Az erő leves van!

Előrebocsátom ez nem leves himnusz vagy a leves szeretetéről szól, de mi tagadás, leves országban nem fogy annyi, mint a mi családunkban :D
Nagyapám, apám törte az utat levesileg, aztán örököltem, s most a fiam fogyasztja nagy odaadással.

Az első momentum, amikor felfedeztem, de ügyet sem vetettem arra, hogy az erő velem van, az a gyulai vasútállomáson történt.
Általános iskolás voltam s gyűjtöttem a sörös dobozokat, cigarettás dobozokat. Velem együtt megszállottan mívelte ugyanezt a Marik Punyi, akkori országos cimborám, aki arról volt nevezetes, hogy a szünetekben radírt dörzsölt a tenyere közt, mint egy feszültséglevezetésképpen. Punyi a fényesi szőlőkben lakott, a szobája fala telis tele volt extrábbnál-extrább cigarettás dobozokkal, lehetett is, mert a közelben volt a Veszely Csárda és a parkoló, külföldibbnél-külföldibb kamionokkal.
Kisebbrendűséget élveztem, mert én a Nagyfenéki pusztán laktam s ott tehenek parkíroztak, az Ő adomáikat meg nem rakhattam ki a falra.
Egyszer aztán mégis csak rám köszöntött a szerencse, a vasútállomás sinei között botorkálva ráleltem egy narancssárga cigarettásdobozra, Ernte23.
A szívem a torkomban dobogott, el lehet képzelni azt az időszakot, a boltokban csak Románc, Sopianae, Kossuth, Pénzügyőr, OMÉK 86, TU 134 és Tabán cigaretták voltak kaphatóak.
Egyedül a várfürdőnél lévő dollárboltban láthattuk a csodát ha a homlokunkat szorosan az üveghez tapasztottuk. A dollárbolt pultjain Dunhill különféle színekben, KIM, Salem zöld dobozos, ezekről csak ábrándozni lehetett.
Nagyon megörültem az Ernte23 doboznak, mert pontosan tudtam, hogy ilyet csak a dollárboltban adnak és Punyinak sincs. Varázslatos színe volt, hüledeztem és a föld felett pár centivel jutottam haza, annyira feldobódtam a hatására.
Másnap boldogan vittem az iskolába és élveztem, ahogy Punyi könyörög érte, kínált egyszerre ötfélét, ami neki már megvolt. Egy darabig idegeltem Őt, de nem azért voltunk haverok, meg a szívem is nagy volt, ráálltam a cserére.
Aztán ennyi, fene se tudja mi lett azóta a gyűjteményeimmel. Pedig utána még másba is belevágtam. Régi pénzeket gyűjtöttem és történelemórára bevittem. Apám krumpli ásás közben kifordított a földből egy római pénzt, sidollal megtisztította és elbüszkélkedtem vele az iskolában, meg is lett az eredménye, a Doba Laci ellopta.
Az, hogy az égiek figyeltek rám, bizonyítja az Ernte23, lehetetlen helyen és körülmények között találtam, akkoriban ha valaki ilyen cigarettát szívott, biztos előállították felelősségre vonni, hogy miként jutott hozzá.
Időben ugrunk egy fényévnyit, 1991 az Elmű-höz jelentkeztem villanyszámlásnak. Kaszásdűlőn volt a felvétel, sajnos nem fértem bele a keretbe, de két hét elteltével szóltak, hogy a XVIII-XIX kerületben van felvétel.
Fel is vettek s mivel akkor vette vissza az ELMŰ a díjbeszedőtől a számlázást, egy hónapig az volt a dolgunk, hogy járjuk a ránk kiosztott területet és házról-házra egyeztessük a fogyasztó nevét, óra gyáriszámát és a mérőállást.
Kaptunk kockás füzeteket és egy héten csak egyszer kellett bemenni, hétfői napon.
De akkor is csak pofavizitre. Én azt a környéket kaptam, ahol a Perzecutor lakik, XVIII ker. Nemes utca környéke elég nagy területen. Az első nap azzal telt, hogy sétáltam és gondolkodtam rajta, hogy a szállingózó hóesésben lehet e villanyórát leolvasni vagy sem?
Miután egy tacsi is megharapott úgy döntöttem, hogy nem. Vettem pár sört és hazamentem Ria nénihez az albérletbe. Bebújtam a meleg ágyamba és felraktam egy bakelitet, egész estig azt hallgattam.
Másnap kimentem a területre újra és erőt vettem magamon, becsöngettem találomra valahova és mondtam mi járatban, készséggel fogadtak, megkínáltak házi pálinkával s kedélyesen elcsevegtünk. A Poth Irén utca elég hosszú s a fene essen bele két oldala is van, szerencsére laknak benne jó magyar népek s máshol is invitáltak egy kis nedűre. Aznap a füzetbe bekerült vagy 15-20 cím és mérőállás.
Megint hazamentem és bebújtam az ágyamba. Másnap hajnalban olyan hideg volt, hogy muszáj volt a napot a Rudasban kezdeni egy kis gőzfürdővel. Aki járt már éhgyomorra gőzfürdőben az pontosan tudja, hogy milyen érzés az, mennyire elgyengül az ember tőle és járni is alig bír. Nem kockáztathattam meg, hogy kimenjek abba a messzeségbe és járjak.
Vettem pár sört és hazamentem Ria nénihez.
Ismét csípős reggelre ébredtem, de furdalt a lelkiismeret. A többiek biztos reggeltől estig járják a házakat és magukat nem kímélve gyűjtik az adatokat. Metró, 50-es villamos és már kint is voltam a sűrűjében, egész nap mentem s belefeledkeztem, élveztem az emberekkel való kommunikálást, elpanaszolták a bajaikat, megkínáltak sütivel, ebéddel, borral és pinával.
Dolgoztam vagy 2-3 napot egyhuzamban, próbáltam behozni a lemaradást, de sok volt a hátrányom és végül az egészet elcseszte apám. Este felhívott és elcsicseregtünk, annyira, hogy hajnalban már vonaton ültem, mentem haza Gyulára és ittunk 3 napig. Fater értette a módját, a vonat lépcsőjénél várt két felessel a kezében, le se léptem s már ittunk, egészségedre, az Uniqum mindig favorit (Tiszteletem Zwack úr!).
Eszembe sem jutott, hogy munkahelyem van, reggel irány a piac, csőke-féle kolbász hmmmm tocsog a mustárban és friss kenyér, utána egész napos sörözés és vihogás, egymás térdének csapkodása, vadidegen emberek bosszantása.
A hétfő reggel már Ria néninél talált, az ELMŰ-nél volt jelenésem, füzetleadás. Vittem magammal egy bordó aktatáskát, amibe az előző munkahelyemről megmaradt hivatalos iratokat raktam. Ma született bárány módjára csaptam a homlokomhoz, hogy azt hittem ebbe a táskába raktam s így otthon maradt. Na jó majd legközelebb leadja és kitessékeltek bennünket, hogy menjünk leolvasni, fogyasztókat egyeztetni.
Így telt el a 4 hét, a kiképzés, a próbaidő. Egyetlen füzetet sem írtam tele, talán ha 15 oldalt, azt is mindenféle hülyeséggel, menet közben, másnaposan eszembe jutott versekkel.
Eljött a nagy nap, a leszámolás, megtelt a nagy terem kabátoktól lógó fogasokkal, párával, zizegéssel, széklábnyikorgással és, azzal, ami nekem nem volt: füzetekkel.
Füzet hegyek, tornyok, kirojtosodva, a borítóra skiccelve és én szégyelltem magam. Leültem a bejárat mellé az utolsó sorba és vártam a nyilvános megaláztatást.
Többiekkel nem nagyon volt kapcsolatom, csak pillogtak rám kérdőn és keresték a füzetjeimet, amit nem tartottam az ölemben.
Belépett egy nő a terembe, előre ment és elkezdte a mondandóját, engem akkorra már olyan gyomorideg kerülgetett, hogy rám jött a hasmenés, hányás.
Mindenki feszülten figyelt a tennivalókra és akkor megtörtént…
Kinyílt az ajtó és belépett a kirendeltség igazgatója. Rám mutatott, hogy maga! Azonnal álljon fel és jöjjön velem. Itt a forró víz nesze, minek voltam ilyen állat, nem gond, volt egy szép hónapom, legfeljebb nem adnak fizetést, majd lesz valahogy. Felkísért az igazgatói irodába, kinyitotta előttem az ajtót, megálltam az íróasztal előtt, leült és a földről felvett egy új villanyszámlás táskát.
Zoltán! Most azonnal munkába kell állnia, mert megbetegedett az egyik díjbeszedő és sok az elmaradása. Nincs idő a formalitásokra, írja alá a munkavédelmi oktatást, a fontosabb dolgokat elmagyarázom és felszereljük magát.
Soha nem esett szó a füzetekről, megúsztam egy pár perces rosszulléttel, amit az előadóteremben éreztem.
A kirendeltség igazgatója elmondta, hogy a mosoly és a kedvesség nem kerül semmibe, de sokat lehet vele keresni.
Megkaptam a kirendeltség melletti 10 emeletes körzetet, hatalmas mák volt, mert a beszedett pénzt rögtön leadhattam helyben, nem kellett kilométereket buszozni, kockáztatni.
Sosem tartottam be a szabályokat, 300 ezer forintnál meg kellett volna állni és leadni a pénztárba. Én mivel szünet nélkül vittem a saját területemet és + egy helyettesítést, így ha nem volt időm vagy kedvem bemenni, akkor néha 1.5 millió forint is volt nálam.
Nem féltem, egyszerűen nem gondoltam rá. Az is előfordult, hogy nem fért már a táskába, akkor a kabátomat tömtem ki pénzzel. Később rájöttem, hogy ha befizetem a saját OTP számlámra és egy héten egyszer kiveszem, majd befizetem az ELMŰ pénztárába, akkor egész frankó kamatokat zsebelhettem be. Egyetlen bökkenő volt csak, állandóan leszúrtak a pénztárosok, hogy jelentik a főnöknek, hogy egyszerre ennyi pénzt fizetek be.
Persze kedvesen hízelegtem és kerestem a mentségeket így soha nem lett belőle baj.
Összességében elmondhatom, hogy az egységnél Kiss Tamás és én végeztük a legprecízebb munkát. A többiek állandóan a dohányzóba puffogtak keresztbe rakott lábbal, hogy milyen köcsög fogyasztók vannak, mi meg nevettünk az egészen.
A legjobb beszedéseket produkáltuk, mindenkihez visszamentünk akár két alkalommal is, csak azt nem szedtük be, amire egyáltalán esély sem volt.
Hajnaltól késő estig dolgoztam, nem ritkán este 22h felé is ha a helyzet úgy kívánta.
Fiatal és egyedülálló voltam, a fizetésemnél jóval több volt a jattom és erre még jöttek a kamatok, amit az OTP számlámra befizetett pénzből kaptam, jó volt, ennyi.
Aztán belefáradtam, egyre fásultabban róttam a tíz emeletes házak lépcsőit, egyre fáradtabban csengettem s valami hiányzott.
Elveszítettem a lendületemet, a kitárt ajtók mögött sörös üvegek csörömpöltek, mosópor és rántott hús illata, gyerekzsivaj, hétköznapi gondok, veszekedések, családi élet.
Én meg minden este Ria néninél kötöttem ki, aki anyám helyett anyám volt, de még is csak egy albérlet. Hiányzott mellőlem egy társ és egy otthon, ami a sajátom.

Úgy éreztem az erő nincs velem, egy este felnéztem a Práter utcán a csillagos égre, reménytelennek tűnt.

A változás azzal kezdődött, hogy elutaztam Tereskére egy igazi hippi lányhoz, aki akkor szakított a barátjával. Kirándultunk egyet a hegyekben és megbeszéltük ott alszom nála, hogy másnap is tudjunk menni kirándulni. Este előtt azonban az anyukája ránk ripakodott, hogy mit képzeltek ti? Ez nem kurvák tanyája, takarodjon innen.
A lány mondta, hogy semmi vész, menjünk át Érsekvadkertre a barátnőihez.
Akkor láttam a feleségemet életemben először, biztos benne volt a levegőben, Ő is úgy emlékszik vissza rám, hogy feltette magának a kérdést: Ő az?
Aznap este Vadkerten aludtam, de nem a későbbi feleségemnél, hanem Susuéknál.
Reggel mindannyian elutaztunk Budapestre az országos táncháztalálkozóra.
Végig Annamária mellett ültem és fűztem az agyát, páváskodtam körülötte. Akkora porhintést kerítettem, hogy a mai napig röhög rajta. Olyanok, hogy izé, esti egyetemre készülök, persze azt tudni kell, hogy a szakmunkásképzőnél megrekedtem már régen és nem véletlenül voltam villanyszámlás, de kit érdekelt, tervezni azt lehet.
Invitáltam Őt, hogy egyszer jöjjön el Apám birtokára. Ő azt gondolta akkor, hogy apám biztos valami mezőgazdász, több hold földdel és gépekkel meg állatokkal.
Na, hát állatnak itt vagyok én, a birtok egy kis vályogház, de nyáron jókat lehet sörözni ott, mert ha a kútba leengedjük a kőbányait, akkor hűs.
Invitáltam több napos kajaktúrára a dunán, előtte sem voltam, utána se mentünk soha, de olyan jól hangzott.
A táncház találkozón mindig úgy helyezkedtem, hogy szem előtt legyek, mindig pont szembe mentem velük. Lestem merre mennek, én éppen, véletlenül pont arra jártam. Utólag el is mondta, hogy jót nevetett rajta, de a kívánt hatást elértem.
Nem tudtam róla, de akkor az Ő szívében még egy másik pasi volt, akiben később egy nagyot csalódott és így szabaddá válhatott az út előttem.
A hippim lánnyal találkoztam, és mondta üdvözöl Annamária. Átadta a telefonszámát és másnap már ott landoltam nála, pont karácsony volt. Így kezdődött.
Ő magáról azt hitte, hogy mivel gyülekezetbe jár és Bibliát olvas, így a viszonya Istennel rendben van. Nekem ugyan nem mondta, de azért imádkozott, hogy hívő férje legyen neki.
Egy nagyon szép startra ébredtünk másnap, Diósjenőre mentünk kirándulni. Első utam a kocsmába vezetett és letekertem egy deci rumot, utána még egy kis vörösbort és elmeséltem neki egy szűzmárjás viccet, teli szájjal hahotáztam, Ő meg elég furán nézett rám.

1995-ben házasodtunk össze, egy évet jártunk előtte. Mindkettőnk pontosan ugyanazt kereste, egy stabil kapcsolatot. Ő nem tudta azt, hogy Istenről még semmit sem tud s majd valamikor tőlem fogja hallani az igazságot, de minden nap azért imádkozott, hogy én is hívő ember legyek.
Egyelőre nem terveztem, Ő sem erőltette, én meg mondtam, hogy nem foglalnék még állást semmi mellett, inkább moziznék még egy keveset, hátha lejön a lényeg :D
Hmm, lejött, de nem az amit vártunk. Én már a sokadik munkahelyemen voltam s éppen kirúgtak, jött egy lejtős időszak és keményen piáztam meg drogoztam.
Szegény feleségemnek már eszébe sem jutott, hogy hívő ember legyek, azzal is beérte volna ha normális családi életet élhetünk.

Zsid. 12.11
Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.

Apám ül a konyhában a leveses fazék fölött és azóta is röhögünk a mozdulatán, a kenyeret, hogy ne morzsáljon a falhoz kocogtatta, a csempéhez, aztán az összes morzsa a padlóra került. Benézett a fazék aljára, majd felemelte a fejét és megjegyezte „LÁVESSSS” és vihogott hozzá. Rend szerint háromszor szedett, de ha kedvére való, akkor rám szólt, hogy nehogy már elvidd, fér még belém és jókat vihog közben pehhheheee :D

Jób. 39.16
Vígan leng a struczmadár szárnya: vajjon az eszterág szárnya és tollazata-é az?
Hiszen a földön hagyja tojásait, és a porral költeti ki!
És elfeledi, hogy a láb eltiporhatja, és a mezei vad eltaposhatja azokat.
Fiaival oly keményen bánik, mintha nem is övéi volnának; ha fáradsága kárba vész, nem bánja;
Mert Isten a bölcseséget elfeledtette vele, értelmet pedig nem adott néki.

17 éves koromban költöztem Budapestre, miután kiengedtek a börtönből, ahol 2 hónapos előzetes letartóztatásban voltam.
Nem sokkal azelőtt Apám félrehívott este a tanyán a tyúkól mögé, hogy Mari ne hallja. Mari az akkori talán nyolcadik mostoha anyám volt.
Mari megmérgezte magát, mert Apám felpofozta miattam. Hosszú történet, de ki nem állhattuk egymást. Rendszeresen elfogyasztott napi fél liter rumot és az üvegeket elásta, hogy apám ne találja meg. Mindet kiástam és olyankor üvöltözött velem, ha meg nagyon rájött a baszhatnék részegen, akkor kikezdett velem, menekültem előle.
Az iskolai füzeteimbe üzeneteket irkált cetlikre, „hogy takaródj a háztól te szarházi senki, csak kolonc vagy a nyakunkon!”.
Fiam! Te már nagy vagy, megállsz a saját lábadon, el kell hogy menj, választanom kell és nem akarom, hogy a házasságom tönkre menjen.
Tönkre ment? Jó hogy, s ráadásul kárpótolva lettem egy kicsit, mert a közös két gyerekük, amikor állami gondozásba került, rögtön utána egy kis időre, egy röpke nyárra nálam kötöttek ki. Akkor már volt saját házam s feleségem is.

Anyámnál szintén ez volt a helyzet, nem bírt velem, Ő is élte az életét.
Elkerülhetetlen volt a baj, belecsöppentem egy vagány társaságba, ahol elismertek és vittek magukkal betörésekre, végigfosztogattuk a környéket Gyulától Szegedig. Verekedések, lopások, garázdaság, s azt hittem soha nem lesz vége. Leléptem tőlük, éjszaka stoppoltam és egy fiatal pár vitt haza a tanyára. Anyám álomittasan kelt ki az ágyból és elhajtotta Őket.
Pár nappal később engem is elfogtak a rendőrök, a többieket már lecsukták.
Mikor hirdették az ítéletet és a többiek vállvonogatva vették tudomásul a letöltendő hónapokat, láttam az elkerülhetetlent.
Ha itt maradok végem, ebből a körből lehetetlen kilépni.
2000 forinttal a zsebemben eljöttem Budapestre, megúsztam mindent. A kirendelt pártfogóm mondta, hogy soha nem volt még ilyen precíz ügyfele, mint én. A papírjaimat azóta is őrzöm gondosan befóliázva, a vádirat, hogy miken mentünk keresztül.

Apámnak hiába mesélem az akkori dolgokat, hogy senki sem gondoskodott rólam, nem felügyeltek rám, hitetlenkedik, szerinte nem így van.
Én sem Őt okolom, Isten műve az életem, ha nem történnek meg, nem ide jutok, Isten mindig is felügyelt, csak nekem nem volt rá gondom.