A kora délutánt a folyóparton sétálva töltöttük, kisvárosi csend, ebéd utáni ejtőzés helyett, felfrissített a levegő és a beszélgetés. Nejemmel nyolc éve vagyunk házasok, hétköznapok rohanósak, este épp, hogy beesünk, a vacsora is kényszer, csak azért, hogy legyen a gyomorban eledel. Az esti híradó alatt mindketten elszendergünk, tudomást sem véve a külvilágról. A tévét az utolsó lekapcsolja, reggel ugyanaz, gépies, gyakorlott fogások, futás.
Hiányzott már egy meghitt beszélgetés az életünkből, amikor kint van az ajtón a tábla: kérem ne zavarjanak. Van pár mélyen meghúzódó probléma, ami mindig félre van tolva, majd máskor alapon és egyre nagyobb ellenérzést vált ki mindkettőnkben. Csak úgy lehet csillapítani, ha felfedjük a lapjainkat. A nejem gyermeket szeretne és nagyobb lakást, minden átmenet nélkül: a mostani lakásunkat eladni, teherbe esni és már egy nagy kertes házba szülni. Ismerem az álláspontját és az érveit, de egyelőre kivitelezhetetlen.
Én gyakorlatiasabban gondolkodom. A cég, ahol vezető beosztásban dolgozom, minden jónak tűnő külső jel ellenére haldoklik. Az, hogy az éves mérleg miként jelenik meg, belülről másképp fest. Nem véletlen, hogy a dolgozók negyede nincs bejelentve, a másik negyedének meg négyórás munkaviszonya van, a többi minimálbéren.
Idő kérdése csak és bejelentik a csődöt, papíron el lehet húzni a végtelenségig, de engem nem lehet megtéveszteni, eljön a nap, amikor minden munkást szélnek eresztenek.
Az én koromban egy ilyen állást megszerezni nem könnyű, ide is kapcsolattal kerültem.
Az ország tele van nálam képzettebb fiatalokkal, akik lobogtatják a papírjaikat és követelik a magas bért, a végzettségüknek megfelelően.
Ennyire nem vagyok elszállva magamtól, nekem a megszerzett tapasztalat biztosítja a versenyképességemet, de hol? Mondhatni sok a veréb és kevés a lószar, nem merek hosszú távon gondolkozni, csak lesem a napokat, óvatos vagyok és megfontolt.
A nejem heves érzelmi kitörései, hogy lassan belép a korba, és Ő előtte szeretne szülni, szinte zsaroló. Kikényszeríteni, hogy eladjuk a panelt, aminek a részletei így is nyomnak, a fenntartási költségei sem alacsonyak, nem lehet pusztán indulatok alapján dönteni.
A házasságunk nem túl sikeres, ezt őszintén bevallhatom, nem volt, ami mélyen összekovácsoljon bennünket. Nem voltak válságok, sem kiugró teljesítmény.
Már az egyetemi éveink alatt ismertük egymást, de akkor még nem kezdeményeztem.
Élveztem a fiatal koromból fakadó lehetőségeket. Nem voltam duhaj természet, sem kicsapongó, vagy részeges, csak néha elengedtem magam. Hagytam, hogy egy-egy jól sikerült buli a karjaimba sodorjon ezt-azt, és megízleljem.
Karolina, a nejem sosem bukkant fel ilyen rendezvényeken, konzervatív nevelést kapott, ezért is volt számomra vonzó, mikor éreztem, hogy fogást kell találjak az életemen és mederbe kell terelnem. Szokásos diplomás szerelmes pár, hirdetésekben lehet ilyet látni, hogy megütöttük a lécet. Minden elvárásnak megfeleltünk egymás szemében. Kultúrált, művelt, tiszta, önmagára igényes, jó humorú, csak semmi elviselhetetlen negatívum, ami terhet jelenthetne.
Összeházasodtunk, és vidékre költöztünk. Eleinte ugyanannál a cégnél dolgoztunk, de engem nem elégített ki a munkám és zavart, hogy egymás közelében vagyunk. Így összemosódott a magánélet és a munka. Nem volt éles határvonal, bent is előjöttek az otthoni dolgaink és otthon is a munkahelyi problémák.
Ahogy alkalmam nyílott, leléptem. Jött ez a lehetőség, rokoni kapcsolat és a munka is teljes embert kívánt (eleinte). Miután az oroszlánrészét elvégeztem, kiegyensúlyozottá vált és rutinmunkává fajult, a termelés nem igényelte tovább a szakértelmemet, de érdemtelenül megszabadulni sem akartak tőlem. Elszaladtak alattam évek úgy, hogy tudtam, csak teher vagyok a léghajóban, az egyedüli ok, amiért itt vagyok, az a rokoni szál.
