J.K.Rowling

A SZERENCSE SZÍNES SZÖKŐKÚTJA

Volt egyszer hajdanán valamerre egy elvarázsolt kert, amit
magas falak és erős bűbájok vettek körül, s abban a kertben
egy domb tetején ott pompázott a szerencse színes
szökőkútja.
Esztendőnként egyszer, amikor a leghosszabb a nappal,
pirkadat és napnyugta között egyetlenegy boldogtalan halandó
bebocsátást nyert a kertbe. Utat törhetett a szökőkúthoz, s
megfürödhetett annak vizében, hogy aztán holtáig szerencsés
és boldog legyen.
A nevezetes nap előtt szerte a királyságban százszámra keltek útra az emberek, hogy a felkelő nap már a kert falánál találja
őket. Férfiak és nők, gazdagok és szegények, ifjak és vének,
mágiában jártasak és járatlanok gyülekeztek ott az éji
sötétben, s mindegyikük azt remélte, hogy ő lesz az az egy,
aki beléphet a kertbe.
Valahol hátul a tömegben összeverődött három, bánata terhét
cipelő boszorkány, akik, míg a pirkadatra vártak, elmesélték
egymásnak boldogtalanságuk történetét.
Az első boszorkányt, akit Ásának hívtak, olyan nyavalya
támadta meg, amelynek egyetlen gyógyító sem ismerte az
ellenszerét. Ása azt remélte, hogy a szökőkút megszabadítja
őt a kórságtól, és hosszú, boldog élettel áldja meg.
A második boszorkánynak, Altédának egy gonosz varázsló
elrabolta a házát, az aranyát és a pálcáját. Ő abban
reménykedett, hogy a szökőkút jóvoltából véget ér
szegénysége és tehetetlensége.
A harmadik boszorkányt, kinek neve Amáta volt, elhagyta a
férfi, akit mindenkinél jobban szeretett. Úgy érezte, sebzett
szíve sosem gyógyul be, s azt remélte, a szökőkút
megszabadítja bánatától s reménytelen vágyakozásától.
A három nő a kölcsönös szánalomtól vezérelve megegyezett
abban, hogy ha valamelyikük bejut, magával viszi a másik
kettőt, s egyesült erővel próbálják elérni a szökőkutat.
Mikor a nap első sugara felragyogott az égen, rés nyílott a kert
magas falán. Az embertömeg odatódult, s ki-ki kiáltva
hangoztatta igényét a szökőkút kegyére. A résen át növények
indái kúsztak ki a kertből; átkígyóztak a tolongok tömegén, és
rátekeredtek az első boszorkány, Ása csuklójára. Asa
megragadta a második boszorkány, Altéda karját, Altéda pedig
elkapta a harmadik boszorkány, Amáta talárját.
Amáta ruhája viszont beleakadt egy bús arcú lovag
páncéljába, aki egy csontsovány ló hátán ült.
Az indák a fal résén át behúzták a kertbe a három
boszorkányt, s velük együtt a lováról lerántott lovagot.
A hűvös hajnalban felharsantak a kint rekedtek dühös
kiáltásai, aztán a fal bezárult, és egyszerre néma csend lett.
Ása és Altéda haraggal fordult Amátához, amiért az
akaratlanul bár, de magával hozta a lovagot.
- A szökőkútban csak egyikünk fürödhet meg! Hármunk közül
is elég nehéz kiválasztani, ki legyen az, nemhogy négy közül!
A lovag, akit a falon kívüli világban Sir Luckless néven
ismertek, mostanra rájött, hogy társnői boszorkányok. Mivel ő
maga nem bírt varázserővel,
és nem volt mestere se öklelésnek, se kardforgatásnak, se
egyébnek, amiben varázstalan ember kitűnhet, úgy vélte,
reménye sincs előbb érni a szökőkúthoz, mint versenytársai.
Kijelentette hát, hogy ő maga inkább visszatér a falon kívülre.
E szavakra aztán Amátát futotta el a méreg.
- Nyúlszívű! - szapulta a férfit. - Húzd ki a kardod, lovag, és
segíts célba érnünk!
Így hát a három boszorkány és a bús lovag együtt vágott neki
az elvarázsolt kert ritka gyógyfüvek, gyümölcsök s virágok buja
sokaságával szegélyezett, napsütötte ösvényeinek. Akadály
egy sem állta útjukat, míg el nem értek annak a dombnak a
tövébe, amelyen a szökőkút állott.
Ott azonban, a domb lába köré tekeredve egy szörnyű nagy,
fehér féreg feküdt. A vándorok közeledtére feléjük fordította
vak szemét s ocsmány, puffadt pofáját, és e szavakat hallatta:

„Fizessetek fájdalmatok jelével!"

Luckless lovag kivonta kardját, hogy megölje a bestiát, de
pengéje eltörött. Altéda köveket hajított a féreg felé, Ása és
Amáta pedig varázslatokkal próbálták a szörny erejét vagy
legalább éberségét legyőzni, de pálcájuk semmivel sem
bizonyult hatékonyabb fegyvernek, mint társnőjük kövei vagy a
lovag vasa: a féreg nem engedte tovább őket.
A nap egyre magasabbra vándorolt az égen, s Ása
kétségbeesésében keserves sírásra fakadt.
Ekkor a hatalmas féreg az arcához érintette képét, és felitta
kicsorduló könnyeit. Szomját csillapítva azután félrekúszott, s
elnyelte egy földmélyi üreg.
A három boszorkány s a lovag megörvendett a szörny
eltűnésén, s azzal a szilárd hittel vágtak neki a dombnak, hogy
még délidő előtt elérik a szökőkutat.
A kaptató feléhez érve azonban földre rótt szavakat pillantottak
meg:

Fizessetek fáradságtok gyümölcsével!

Luckless lovag elővette utolsó garasát, s a domboldal füvére
helyezte, de a pénz elgurult és eltűnt. Ezután mind a négyen
továbbindultak, de hiába gyalogoltak még órákon át, egy
tapodtat sem haladtak előre; a dombtető ugyanolyan messze
maradt tőlük, és egyre a lábuk előtt látták a földre írt
felszólítást.
A vándorokon csüggedés vett erőt, mert a nap már túljutott
delelőjén, és süllyedni kezdett a távoli horizont felé. Azonban
Altéda gyorsabban és kitartóbban gyalogolt a többinél, s bár ő
sem jutott feljebb az elvarázsolt dombon, egyre biztatta társait,
hogy kövessék példáját.
- Bátorság, barátaim, ne lankadjatok! - kiáltotta, letörölvén a
verejtéket szemöldökéről.
Mikor a csillanó cseppek a földre hullottak, az utat elzáró írás
eltűnt, s a négy vándor észrevette, hogy ismét képesek felfelé
haladni.
A második akadály elhárultán örvendezve, nagy sietséggel
indultak tovább. Végül megpillantották a szökőkutat, mely
kristályként ragyogott a dombtetei fák és virágok lugasában.
Azonban mielőtt odaértek volna, feltűnt előttük egy folyó, mely
körülhömpölyögte a dombtetőt, elállva útjukat. A tiszta víz
mélyén a mederben sima kő feküdt, s e szavak voltak írva rá:

Fizessetek múltatok kincsével!"

Luckless lovag pajzsát csónakként használva át akart kelni a
folyón, de a pajzs a mélybe süllyedt alatta. A három
boszorkány kihúzta őt a vízből, majd megpróbáltak
átszökkenni a túlpartra, de a folyó nem engedte át őket, s
eközben a nap egyre kúszott lefelé az égen.
A négy vándor nem tehetett mást, töprengeni kezdett a kőre írt
felszólítás értelmén. Amáta jött rá elsőként. Elővette pálcáját,
kivonta vele elméjéből az eltűnt szerelmével töltött boldog órák
összes emlékét, s azokat mind a folyóba hullatta. Az ár
elsodorta az emlékeket, a következő pillanatban pedig
átkelésre alkalmas kövek emelkedtek ki a vízből. A három
boszorkány s a lovag végre elérhette a dombtetőt.
Ott csillogott előttük a szökőkút, még az addig látottaknál is
ritkább gyógyfüvektől és pompásabb virágoktól koszorúzva. Az
ég ekkor már rubinvörösben égett, ideje volt hát eldönteniük, ki
fürödjék meg a kút vizében.
Am még mielőtt elhatározásra juthattak volna, a gyönge Ása a
földre rogyott. A fáradságos út a dombtetőre úgy kimerítette,
hogy félő volt, meghal.
Három barátja a kúthoz akarta vinni őt, de a szenvedő Ása
esedezett, hogy ne törődjenek vele.
Altéda ekkor sietve összegyűjtötte a leghasznosabbnak hitt
gyógyfüveket, Luckless lovag kulacsában vízzel keverte őket,
s az erősítő italt a haldokló szájába csorgatta.
Ása azon nyomban erőre kapott, és felállt, mi több, rettentő
kórságának minden tünete nyomtalanul elmúlt.
Meggyógyultam! - kiáltott fel. - Nincs már szükségem a
szökőkútra, fürödjön Altéda!
Altéda azonban inkább szorgosan tovább gyűjtötte a
gyógynövényeket a kötényébe

Ha ezeknek a növényeknek a segítségével ki tudom kúrálni
ezt a betegséget, rengeteg aranyat kereshetek! Fürödjön
Amáta!
Luckless lovag bólintott, s a szökőkút felé tessékelte Amátát,
de a boszorkány csak rázta a fejét. A folyó elmosta bánatát;
immár belátta, hogy szerelme gonosz és hűtlen volt hozzá, s
boldog lehet, hogy nem kell látnia őt többé.
-Jó uram, te fürödj meg, legyen ez lovagi erényeid jutalma! -
mondta Sir Lucklessnek.
Így hát a lenyugvó nap utolsó sugarainál a páncélos lovag a
szökőkúthoz lépdelt, és megfürdött a vízben. Hihetetlen
szerencséje megszédítette, nem győzött ámulni rajta, hogy a
százak közül végül ő ért célba.
Mikor a nap eltűnt a horizont mögött, Luckless lovag a diadal
dicsfényétől övezve kikelt a vízből. Rozsdás páncéljában
térdre hullott Amáta előtt, kinél jólelkűbb és bajosabb teremtést
sosem ismert. Sikertől kipirult orcával magának kérte hölgye
kezét és szívét, s Amáta lelkébe öröm költözött, mert tudta, a
lovagban olyan férfira lelt, ki méltó kezére s szívére.

A három boszorkány és Luckless lovag kart karba öltve indult
le a dombról. Mind a négyükre hosszú, boldog élet várt, s
holtukig nem sejtették, hogy a szökőkút vizén nem ült
semmilyen varázslat.

[ Szerkesztve ]

"Holdfényszonátának összedőlt a könyvespolca, mert bétóven sors szimfóniát rakott rá..." /by old rocker/