olyan ünnepekre, ami azt erősíti meg bennük, hogy a fűszál is elsarjad, és soha egymás mellé fektetik őket, de a felfújt léggömbök legalább illúziót keltenek. Valami ilyesmi, jó ez így?
A bánki emberek, a régi bánkiak meséltek erről, én meg szokásom gyűjteni, mondhatni minden olyan a fülembe jut, ami érdemes kéjboárdra. Így történt ezzel is, beültem a Harcsába sörözni egy fülledt nyári délután, és az egyik öreg mesélte. Mondanom sem kell, hogy belekerült néhány sörbe, de megérte. Íme:
A török utáni időkben volt itt egy földesúr, valami Ignácz-féle, nagybecsű, mindenki az ő szolgálatában valék, sokak száját étette. Volt neki egy fia, fényes öltözetben, aki nem találta a helyét és fel s alá járkálék a faluban, bevasalva az elismerő pillantásokat, senkivel sem beszélt, csak a mellényét simogatta. Ez a legény aztán egyszer meglátott egy lányt, akinek a szőke haja a vállára omlék, s a tóban mosá a gúnyáját. Homlokán izzadtságcseppek gördülik alá vala, s a válla felett átnéz. Összeakadt a pillantásuk, ezt nem kell külön magyarázni, amióta ember van a földön, és fiú, s lány összenéz, azóta ez így van. Hamar egymásba habarodtak, holott jelét nem adták. A lány paraszti sorból származott, tudott róla, hogy az uraságnak van egy fia, de életében először látta, s rögtön elalélt. A fiú nem mutatta, hogy kíváncsi lett a lányra, büszkén tovább gyalogolt, mint aki észre sem vette. De hosszú méterek múlva visszanézett a lányra. A lány még mindig megbabonázva nézte a távolodó férfit, s ott pecsételődött meg a sorsuk.
