Mit tudok én a két fiamról?
[link]
[link]
Egy apa és fia viszonya nagyon nehéz dolog. A fiú szeretne hasonlítani az apjára, az apa ezt elvárja, ettől kerek, nincs előtte más minta, csak a családja.
Két külön világ, minél több ponton érintkeznek egymással, a figyelmük tárgya minél többször ugyanaz, a bizalom egymás iránt hatványozódik. Ha ismerik egymás gondolatait, s csak egy tekintetből ráéreznek arra, hogy mi jár a másik fejében, annál tartalmasabb.
Ez így leírva kommersznek hat, nem is szeretném szebb színben feltüntetni, valójában mindenki egy ilyen kommersz apa fia kapcsolatra áhítozik.
Az én világom szerint azt szeretném átadni számára, amit én jónak ítélek meg, amit rosszul csináltam, arra figyelmeztetem. Vigyázz, ne mutatkozz velük, kerüld a társaságukat, ki fognak használni, jót nevetnek egymás közt rajtad, csak ezért kellesz nekik, nem fognak havernak tekinteni. Elmondom neki, mert én is így jártam. Leventének sokszor kellett iskolát váltania, mert kicsit problémás. Sokáig volt a szülőcsatornában, oxigénhiányos állapotban volt, mire a szülész eldöntötte, hogy császár lesz. Ettől figyelemzavaros, tud ő mindent a világ dolgairól, jobban is mint a korosztálya, van neki empátiája, hatalmas szíve van. Csak nem tud sokáig figyelni egy dologra. Menet közben elkalandoznak a gondolatai, nem tud uralkodni magán, észre sem veszi. Azon kapja magát, hogy kibámul az ablakon, tetszik neki a felhő alakja, elképzeli, hogy egy nagy torony, máris a toronyban találja magát. Elképzeli, hogy milyen magas, arra gondol, hogy innen lenézni iszonyatos, fél a magasságtól, ezért lenyűgözi, mereven bámulja a felhőt, egészen addig, amíg rá nem szólnak. Levente! Meg tudod nekem mondani, hogy eddig miről volt szó? Figyeltél te az elmúlt 15 percben, vagy csak ábrándoztál? Majd jön a tanár panaszkodni, Levente az órákon nem figyel. Elmondjuk türelmesen, századszorra is, hogy mi történt, nem tehet róla. Őt így kell elfogadni.
A tanár megértően bólogat, majd kis idő elteltével már ingerültebben mondja, hogy Levente nem figyel. Még türelmesebben esedezünk, hogy nézze el neki, így született, Ő ilyen.
Az alaptermészete kedves, ügyel arra, hogy mindenkivel udvarias és előzékeny legyen.
Nem segít, a helyzet kiéleződik, keressünk másik iskolát. Így aztán sosem volt barátja, nem jött el hozzánk senki, hogy Levente itthon van? Nem kereste Őt sosem senki. Akik még is, inkább kihasználták, ilyen fegyvereses, lövöldözős báng-báng áhhhh grrrrrr játékokon felnőtt, neked minden szabad kontroll nélkül kisfiam c. gyerekek.
Mikor első osztályos volt, rémálmai voltak. Egyszer panaszolta, hogy kettéhasadt az iskola, ledőltek a falai. Nagyon küzdött, akkoriban folyton krákogott, szipogott, köszörülte a torkát. Kialakult egy rossz szokása, néha nagyon zavaró volt. Ott legózott a szobában, s szünet nélkül khmmm, khmm, sfszfí, sszffphí, khmmm.
Levente ezt ne csináld légy szíves! Hagyd abba.
Aham, mert ez így működik. Kicsit tudott uralkodni rajta, de a játék jobban lefoglalta, s egy perc múlva megint rázendített ugyanarra a nótára.
Khmmm, khmm, sfszfí, sszffphí, khmmm.
Leventeee! Jó, jó anya! De én is kértem tőle, utána elvittük orvoshoz, terápiára, külön foglalkozásra, ahol több ilyen figyelemzavarral küszködő, meg hiperaktív gyerek volt.
Én nem láttam ott semmi különöst, mindenki tök jó fej volt, szerintem csak arra ment ki a játék, hogy pénzt szedjenek be valamilyen címen, mert Leventében nem sok nyomott hagyott a : gyerekek, akkor most fogjuk meg a labdát, s képzeljük azt, hogy ez egy …na mi?
Levente? Te minek képzeled?
Levente! Figyelj rám egy kicsit!
Igazából környezetváltozásra volt szüksége, bementünk az iskolába, és indoklás nélkül kivettük Őt, igazgató firtatására azt mondtam, költözünk, csak hogy megszabaduljak tőle.
