mint fotós, természetesen érthető, hogy neked ez tetszetős, szép, esztétikus.
nekem, mint laikus, mint vendég és mint volt vendéglátó, minimum felfut tőle a szemöldököm. számomra a lagzi nem egy reprezentációs esemény, nem egy erőfitogtatás és nem egy elnyújtott egotrip-orgazmus, hogy hogy tudok megformálni egy biomasszát minél extravagánsabb mutatványokra késztetve mert megtehetem és ma minden rólam szól és senki nem utasíthatja vissza amit kérek.
nyilván sarkítottam, de én inkább erre asszociálok, mint egy szelíd harmóniakeresésre.
macilaci esetében lehet más a helyzet, írta, hogy ez nem a szigorú-típusú dresszkód, el tudok képzelni egy olyan helyzetet, ahol az egyébként szerény és jó fej pár egyetlen kérése, hogy ha lehet csak ennyit tegyenek meg értük, de tényleg semmi más feszkó nem kell. de én ezt a lehetőséget általánosságban marginálisabbnak érzem.
fotós szemmel ez szép, rengeteg lehetőséget ad, és emel az esztétikán, sima ügy. én meg az embereket nem fotón szerepelni hívom, őszintén szólva meg sem néztem, hogy ki miben jött, tőlem aztán jöhetett volna akármiben, ha ki van mosva vasalva. én mint vendéglátó azért hívom meg tisztelettel a vendégeket, mert szeretném ha megtisztelnének azzal, hogy ott lesznek egy számomra fontos eseményen és együtt tudunk egymás karjába borulva örülni annak hogy ordítani tudnék a boldogságtól.
persze, önmagában a dresszkód még semmit nem jelent, de nem véletlen, hogy jár ezzel egy elég negatív képzettársítás az emberekben, általában itt nem áll meg a történet, és tényleg egy dróton rángatott egotripet szervez az éljenazifjúpár, nem mezítlábas felszabadult kedves örömestet.