Takony

Az úgy vót, hogy…

Fiam nekiállt szipogni és követelte az orrcseppet. Nejem hozott neki nyomogatósat, zöldet. De orrcsepp ügyében, amúgy is bajba vagyunk, mert patikában hosszú sor áll mögöttem, magam is jót álltam. Mondom orrcsepp kéne, az a zöld.
- Mi (flegmán)?
- Vibrocil talán…
- Adagolós vagy spray?
- Kell nyomni…egy adag, akkor biztos adagolós, de ha megmutatja, megmondom, elvégre kétféle van.

Szóval minden egyes orrcsepp, orradagoló vagy orrspray vásárlása macera, de nem miattam, hanem a gyógyszertáros miatt, akinek a munkáján kívül még a saját élete a legnagyobb nyűg.

Nejem hozott zöldet, Vibrocilt, mint kiderült orr spray, de szerintem adagolós pehhheheee
Fiam rácsapott, mint gyöngytyúk a takonyra és másodpercek múlva már virult a képe, levegőhöz jutott. Hiába mondom neki, hogy a rendszeres vöröshagyma és fokhagyma fogyasztás felér egy védettséggel. Ő nem eszi meg, fintorog, fanyalog és kifogásokat keres.
Bezzeg én, a vereset úgy eszem, mint az almát, a fokot esténként elgerezdelek egy fejet és vallom, hogy testileg, lekileg megedzi az embert.
Évekkel ezelőtt voltam beteg, taknyos, náthás, orrcsepp, vagy orr adagoló & spray helyett a vereshagymát eszem s percek alatt kitisztul a légjárat, nem marja az orrnyálkahártyám, nem szárítja, nem kerül vagyonokba.
Mondom a fiamnak, hogy ne használd azt az orrvalamit öt percenként, elég napközben egyszer és lefekvés előtt.
Csak affektál, hogy de apa, ha egyszer nem kapok levegőt? Tömi az orrába megint és szipog vele. Elég idegesítő, amikor nem hallgat rám és önfejű, hiába mondom, hogy egyen hagymát.
Leül az íróasztalához tanulni és a szipogásból hallom, hogy megint cseppentett, adagolt és utána felszakadó sóhaj. Szerintem túlzásba viszi, lehetne ezt egyszerűbben is, nem kell belőle tragédiát kreálni. Megint csak szipog, már nem is tanul, folyton az orrával van elfoglalva.
Egyre jobban hangolom magam és legszívesebben bemennék a szobájába lekeverni egy taslit, ne szipogj, ne használd ennyit, tönkre megy az orrod, egyél inkább hagymát!!!

Egyik este önsajnálatba merülve elsötétült előttem a világ, hogy milyen rossz nekünk, milyen szánalmas az életünk és mennyire hiábavaló. Csak a negatívumokat soroltam magamban, zúgolódtam és elnehezedett a lelkem. Több pénz kellene, ez sincs, az sincs, elégedetlenkedtem, panaszoltam a sirámaimat és úgy is aludtam el. Hajnalban még felébredtem és forgolódtam magam körül vagy három órát, tépelődtem, amíg el nem nyomott az álom.

Egy fal mögött álltam egyedül, féltem hogy észrevesznek. Egy épület alagsorából asszonyok szaladtak fel gyerekekkel a karjaikon, öregemberek tódultak ki és vénasszonyok, gyerekek sikítottak a rémülettől és elszabadult a pokol. Fegyverek dörrentek és emberek buktak el a porban, vér és égett hús szaga, fagyos rémület, segítséget sehonnan sem remélő üres tekintetek. Gyerekek kezüket az arcuk elé tartva üvöltöttek a vértócsában úszó, élettelen anyjuk után, de Őket is leterítették a fegyverek.
Valaki megragadta a vállam és feltuszkolt egy teherautóra, tele volt már sérültekkel, az asszonyok hátratessékeltek, hogy nagyobb védelemben legyek. A gyerekek pisszenni sem mertek. A teherautó elindult és egy résen át láttam az utcát, a tapintható feszültséget.
Férfiakat vezettek ki az utcára, letérdeltek és tarkón lőtték mindet. Koszos, elvadult arcú gyerekek lestek mindenhonnan a rejtekekből.
Egy lépcsőn futottunk fel és szűk folyósón át egy penészes szobában a mocskos parkettára ültünk s vártunk csendben. Egymásra néztünk riadtan, tanácstalanul, a szobában hamar elfogyott a levegő, de tűrni kellett, az életünk múlt rajta. Kívülállóként a főszereplője lettem egy filmnek, életszerű és félelmetes volt, csatakos verítékben úszva ébredtem fel.

Pipafüst

Az ember törekszik állandósult dolgok létrehozására, de hiábavaló.
Évekkel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ne tulajdonítsak értéket semminek, amiről kijelentik, hogy örökérvényű.
Család, munkahely, ország, művészeti alkotás, épület, emberi kapcsolatok.

Még 95 tájékán írtam egy humoros párbeszédet egy amnéziás férfi és egy elmeosztály szakápolója között. Nem sokra emlékszem belőle, lakótelepi lakás ajtaján kopogott be az amnéziás és a szakápoló kérdezte, hogy
- ki az?
- nem tudom.
- hogy, hogy nem tudja? Ki maga?
- nem tudom, tényleg nem tudom, kérem segítsen, nem emlékszem semmire.
- hogy engedjem be ha azt sem tudja ki maga?

Ennyire emlékszem belőle, 3 oldalas írás volt s mikor megmutattam a nejemnek folyt a könnye a nevetéstől, hogy milyen hülye vagyok, hogy lehet ilyesmit kitalálni?
Az írást sok másikkal együtt kiírtam cédére és gondosan eltettem. Azóta is ott van
Azaz fogalmam sincs, hogy hová lehetett az a lemez, pedig nagyon vigyáztam rá. Rengeteg fontos dolog volt rajta, mail címek, a még akkori kiwis netkapcsolatom belépője és sok doksi, fotók, beszkennelt családi blablák.
Nagyon fáj, hogy eltűnt.
De menjünk vissza rögtön az elejére, minden azzal kezdődött, hogy megszülettem, mármint számomra. A valódi kezdetet nem ismerem, Biblia írja, hogy teremtette, de nem voltam ott.
Meg az is, hogy Isten mit csinált a teremtés előtt, amikor még nem volt mennyország, Jézus meg föld, meg világegyetem. Világos, hogy Isten a végtelenben létezik és de…
Az összes megteremtett dolgok, lények előtt csak lebegve unatkozott a semmiben vagy önmagában?
Ezekre nem is fontos választ találni, mert nem lennénk boldogabbak és elégedettebbek tőle ha pontos ismeretre tehetnénk szert.
Az emberi tudás az utóbbi száz évben rohamosan megnőtt és okosabbak lettünk vagy boldogabbak? Röhej az is, amikor a pápa imádkozik a világbékéért. Miért nem mindjárt azért imádkozik, hogy múljanak el a hegyek? Vagy, hogy mindenki gazdagodjon meg és soha többé ne kelljen dolgoznia senkinek? Igen ám, de ha a gazdagnak nyaralni támad kedve ki viszi ki a reptérre, ki adja el neki a repjegyet, ki szolgálja ki és ki vezeti a repülőt? Mivel már mindenki meggazdagodott és senki nem hajlandó dolgozni, paradoxon, a rendszernek annyi.
Na, úgy hogy világbéke sem lesz soha.
Nem olvas Bibliát? Leírták világosan, hogy nép népre támad és a végén maga Isten elpusztítja a földet. Most akkor vagy Istenben nem hisz, vagy tud róla, de nem akarja elhinni, hogy igaz pehhheheee

.Franchise Isten, karácsonyi akció

Ha valami ingyen van, annak nincs igazi értéke az emberek szemében. Azt mondják a magyar emberek ár érzékenyek és figyelik az akciókat. Szeretik, ha valamihez olcsóbban tudnak hozzájutni, mint máskor szokás.
Valami ér 10 ezer forintot, azt most 9 ezerért megvehetjük. Jaj de jó, újságoljuk, akinek csak lehet, hogy képzeld mi történt. Ha ugyanezt 5 ezerért lehet megvenni, akkor tumultus alakul ki az üzletek előtt és az emberek egymást tapossák, hogy megvehessék. S ha sikerült, akkor büszkélkednek vele azok számára, akik nem jutottak hozzá időben.
Ha a 10 ezer forintos terméket már csak 3 ezer forintért adják, akkor nagy valószínűséggel valaki megveszi egyben és eladja 9 ezerért, mivel magyarok vagyunk, magyarország nem lesz, hanem pehhhehe :)
De ha az eladónak az a célja, hogy közvetlenül a vásárló közönséghez juttassa, akkor azt mondják rá, hogy a bolondnak is megéri, hát még nekem. El fogják kapkodni, és butának tartják az eladót, amiért ilyen olcsón adta azt, ami sokkal többet ér.
Ha a 10 ezer forintos terméket 1 forintért adják, akkor nem hiszik el, el sem mennek, annyira hihetetlen, biztos csak viccel.

Fagyos virsli

No kedveseim, hiányoztam?
Most bepótolom, hogy elmulasztottatok, ember legyen a talpán, aki végig tudja olvasni.
Menet közben lesz vagy tíz végszó.
Ahogy a falunk lelkésze mondaná: izgalmas.
Na de ne szaladjunk ennyire előre, ez nem a www.adrenalin.hu pehehhheee :)

Mát. 11.15
A kinek van füle a hallásra, hallja.

Ezen a feltételes módon már sokat gondolkodtam. Mind a négy Evangélista használta a kifejezést. A Jelenések könyvében többször is mondja Jézus: akinek van füle a hallásra, az hallja.
A Bibliában vannak részek, amiket egyszerűen nem olvasok el, mert nem találok benne semmit. Tele van erőszakkal, a zsidók pusztítják a környező népeket, asszonyoktól a gyerekekig levágnak mindenkit, majd később viszontvágják őket és sírnak Istenhez, jaj miért esett meg ez rajtuk. Nem nagyon értettem, miről szól, a próféták csak azt jövendölik, hogy ellened megyek, gyökerestől kiszaggatlak, elpusztítalak, rommá leszel és emlékezet sem lesz rólad.
Na mondom nagyszerű, van e nélkül is épp elég bajom, csak ideges leszek tőle, és gyorsan átlapozok a Példabeszédek vagy a Prédikátor könyvéhez. Isten azt mondta, hogy ezen a földön nem volt és nem is lesz Salamon királynál bölcsebb ember, de többször ki van hangsúlyozva, hogy ezen a világon Isten bölcsessége mindennél többet ér. Bár nem tudom pontosan, mit ért ez alatt, de hiszek benne, ezért szívesen olvasgatom mindkét részt.
1998-óta olvasok Bibliát, eddig 3-4 alkalommal jártam úgy, hogy egy-egy mondat, mint ha nekem szólna, csak nem akartam bemagyarázni magamnak, nehogy abba a hibába essek, hogy keresek valamire választ, s ha szimpatikus feleletet látok, akkor nagyobb figyelmet fordítok arra a mondatra.
De tegnap világosan rájöttem valamire. Foglalkoztat egy probléma, pontosabban egy ember.
Életemnek lezárult egy szakasza, néhány feszültségekkel teli, gyülekezetben eltöltött évek, egy csődbe ment vállalkozás, adósság hegyek s végül minden tehertől megszabadulva lakáseladás s költözés vidékre, egy kis faluba, Bánkra. Az eltelt tíz év, annak ellenére, hogy a feleségemmel mindketten hittünk Istenben, szinte csak zúgolódással telt. Ha éppen a nejem volt jobb passzban, akkor Ő tartotta bennem a lelket, néha meg én beszéltem a lelkére.
Sok energiát fektettünk a gyülekezetbe mindketten, de nem térült meg, csak üres ígéretek maradtak utána.
Ennek köszönhetően panasz, panasz hátán és a mi szempontunkból helyrehozhatatlan állapot alakult ki a szívünkben. Persze a lelkem legmélyén tudom, hogy Isten bármikor megváltoztathatja ezt, és akkor engednem kell neki.
A gyülekezetünktől elszakadtunk és szilárdan elhatároztuk, hogy soha többé nem megyünk egyetlen gyülekezethez sem. A szakítás után megpróbáltam eljárni pár gyülekezetbe, felkerestem mindenféle ágazatot, de borzalmasan éreztem magam, taszított a légkör mindenhol.
Közben eltelt néhány év, a Bibliát kezembe sem vettem, szándékosan kerültem, csak néha került a felszínre egy-egy mondat a lelkemből, hogy ne csak a magad hasznát keresd, blá-blá-blá. Meg amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal. Rögtön felzúdultam magamban és megkeseredett a lelkem, hisz az elmúlt 10 év másról sem szólt, mint hogy kihasználtak bennünket. Valaki szólt egyet s azon voltunk mi hamarabb, hogy a kedvében járjunk. Viszonzást azonban nem kaptunk senkitől (kivéve a családot).
Szóval ilyen állapotban kerültünk Bánkra, itt viszont kiegyensúlyozottá vált a légkör. Megszabadultunk a rengeteg adósságtól, feszültségtől és valóra vált egy régi álmunk, egy gyönyörű faluba, mesés környezetbe költözhettünk, saját kertes házba, az ajtó előtt macskával s fistelgő kéménnyel.
A falubeliek közvetlenek, figyelmesek és hétvégenként templomba járnak. Felkeresett a helyi Evangélikus lelkész, becsöngetett és beszéltünk pár szót.
Nagyon nem akartam biztatni, hogy aktív templomba járó ember leszek, de tetszett a hozzáállása, ezért vasárnap elmentem az Istentiszteletre. Kialakult közöttünk egy közvetlen párbeszéd Istenről és eleinte úgy látszott fellelkesül a beszélgetéseink nyomán. Azonban két hónap elteltével, mikorra megismerte a teljes hitemet, bizalmatlanná vált és rideggé.
Ha találkozok vele, érezhető feszültség van a levegőben, a gondolatait elrejti előlem, vagy ha alkalmat talál, akkor nyíltan felelősségre von, és burkolt támadásba lendül.

2007.08.24 reggel költözés Bánkra.
[link]

[link]





Legközelebb akkor jelentkezem ha bekötötték a netszolgáltatást.
Köszi az eddigi figyelmet.

A kacsával kezdődött, letépkedtem a lábát.
De van ennek előzménye, régebben a beásó ember voltam, mióta nem kertes házban lakunk kidobó ember lettem.
Sőt, a történet egészéhez vissza kell mennem egészen a gyerekkoromig.
Bandika, vele nagyon jól éreztem magam. Az volt a legszebb, legjobb, legvarázslatosabb legebb, amikor a szeméttelepet jártuk ketten.
Bandika az unokatestvérem, nagy lótoló gyerek, ha elindul feltöri a betont.
A szeméttelepre randalírozni jártunk ki, akkoriban még nem voltak tüntetések.
Összeszedtük az összes spray-s dobozt, egy hordónyi összejött. A hordóba festékeket öntöttünk és a tetejét egy kerékpár kerekével fedtük le, arra betontömböt és begyújtottuk. Iszonyat, hogy füstölt, mekkorákat szólt, mint a gépfegyversorozat, olyan sűrűn robbant.
A román határ egy kilométerre volt, kijöttek a határőrök dzsippel, pattantak ki a fegyveresek. Látták csak gyerekek, harmadjára már hírünk ment és ki sem jöttek.
Lassan 40 éves leszek és kezdem kiismerni magam.
Észrevettem, hogy ha kerékpározok és szemétkupacot látok az út mellett, automatikusan odanézek. Mindegy hol van vonzza a szememet. A legnagyobb forgalomban is, suhanó autók között, mint a mágnes. Nem tudatos. Egyszer csak azt veszem észre, hogy megnézem.
Út mellé kirakott bútorok és rozzant műszaki cikkek, szatyrok és dobozok a gyengém. Nem állok meg, de egy pillanatnyi megnyugvást érzek, olyan otthonos hangulata van. Próbálok ellene küzdeni, hogy azonnal elkapom a fejem de hiába, ha jön a következő tágul a pupillám.
A nagyobbik fiam Levente örökölte a vérvonalat, az identitás megvan. Pár éve jártunk együtt lomtalanításokra, úgy kellett kirángatnom a kacatok közül, annyira belemerült. Figyelem Őt és hasonló cipőben jár.
Találunk valamit a járda mellett azonnal megáll. Levente hagyd már, ne nyúlj hozzá, ki tudja milyen ebola van abban a dobozban vagy üvegszilánk.
Az aggódó atya elsőbbséget élvez és utána tör fel belőlem a kíváncsiság, ha már a fiam bizton van.
Inkább átnézem én, kincset lelünk tán.
Apaaaaaaaaa, vigyük hazaaaaaaa...
Valami csillogó fém, talál másikat mellé és három-négy apróság már van a tenyerében. Eleinte engedek neki hisz gyerek, de mikor nincs otthon, akkor rendre felkutatom ezeket a tárgyakat és kidobom.
Pár éve Szigetszentmártonban laktunk egy takaros kis parasztházban.
Az összes feleslegesnek ítélt lomot beástam, így lettem a mindent beásó ember. Ha a nejem látta előre, hogy valószínűleg beásom, de Ő ragaszkodik hozzá, akkor külön szólt, Apa nehogy beásd.
Aztán szemezgettem a dologgal, halogattam de egy csendes, egyedüllévős napon csak beástam. A nejem is sokat fejlődött, bizonyos tárgyakat eldugott a beásás elől.
Apám volt még nagy beásós. A tanyánk mögött ásott egy 3x3-as gödröt és jó mély volt. Abba dobált bele minden lomot. Tévét, széket, háztartási hulladékot, néha állt rajta a talajvíz. A mai napig megtudnám mutatni a gödör helyét, szívesen kiásnám, amiket eltemetett.
Napokon belül költözünk, ma kezdtünk el csomagolni és a Levente olyan dolgokat talált a szekrényekben, amit már rég elfelejtett. Levente dobd ki!
Apaaaaaaaaa, légyszi hagy tartsam meg.
Nagyon nehéz rávenni, hogy megszabaduljon valamitől, hörcsög módjára haza hord minden csillogó, érdekes fémeket.
Van egy kuckója, évek óta gyűjti oda a gyermekvilág kincseit, nagy a kísértés, hogy egyszer betolom oda a kukát és mindent beleborítok. Itt a kedvező alkalom, költözünk, próbálom elejét venni, hogy átörökítse Bánkra a lomokat.
Na de a kacsa, amelyiknek a lábait letépkedtem. Az a legemlékezetesebb.
A kicsi, Benjamin kapta ajándékba rokontól. Kereke volt a kacsának és hozzáragasztva klaffogó gumilap, ha felhúztad úszott a vízen.
Kettecskén voltunk és játszottunk a szőnyegen, kezembe került a kacsa. Már réges régen befészkelte a tudatomba magát, hogy nem illik hozzá az a gumilap, úgy néz ki vele, mint egy génhibás jószág. Észrevét titkosan megszabadítottam tőle és a zsebembe rejtettem, így már csak gurulni tudott. A zsebemből a gumit a kinti kukába ürítettem, hogy a nejem ne találja meg, ne tűnjön fel neki.
Egyszer csak rávillant a szeme a kacsára, hát ez meg hogy néz ki?
Hmmm, nem tudooom, biztos a kicsi volt.
Valahogy napirendre tért felette de csak ott motoszkált benne a hogyan és a miért.
Nem te szedted le? Szegezte nekem a kérdést.
Én szerintem én nem jártam ott, nevettem.
Tudtam én, hogy a fene egye meg, csak nem nyugodtál addig, amíg ki nem cibáltad a kacsa lábát.
Sumákolás dolgában Ő is nagy mester. Szigetszentmártonba vettünk a szobába új padlószőnyeget. Kevés idő elteltével az ágy mellett nagy barna folt. Este megjövök munkából s kérdem ez mi ez?
Hmmm, nem tudom, biztos a gyerek. Levente még egy éves sem volt.
Bennem is ott motoszkált a kérdés, hogy OK gyerek, de mi? Mi a barna, odakakilt és? Csak Ő takarította fel utána és nem tudja mi az? Új a szőnyeg s ott a folt.
Végül rákérdeztem, hogy te mi az mégis? Mit titkolsz?
Kuncogott, hogy nyúlt a kávéért, tévézett, nézte a Top modellt és kiborult.

Perpill most én vagyok a ludas. Évekkel ezelőtt vett a Petőfi csarnokban 4db porcelán tojástartót reggelihez, menet közben az egyik megrepedt. Most hogy költözünk egy laza mozdulattal kidobtam mind a négyet. Ésszerű okokból, tojást sosem tartottunk benne, repedt, nem fogom ragasztgatni, mehet. A kukában landolt.
Te kidobtad a... elhűlve nézte az üres polcot.
Persze, minek? Sose használtuk, sérült volt.
Igen de én vettem és alkudoztam rá, meg mást is vett azzal együtt akkor és...
Még is mit képzelsz? Fogom magam, kimegyek a műhelybe és kiszórok ezt azt, ami nekem nem tetszik majd.
Ne csináld már, veszek neked 50db tojástartót csak ne balhézz.
Persze ahogy kimondtam úgy nem volt igaz, soha nem venném a fáradtságot, hogy tojástartók után menjek. A tojásevés gyakorlatias dolog. Mire beletenném a tojástartóba, addigra megeszem. Angol hülyék csinálnak belőle ceremóniát, meg szerveznek hadsereget, hogy melyik vége legyen feljebb. A csúcsosabbik neki támad a vastagabb félnek és rendes gyűléseket tartanak ez ügyben.
Apám mondta, hogy egész pici voltam, totyogós és már akkor ezen jártattam az eszem. Látta, hogy megyek a kút felé a kalapáccsal.
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee, közben futott, de késő volt. Pipiskedtem és beledobtam a kútba. Később már tudta ha valamit nem talál, akkor az a kútban landolt.
Nagyobbacska lévén a légpuskáját is beledobtam. Szerencsére megakadt a falon, mert hosszú volt és nem esett bele a vízbe.
Mentem oda hozzá és mondtam, hogy pucska böle ploccs ümüm.
Ezt a mai napig hallom tőle és még mindig ideges, azóta is.

Hová tűnnek a dolgaink?

„A harmadik elég tétován beszélt. Nem is volt nagyobb közönsége, mint
egyetlen ember. De az ugyanolyan komoly áhítattal hallgatta, mint a másik
kettõt a maguk két-három fõs publikuma.
- Zebedeus jön majd a szolgájával, és azt fogják majd rebesgetni, hogy
eltûntek a dolgok. És hatalmas zûrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a
dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a
furcsa kis izé raf-raffiakötõállvány, amihez hozzá voltak erõsítve. És
akkor majd a Barát elveszíti a barátja kalapácsát, és a Fiatal nem fogja
tudni, hogy hol vannak... már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak,
mert apáik csak este rakták oda, este nyolc körül...”

No nem erre gondolok konkrétan. De mennyi mindent nyel el a föld?
Hány ezer éve él az ember a földön? Sok eszközt használtunk, ruhák, cipők s használati tárgyak. Minden megégett, minden az enyészeté lett, minden, amit kidobtak?
Hány lábbelit használtunk el, ahány ember? Alsónadrág? Hova lettek a dolgaink? Csak ha a pipákra gondolok, hány ember pipázott életében vagy akár most? Hol vannak azok a pipák? A szekrények, székek, asztalok? Mindent elégedetten elégettek miután kidobtak?
Az edények?
Holnap reggeltől üvegből lesz a föld s minden látható lesz, ami lent van. Hű de meglepődünk majd. Szállsz le a buszról és alattad egy felfedezetlen tömegsír.
Az automata kapubejáród alatt egy várfok rézágyúval.
Leülsz egy parkba gondolkozni, hogy hogyan fizesd a lakbért és alant a mélységben kincsesláda, de nem férsz hozzá, pedig megoldaná a gondod.
Az összes kidobott tárgy Ádám óta láthatóvá válna, mondjuk Attila sírja, azt nagyon keresik. Ott mindenkit lenyilaztak, aki jelen volt.
Erről jut eszembe, ahogy ismerem magam én megúsztam volna. Az a fajta vagyok, aki nem vett volna részt azon a temetésen, kibuliztam volna, valami nátha, nem akarom, hogy Attila elkapja, ilyesmi.

Tönkremennének a jól fizetett régészek, a fémkeresők és a geológusok. Minden üvegből van, minden látszik, üveggolyó.
A föld másik oldaláról bámul rám, csak a talpát látom.
Mi van te szerencsétlen? Gyere ide ha akarsz valamit. Nagy a szám az óperencián és az üveghegyen is túl.

Mondjuk temető mellett nem szívesen sétálnék.
Így sem.
Ők se tegyék
Napokban kérdezi egy ismerősöm miközben egy nyitott temető mellett haladtunk el, hogy miért nincs ez körbe kerítve?
Azért mert nem szaladnak el és nevettem.

2007.08.20. 1143 BP. Gizella út 34.
Azt hittem sosem érjük meg a napot. Szóban már eljátszottuk, elpoénkodtuk, amikor elmentünk otthonról és bezártuk az ajtót, hogy ''na ide sem jövünk többet''.
Formabontó módon, hangos punk zenével, üdítővel és sörrel, ill. utcai párnacsatával búcsúztunk a háztól. Sokan biztos zokon vették, hogy megzavartuk a délutáni pihenőt.
Nejem eleinte viszolygott az ötlettől, de látva a gyerekek lelkesedését Ő is odasózott mindenkinek, ahogy kellett. Képeken csak azért nem látszódik, mert Ő kezelte a kamerát. De ígérem nem olyan, mint Columbo felesége.
Ahogy kilépett az ajtón a ház egyik köztiszteletben álló lakója, kérés és kérdés nélkül megrohamoztuk, záporoztak az ütlegek, nem győzte könyökkel hárítani.
Neeeeeeeee mááááááááár, vendégeket várok, ne csináld máááááár.
Ez elhangzott háromszor, mire látva, hogy nem tágítunk kicsavarta Levente kezéből a párnát és megpróbálta viszonozni az ütleget.
Mondhatom kevés sikerrel, peheheeeeeeee
A véletlen úgy hozta, hogy eltaláltunk egy repülő párnával valakit, akit nem ismertünk és be sem mutatkozott. Felvette a járdáról a párnát és visszadobta, gyerekeknek se kellett több, megint eldobták irányába, de már célzottan, eltalálták.
Egy kisebb spontán csata keletkezett, én megpróbáltam a szárnyaim alá venni a három gyereket úgy, hogy alkalmam legyen az ismeretlennek odasózni jókorákat, hogy huppanjon az oldalán.
Elég lesz, elég, hárította el a továbbiakat. Nagyon köszönöm és mosolygott, nem is tudja, hogy felvidították a délutánom, köszönöm és ezzel elment.
Autók, ahogy elhaladtak kikiabáltak: ez az, adj neki. Járókelők megálltak s mint a cirkuszban nézték, kik ezek az őrültek. Még szerencse, hogy volt velem három gyerek, volt kire fogni. Nem látja? Gyerekek.
Pedig én találtam ki peheheeeeeeee

Az a helyzet, hogy nagyon sokat elnéztem eme ház lakóinak, a nejemet úgy kellett néha csitítgatnom, hogy ne essen neki, ne kaparja ki a szemét és ne nyomja le a torkán a csikket annak, aki hanyagul kipöckölte a teraszról és az udvaron ott aludt a kisebbik fiam Benjamin, még csecsemő. Csak a sírásra figyeltünk fel, a mellkasán landolt a csikk.
Tudom, hogy ki volt, a mai napig ezt csinálja. Rendet rakok a ház udvarán, felseprek, leslagolom patentra s után a kérem kiáll délcegen szopni a nikotinját, majd pöcc.
Ugyanez kilép a harmadikon az ajtaján, rágyújt, mert a lakásban nem füstöl, arra vigyáz. Mire leér a földszintre elszívja és a csikket abba a kertbe nyomja, amit aznap reggel takarítottam ki. Nézek rá meredten és még csak nem is köszön, félig megemeli a karját, rám sem néz úgy int.
A jó büdös …..
Öröm lesz végre elköltözni vidékre az ilyen tarhonyák elől és a saját házam tájékára fordítani a figyelmet. Ahol ha patent kertet alkottam és minden a kezem munkáját dicséri, nem kell tartanom attól, hogy lejön a kutyájával és odamonyózik s megsimogatja, jól van buksikám, szar meg marad ott gőzölögve.
Gyerekeket már be sem engedem a kertbe, tele van szaratva elégedetten.

Nos, szóval ezért a baromi hangos punk zene és az utcai párnacsata. Megbotránkozik rajtam meg cicceg az ablak mögül? Remélem.

Egyik lakó odapisilt a bejárati ajtó elé. Lerészegedett, nem találta a kulcsot, nem tudott magáról, kieresztette és dörmögött, dülöngélt közben.
Gondold el rendelkezik szavazati joggal is. Társasházi gyűlésen ezek a tarhonyák a leghangosabbak. Mindig felemelt mutatóujjal szónokolnak. Csak elfelejtik hozzátenni nyomatékosan, hogy kérem szépen én vagyok az, aki minden reggel odafosatom a kutyámat a kertbe, ahol elvileg szép növények nőnének, csak közben kirothadtak és a járda is feketéllik a kutyahúgytól.
Nem szóltam én eddig egy szót sem, zokszó nélkül feltakarítottam, eltakarítottam, de így búcsúképpen engedtessék meg nekem, hogy beolvassak és hallassak magamról egy kis hangos zenével. Remélem zavarok, ahogy Fábry mondaná.

A társasháznak megvannak az előnyei, de mondjatok legalább egyet...
Na légyszi. Tényleg nem vicc, már régóta gondolkodom rajta miért jó és kinek.
Hazajönnek köszönés nélkül és magukra zárják az ajtót. Nem takarítanak sehol csak zajonganak ha nincs elvégezve. Valaki ezért felelni fog. Mégis ki az anyád? Te dobtad el a taknyos papírzsebkendőt a lépcsőházban vagy nem? Tudod hányszor szedtem fel utánad öklendezve, hogy baszd meg az ebolád?!!!
Lehet egy punk zenével több?

Mindegy, már csak pár nap van hátra, olyasmit is megengedek magamnak, amit soha. Káromkodok, mert dühös vagyok.

Az külön szép volt mikor öncélú lépcsőház festésbe fogtam és virágokat telepítettem.
Rá egy napra az egyik emeleti lakónak lomtalaníthatnékja támadt. Foteleket és egy kétszemélyes ágyat hozott le az udvarunkra. Az egy dolog, hogy az ablakom alá és esett az eső, bűzített a több éves fekvénye meg izzadtság szaga a párás esőtől, nem tudtunk szellőztetni tőle. De a lépcsőház. Négy helyen verte le a vakolatot és egy darab virág darabokban végezte a földön.
Gondolod jött szólni, hogy szomszéd elnézést de segítek vagy megtérítem a kárát.
Lófaszt.
Szépen mosolyogva várta az ikeásokat, új bútor, nem győzött betelni vele, csillogott a szeme. Az enyém meg szikrát hányt.
Felsepertem a földet, kidobtam a virágot, gipszeltem újra a sarkokat és festettem.
Még egy kis punkot? Remélem elég hangos.
Gyerekek búcsúzom tőletek. Ahogy Szferle Mihályné mondta megboldogult férjének: fulladj meg a saját szarodban.
Misi bácsi tűzoltó kapitány volt és a felesége hajnalban ébreszgette, hogy apa ébredj, kelni kell!
Misi bácsi a másik oldalára fordult és közben jó ízűt nyammogott a külvilágról tudomást sem véve.
A felesége közben reggelit készített és kávét, majd újra próbálkozott. Apa ébredj, reggel van hahó! S közben leemelte róla a takarót. Na akkor aztán kiszabadult a palackba zárt szellem. A Misi bácsi a paplan alá dörrentett.

Tudom kicsit sem szalonképes az írás, nem alkalmas közlésre. De mit tegyek ha így érzek? Az egyetlen ember voltam a házban, aki csak azért takarított és tartott rendet a ház körül is, mert itt lakom. Nekem nem mindegy hová jönnek a vendégek, a barátok és ügyfelek. Ne kelljen már félrerugdalni a postaládákból kiszórt szemetet. Csodálatosan tudnak szelektálni. Ami nem kell az mehet a földre.
Felszedni? Majd én? Igen és soha nem szóltam egy szót sem, engedtessék meg nekem a jogos kifakadás.
Házunk egyik prominenssége költözött. Megkért, hogy néhány bútort, amit most nem tudnak magukkal vinni azt hagy hozza már le hozzám az előtérbe és hamarosan jönni fog érte.
Nejem pont ma jegyezte meg, hogy vége annak a világnak, hogy mindig jóhiszeműek vagyunk, azért valamit elértetek, ha nem is vagyunk olyan bunkók, mint ti, de ez után odafigyelünk rátok, az anyátok mindenit.
Mondanom sem kell, hogy nem jött érte és azóta sem láttam.
Nekem kellett szétverni darabokra a két nagyajtós szekrényt meg pár kisebbet és egy ágyat, majd konténert hozatni és elvitetni. Különben bosszankodhattam volna hetekig, hogy nem tudok tőle eljárni.
A társadalmi együttélés apró nüánszai, amik kellőképpen elviselhetetlenné teszik az életet és végül távozásra bírnak.

A könyvelő, megint jó sztori. Megérdemelte volna, hogy hátbarúgjam.
Benjámin volt vagy 4-5 hónapos, fickó lerobog, hogy valami nagyon hangos, viszi fel a fal a zajt és ő nem tud dolgozni, ebben a zajban nem tud koncentrálni. Megvontam a vállam, pedig az övét kellett volna. Az ajtóban álltam, magam mögött behúztam a bejárati ajtót, Benjamin a kiságyba aludt.
Nem tőletek jön ez a zaj? Rikácsolva kérdezett és arrogánsan. Közben próbált belesni a hónom alatt, mellettem, hogy lássa mi folyik a lakásunkban.
Csssssssssssssst, alszik a gyerek. Légyszi ne hangoskodj!
Biztos nem tőletek jön? S már nyúlt az ajtó felé, hogy belessen, meggyőződése volt, hogy reaktort üzemeltetünk.
Csssssssst már a francba, de addigra belökte az ajtót és félrelökött. Be a szobáig, kinyitotta és a kicsit látta csak a gyerekágyban, ahogy pihegett.
Kirobogott és továbbra is harsogva kérdezte, hogy akkor honnan jön a zaj?
Anyádból baszd meg, megmélem most legalább hallod a zenét, amit szolgáltatok.

Folytathatnám még, mert végtelen a történet s azt is tudom ha a ház lakóit kérdezik rólam, akkor nekik is megvan a véleményük.
Az írást is csak azért közlöm, mert hozzátartozik a teljességhez, ez is én vagyok.

Sziasztok ennyi volt, soha többet társasház.
Panaszra nem lehet okotok, egész sokáig elviseltelek benneteket

[link]
[link]
[link]
[link]
[link]

Láttam a spektrumon a Kosz-kommandó c. sorozatból egy epizódot.
Most nem magáról a filmről szeretnék írni csak egy részletre térnék ki, a csótányirtók és az éttermek viszonya. Aki az irtást végezte menet közben azt nyilatkozta, hogy mióta ez a munkája nem jár étterembe, inkább otthon főz.
Azt gondolná az ember, hogy tőlünk nyugatabbra, ahol volt már idő, hogy túllépjenek a saját emberi korlátaikon ilyen nem fordulhat elő.
Tudom, hogy ezek szélsőséges esetek és a film is azért készült, utána rögtön szemügyre vettem a konyhánkat. Többször is megemlítették, ne csak a fő helyeken takarítsák az étterem konyháját, hanem nézzenek be a résekbe, húzzák el a bútorokat rendszeresen.
Magamról/magunkról azt tartom, hogy alapvetően higiénikusan élünk. WC hetente egyszer alaposan kitakarítva, lakás naponta s szükség szerint hipós vízzel felmosva. A gáztűzhely az necces, az előző oldalán vaskos zsírréteg volt, a mostani meg még fiatal így jobban ügyelünk rá.
A gáztűzhely felett lévő szekrény alját közvetlenül éri a főzés közben keletkezett pára, oda be sem merek nézni. Lakásfestés alkalmával levakarom és fertőtlenítem.
Mi is beleesünk abba a hibába, hogy csak a fő helyeket takarítjuk, a bútorok közti rést nem.
Mikor elhúzzuk a faltól jönnek a madárlátta kanalak, kések, egy darab csont, aprópénz, felbontatlan ELMŰ-s csekk, a gyerek útlevele (már rég lejárt), morzsa hegyek, a rég elveszett csavarhúzóm.
Van két gyermekünk, főleg a kisebbik gondoskodik róla, hogy a rég eltűntnek hitt tárgyaink biztos helyre kerüljenek. Játszik vele, megunja és bedugja egy résbe s ott marad, amíg gondunk nincs az alapos takarításra.

Találtam érdekesebb dolgot is, egy gombát. Nem tudom milyen márkájú, én konyhagombának neveztem el. Furcsa, hogy eddig ilyesmit nem tapasztaltam, pont egybe esik a filmmel, mint ha csak ösztönözné a témát. Ha a gombát nem látom meg, nem fotózom le akkor most nem írnék erről.
A fiammal közösen terveztünk egy kisfilmet, a saját lakásunkban le is forgattuk, összevágtuk és került alá zene. De a terv az volt, hogy más lakásában filmezzünk olyan helyeket, amit alapból nem lehet látni vagy nem merné felvállalni, hogy megmutassa, hogy ne essék csorba.
Ilyenek a rések, repedések, szekrény teteje, hátulja, alja, ágy mögött.

A 90-es években dolgoztam a zuglói önkormányzatnál, mint környezettanulmányos. Bérlakásokra jártam ki és felmértük, hogy jogos e a szomszéd panasza, vagy ha segélyt kért, akkor milyen körülmények között él, stb.
Egyszer az Ilka utcába kellett mennem, mert az egyik lakó feljelentette a fölötte lakót, hogy ázik a mennyezet tőle és büdös.
Négy magyar vizsla volt a lakásban és egy idős asszony. Majdnem elhánytam magam, amikor ajtót nyitott. Áporodott húgyszag tódult ki a lakásból. Beléptem és az arcom elé téve a kezem, hunyorogva körbenéztem.
A parketta fel volt púposodva a kutyák vizeletétől, nem vitte le őket sétálni. A fal tiszta vér volt egy helyen, ruhák hegyekben a sarokban, hatalmas rumli és kosz, rohadás.

Szintén az Ilka utcában egy idős néni, aki Izraelben élt, de meghalt a férje és hazatelepült. Se lakása, se nyugdíja. Az önkormányzattól kapott egy szoba, konyhás lakást, wc kint, fürdés lávoárban. Segélyből élt, amit igényelt és vagy kapott, vagy nem. Iszonyat igénytelen körülmények, az asztalon mosatlan lábasok, birka faggyú szaga, ott is majdnem kiraktam a taccsot. Kiszellőztettem nála és kérdeztem tőle, hogy miért nem rak maga körül rendet?
Őnéki már jó így is, nem jár hozzá senki, neki meg megfelel, elhagyta magát.

Magamon is észreveszem, hogy ha 2-3 napig nincs itthon a nejem, akkor nem figyelek oda semmire, igénytelenedni kezdek. Nem rend szempontjából és a takarítás, pont ellenkezőleg. Ha nincsenek itthon van időm alaposabban kitakarítani a lakást.
De ma reggel pl. nem főztem kávét, úgy gondoltam kisétálok a kisboltba és ott iszok egyet, de végül elvetettem, mert a kisboltban köcsögök az eladók és nincs kivel diskurálni, vihogni kávézás közben, mert fagyos a hangulat. (ez egy másik téma lesz).
A kávézás elmaradt, de elmaradt a reggeli is. A hűtőben van kaja, de egyikhez sincs kedvem, kisboltba meg köcsögök az eladók, inkább maradtam.
Az ebéd? El is felejtettem, inkább szomjas voltam. Délután ettem dinnyét, jó hideg volt és lefeküdtem utána aludni. Tényleg, ti megeszitek a magját? Rühellem, mikor valaki félórákig kotorja belőle, én úgy ahogy van megeszem, de az almát is csutkástól, vörös hagymát meg úgy harapom, mint az almát. Paraszt vagyok?
Most 21h van, a vacsora is kimaradt, nincs kivel egyek, nincs gyerek zsivaj, már előre tudom hogy holnap reggel sem eszem. De csak azért, mert 4h után kelek és megyek utánuk vidékre, majd ott reggelizek.

Megértem azokat az idős embereket, akik nem fordítanak figyelmet magukra. Nem néz rájuk senki, így nincs is kinek rendben tartani a lakást, a magány meg nem vonja felelősségre.

A bogarakkal nincs gondunk a lakásba, 10 éve költöztünk ide, az első fázis katasztrófa volt. Éjjel arra ébredtem, hogy a nejem sikít. Kiment éjjeli edényre és meglátta a falon a csótányokat, szépen kikövéredett példányok voltak. Kérdeztem a lakókat, hogy az elődeink így éltek? Nem zavarta őket.
Ciki is volt mikor a lakásavatóra rokonokat, később barátokat hívtunk. Egyik kollégám ment kezet mosni és a szép fehér fürdőkádban ott csücsült egy méretes csótány, nem tudott elszaladni csak evickélt, a sötétben belepottyant.
Háromszor hívtuk ki a csótányirtót, végül eltűntek, de még ma is néha lesem a falat éjjel.
Azt mondják tisztán kell tartani a lakást és elkerülhető. Ez csak félig igaz, mert ha a szomszéd nem ügyel és rákapnak a mocskára, akkor hozzám is bekukkantanak a fal repedésein át.

Tavaly augusztusban meghalt egy nő a házunkban, én találtam rá. Egy hétig feküdt a hőségben a járópadlón. Miután elvitték bementünk a fiammal, hogy rendet rakjunk, mert elég igénytelen módon élt.
Gyerek rögtön nyitogatta a szekrényeket, hogy apa tartsuk meg, ez de jó.
Teszed le! Ne nyúlj semmihez! Nikotinfólia a falon, a bútorokon, az ajtón minden ragadt, a falból bűz áradt. Jött a nő lánya is, körbenézett és távozott, nem kellett neki semmi.
Kiraktam az utcára az összes bútort, a hűtőt, a tévét, mikrosütőt, minden kacatot, személyes holmiját. A falból még a szegeket is kihúztam. A wécében centis férgek iszkoltak, vastag döglegyek ki-be az ajtón.
A berendezést egy óra alatt eltakarították az utcáról a népek, pedig a lakók ott sipítoztak, hogy jaj mi lesz, ők nem is tudják.
Az önkormányzat tulajdona a helység, ők szemetes konténert nem küldtek, megoldottam saját hatáskörben.
Miután kisepregettem egy napig sósavat spricceltem a járólapra, csempére, wécébe, majd klórmésszel áztattam egy hétig. Az ajtót és ablakot levettem, hogy szellőzzön folyamatosan, de így is brutál volt. Háromszori festés után átérződött a falon a bűz.

1 perces kisfilm 8mb. megtölt, lenéz: [link]

Minden író egy ablak ugyanarra a világra, az élet egy hosszú folyosó és ha felütsz egy könyvet, megállsz egy ablak előtt, ahogy Ő látja.

Mostanában azzal szembesülök, hogy ha támad egy jó és kivitelezhető ötletem, ami a magam elgondolása szerint teli találat, akkor ha azonnal nem írom le elfelejtem. Jönnek a napi események és elnyomják, más gondolatok jönnek a helyébe s estére már csak arra emlékezem, hogy napközben volt egy jó ötletem.
Ma kétszer is nehéz helyzetbe kerültem emiatt.
Kerékpárral mentem egy ismerősömhöz az Egressy úton és az egyik buszmegállóban a trolibuszra várva ült egy csinos lány. Fekete szoknya, fehér ing, nagyméretű napszemüveg és igen, valóban öltöztet, mert szinte csak az maradt meg a látványból meg a hosszú, barna haja. Ez közvetlenül a Mexikói úti megállónál volt. Mire leértem a Nagy Lajos király útjához már rég elfelejtettem, de odapillantok a trolimegállóba és hajszálpontosan ugyanaz a lány, csak kicsivel világosabb szoknya, de hasonló alkat és igen a napszemüveg, az szinte pont ugyanaz, lehet más márka, de ugyanolyan nagy méretű, mint a szitakötők prizma szeme.
Jót röhögtem magamban s rögtön bevillant, hogy ez elmenne akár kandikamerás felvételbe is, hogy 5 buszmegállóba beállítani egy fiút és egy lányt, akik pontosan ugyanúgy vannak felöltözve s venni minden megállónál egy kamerával az autósok arcát, hogy mi a reakció.

Pont egy napja voltam egy televíziós válogatáson, ahol megkérdezték miért szeretnék náluk dolgozni s azt válaszoltam, hogy ezernyi olyan ötletem van papírra vetve, forgatókönyv, apró jelenetek, vicces történetek, kandikamerás ötletek, amik megvalósításához szükségem van háttér támogatásra.

Ezen agyaltam közben s nem volt kedvem megállni, hogy leírjam papírra. Azt már megtanultam, hogy papír és toll mindig legyen nálam. Félreállok, leírom és tekerek tovább.
Most elhagytam a járt utat s mivel sietős volt, ezért elkezdtem bemagolni a szöveget, dallamot kerítettem mellé és elkezdtem énekelni félhangosan a forgalomban.
Megálltam a pirosnál és éppen dudorászom, hogy két ember többször, de ugyanúgy néz ki lálálá, két ember többször, de ugyanúgy néz ki...
Jobbra tőlem egy nénike állt két nagy szatyorral. Igazi nénikés ruhában, sokat látott otthonkában, derekán vékony pánt, kopott cipő, őszes, bodor haj és élénk, világoskék szemek. Néz rám elképedve, hallotta a szöveget és a dallamot, de nem értette.
Magát a helyzetet nem értette, mert már vagy hatodjára énekeltem el ugyanazt a sort. Ránéztem és tudtam magyarázattal tartozom számára, azért is nézett rám kérdőn. Ha szó nélkül továbbhajtok valószínűleg mentőt hív és estére már egy gumislaggal a fenekemben, meztelenre vetkőzve magyarázhatom az ápolóknak, hogy csak egy kandikamerás jelenetet szerettem volna rögzíteni az agyamban.
Rámosolyogtam a nénire kicsit sután, bután és annyit mondtam neki, hogy dalszövegíró vagyok s elakadtam, ebből már nem sül ki semmi jó.
Csak a fejét csóválta, én meg beletapostam a pedálba.
Késő délután a Keleti pu. környékén tekertem s a fejemben összeállt egy történet, amit szeretnék majd leírni. A címmel viszont mindig bajban vagyok. Ha előbb a történetet megírom s utána elkezdek gondolkodni rajta, hogy mi legyen a címe, akkor mindig egy félórát filózok s mégsem lesz frappáns, igazán odaillő csak egy erőltetett dolog. Viszont ha csak úgy beugrik, akkor pont jó, pont csillagos ötös, de ha nem állok meg gyorsan, akkor elfelejtem.
Tanulva a délelőtti nénikés esetből jobbnak láttam félre állni, mert a következő pirosnál azon kapom magam, hogy megnyerek egy táncdalfesztivált.
Megállni ismét lusta voltam, ezért elengedtem mindkét kormányt s a legnagyobb forgalomban elővettem a papírt, tollat s leírtam, hogy LÉHA KOLJA POKOLJA.

Majdnem az életemmel fizettem ezért a mondatért. Egy busz haladt el mellettem és olyan közel, hogy nekisodródtam a padkának. Egyik kezemben a toll, másikban a papír és úgy kaptam a kormányhoz, szerencsére nem estem el, de nem sok kellett hozzá, hogy fejre álljak.
De leírtam.
1985-ben szobafestő tanoncként a gyulai kórházban dolgoztam pár hónapig.
A főnököm kiküldött a közeli kocsmába (Ibolya presszo) egy korsó sörért.
Kikértem, felültem a kerékpárra és fél kézzel vezettem vissza, a távolság kb. 500m. Már a kórház területén jártam közel a célhoz, a műhelyünkhöz. Egy éles kanyarban az apró sóderon kicsúszott alólam a kerékpár. Én leestem az oldalamra és a korsó sört úgy megtartottam, hogy éppen csak kilöttyent. Ez aztán az önfeláldozás, a saját (tepsi épségem hi-hi) nem érdekelt, csak a sör célba jusson.

Mielőtt hazaértem még eszembe jutott egy téma, ami vitte a pálmát a másik kettő előtt, de se meg nem álltam, se meg nem énekeltem, le sem írtam, így most tényleg az van, hogy csak arra emlékszem, hogy az Ilka utcán végig folyt a könnyem úgy röhögtem. Még most is derülök, de már csak azon, hogy milyen jót derültem valamin. Mint a kisebbik fiam, amikor szívből felkacag ha látja, hogy a nejem és én hosszan nevetünk valamin. Azt nem tudja, hogy miről van szó csak nevet azon, hogy nevetünk. Nevetés ragályos, pár éve volt egy kazettám. 5 percnyi nevetés, kacagás, artikulálatlan vihogás volt rajta.
Haverommal 1 perc után már egymás térdét csapkodtuk és törölgettük a könnyeinket. Teszteltük másokon is, de volt, aki tiszta hülyének nézett, hogy most akkor én mit is akarok tulajdonképpen tőle

Hja, majdnem kihagytam a legrosszabb változatot. Amikor azt felejtem el, hogy valamit miért írtam fel. Pár napja is tekerek, volt egy gondolatmenet, összefoglaltam és egy emlékeztetőt írtam hozzá. Szépen félreálltam és leírtam, hogy golyóstollal fogat mosni.
Ma előveszem a gyűrött papírlapot, amire egy halom félmondat, utalás, emlékeztető van felírva, ami mások számára ha olvassa kb. annyi, mint a nénikének a két ember többször, de ugyanúgy néz ki lálálá.
Félek is megmutatni bárkinek vagy akár elől hagyni az asztalon, mert ha valaki kézbe venné és megkérdezné: te mi ez?
Valószínűleg mentőt hívna és estére már egy gumislaggal a fenekemben, meztelenre vetkőzve magyarázhatom az ápolóknak.
Látjátok milyen bonyolult dolog az írás s milyen veszélyeket rejt magában?

Előttem van most is a gyűrött papírlap és tollal húzom át, amit már megírtam vagy legépeltem egy dokumentumba. Ilyenek vannak rajta, mint:

fejvesztési támogatás
légyírtás halonnal
fogat mosni golyóstollal
30/2775261 Kiss Lajos
sziget hapy jegy
fialaci
nyerjen ön is milliomost
léha kolja pokolja
pacuha jankó
ostrombél

Aztán egy párbeszéd lejegyezve, amit az asztalnál ülve írtam le a hívás után azonnal, nehogy elfelejtsem.

Paraszolvencia?

8:17, csörög a vonalasom.
Tessék guga...
Én meg Kriszti (idősebb nő hangja).
Na, ma visznek át műteni, úgy hogy hozzál be több pénzt!
???...
Ne haragudjon hölgyem, de azt hiszem rossz számot hívott.
Hjaj elnézést, azt hittem a férjem.
Semmi probléma és javulást, jobbulást, viszont hallásra!

Egy másik párbeszéd, a nejem és Benjamin a kisebbik fiam között zajlott le:

Anyaaaaaaa, fáj a karom...
Itt felül kisfiam?
Nem, itt leül.

Kurt Vonnegut írta egy könyvében, hogy az egyik regényét apró papírfecnikre írta napközben. Gyufásdoboz, cigaretta doboza, szalvéta, ami éppen a kezébe került. Megszámozta és berakta egy dobozba. A végén elővette és legépelte a kéziratot.

Nekem a legfőbb gondot az jelenti, hogy ettől nem lehet megszabadulni. Egy öngerjesztő folyamat része vagyok, amibe egyre mélyebben beleásom magam.
Éjjel is ha felébredek ott az ágyam mellett a papírla és a toll, mert szoktam olyasmit álmodni, ami egész jó kiindulópont egy történethez. Muszáj leírnom még mielőtt visszalszom.
Arra is volt már példa, hogy hajnal kettőkor ültem a gép elé és nekiálltam írni. A nejem hálóinben jött ki utánam és hunyorgott, dörzsölte a szemét. Apa te mit csinálsz ilyenkor.
Már egy félórája a gép előtt ültem, teljesen felélénkülve és ránéztem nagy elkerekedett szemmel, hogy hogy, hát írok.
Darabig nézett rám, mint aki szeretné ha ez most azonnal megváltozna és menjek vissza az ágyba.
Szó nélkül megfordult és ment aludni tovább. Megtanulta alárendelni magát akkor ha írok. Még Ő sem tudja mi lesz belőle, hogy fog végződni de látja nekem fontos.
Este 20h, a gyerekeket fekteti ágyba, még megnéznek valamit közösen. Egy pohár kakaó és próbálja Őket elcsitítani. Általában dühroham a vége, mert addig nem nyugszanak, amíg végleg ki nem idegelik.
20h felé már javában írni szoktam. Magamra húzom a műhely ajtaját, zene és próbálok elmerülni a gobndolataimban.
De egy ''fogjátok mááááááááááááár beeeeeee a szátokat!!!'' kizökkent. Rendesen el is felejtem, hogy mit akartam írni, hogyan szerettem volna levezetni, vagy mi lett volna a történet vége.
Pár percig megy a hangos szóváltás odabent s ilyenkor legszívesebben elmennék otthonról. Fel a kerékpárra, zene a fülembe s irány.
Vagy félrehúzódni egy dolgozószobába, egy másik házba, egy másik városba.
Ez lenne a befordulás, ami magányossá tesz és taszít a családtól?
Nejem szokta mondani mindig, hogy könnyű neked, te mindig megúszod. Kivonulsz a műhelybe, magadra húzod az ajtót. De próbálj meg bejönni és rendet tenni, majd meglátod.
Nekem még így is sok, hogy kihallatszódik.
De csak azért vagyok pipa, mert nem tudom leírni, amit szeretnék, nem tudok gondolkodni, tervezni.

Ha meg bemegyek, akkor én is üvöltök, de a végén rájövök, hogy jó ez így. Legalább engem komolyan vesznek, ha rájuk dörgök rögtön csönd lesz. Az már más kérdés, hogy a társasház többi lakója mit gondol vagy hogyan kommentálja. Nyár van, minden ablak nyitva.

Na, Zvolenszkiék meghülyültek, tisztára, mint az állatok. Nejem pont ugyanezt gondolja. Van egy tanítványa, egy bírónő, akinek van 3 gyermeke. Megkérdezte tőle, hogy szokott e kiabálni a gyerekekkel. A bírónő értette miért kérdezi, szerencsére a környékükön az összes kertesházban nagycsaládosok vannak, senki nem nézi hülyének ha néha üvölt és paprikavörös. Mindenki ugyanabban a cipőben jár. Nemsokára költözünk vidékre, Bánkra. Már várom nagyon, jó érzés lesz szabadon üvöltözni egymással és nem kell állandóan a fenti lakóktól tartani, hogy mindjárt mentőt hívnak s aztán egy gumislaggal...de ezt már ismeritek.
Akár engem, ismertek vagy nem? Ez az én ablakom, ahogy nézek a világra.

Hja, most megfordítottam a papírlapot és ezt találtam rajta:
biztos a negyedik emeleten lakik (Böce életszemlélete)
bankrablás robottal
disznóvágás a teraszon

Szerencsére emlékszem miért írtam le ezeket