Hajnali fél négy. Fél órája indultunk a vidini Duna kempingből. A gyerekek azt hiszem újból elaludtak, nagyon csendben vannak. Látni nem látom, hiszen teljes még a sötétség, bár már lassan virradni kellene. Az utca lámpái gyengén világítanak, az aszfalton szétszórt üvegcserepeket is alig látni, miután lekapcsoltam az autó lámpáit. Áll a sor. Előttem cirill betűs rendszámú Moszkvics, előtte ugyancsak bolgár autó, pontosan 36 darab a határsorompóig. Benn várakozunk a faluban. Gondolom, milyen boldogok ettől a falu lakói, de aligha kérdezték meg őket, hol legyen a határállomás.
Nem sokat aludtam az éjjel. Tizenegykor feküdtem le, de még ekkor is annyira elviselhetetlen volt a forróság a faházban, hogy képtelen voltam elaludni. A taktaszadai fuvaros, akivel tegnap megegyeztünk, hogy négyautós konvojban megyünk haza, már három óra előtt felkeltett bennünket. Tegnap rettentően szenvedtünk a forróságtól. Azért indultunk most korán, hogy legalább az út egy részén kellemes időben legyen részünk. Lehet, hogy ez csupán az eddig megtett 40 km-re sikerült? Nem mozdul a sor. Lehet, hogy nincs is nyitva az átkelő? A többi magyar kiszáll a kocsiból, s előre jönnek hozzám.
- Lehet, hogy csak hatkor nyitnak – mondja Sanyi, a taktaszadai fuvaros.
- Még szerencse, hogy korán indultunk – állapítja meg ironikusan a sógora, Lajos.
- A német nem jött? – kérdezem, mivel Sanyi tegnap azt mondta, lesz egy ötödik autó, mert egy német Trabantos is jelezte, hogy csatlakozna hozzánk.
- Azt mondta, nem kel ilyen korán. Lehet, hogy neki volt igaza?
- Jól nézünk ki – kapcsolódott a társalgásba az én sógorom is – ha itt kell állnunk több mint két órát.
- Lehet, hogy nekem gondom lesz a benzinnel, mert iszonyatosan sokat vedel a Ladám - mondta Lajos – Hány kilométer Jugó?
- Legalább hatszáznak számoltam. Mennyi benzined van?
- Van két marmon kannám, meg a tankot is teletöltöttem Vidinben, de nem elég 10 liter százra.
Sanyi előre sétált a sorompóig, s azzal az észrevétellel jött vissza, hogy semmi mozgás nincs a sorompónál. Ezt persze innét is látjuk.
- Szerintem aludjunk, amíg állunk! – javasoltam, s visszaültem a Wartburgomba. Csaba sógor a Daciába, Sanyi a piros Ladába, Lajos a sárgába, vagyis ki-ki a helyére.
Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, de a szememet hiába hunytam be, elaludni nem tudtam. Valaki mindig járkált az utcán, jöttek újabb autók, akiknek már ellenkező irányba kellett elkanyarodni, hogy a sorba be tudjanak állni. Aztán jöttek kicsit előttünk egy mellékutcából is, akik szemlátomást elénk akartak betolakodni. Bosszantott a szemtelenségük, mint ahogy az is, hogy feleslegesen keltünk fel hajnalban. Mit hajnalban? Éjszaka. Már harmadik napja vagyunk úton a családdal. Persze ez csak akkor igaz, ha a hazaindulástól számoljuk. Otthonról múlt hét csütörtök reggel indultunk, és szombaton, a déli órákban érkeztünk a Fekete tengerhez. Nagy élmény volt, hiszen soha nem láttam még korábban a tengert. Egy hetet töltöttünk az Aranyhomokon, szombat reggel indultunk haza. Azt mondta a sógor kisebb fia, hogy menjünk haza ma. Megmosolyogtuk, noha valójában mi, felnőttek is nehezen értük fel ésszel, hogy milyen messze vagyunk hazulról. Úgy terveztük, beosztjuk az utat három napra. Szombaton 200km-t jöttünk, ami nagyon messze van az egész távolság harmadától, de nem szívesen kerestünk volna ismeretlen helyen szállást, Veliko Tarnovo-ban pedig az odaúton is megszálltunk. Tetszett a város is, a kempinget se kell már keresni, és a gyerekeknek sem idegen már az a hely. Tegnap 360km-t tettünk meg. Azért nem többet, mert nem akartuk éjszakára elhagyni Bulgáriát. Így esett a választásunk Vidinre. Ez volt a lehető legtávolabb.
Már majdnem elbókoltam, amikor a Wartburg ajtajának lemezhangjára riadtam. Ibolya kiszállt mellőlem, rágyújtani. Ezt az ajtót csak becsapni lehet, másképp nem csukódik. Kezdett világosodni. Hátul a gyerekek nyugodtan aludtak. Tamás ülve, Zsófi pedig összekuporodva feküdt az ülésen. Egyikük a padlóra is lefekhetne, hiszen ebben a kocsiban sík padló van. A lényeg, hogy alszanak. Legalább őket nem bosszantja a várakozás. Mindannyian szeretnénk már otthon lenni.
Egyedül Csaba ragaszkodik hozzá, hogy Szabadkán bemenjünk a piacra. Persze, ha sokáig kell itt várni, akkor csak estére leszünk ott, akkor pedig már nincs piac.

*

A városnézést inkább kihagynám. Idefelé is kihagytam, pedig rám bízták, hol állok meg. Bácska Topolán is csak azért tettem, mert rám villogott Csaba.
Akkor is rettentő meleg volt. Hiába ittuk a meleg narancslevet, nem nagyon frissített. Aztán akaratlanul az autóútra tévedtünk, ahol fizetni kellett az úthasználatért. Schillinggel fizettünk, de a visszajárót dínárban kaptuk. Hatalmas címletekben, ami valójában alig ért valamit. Csabáéknak új dínárban adtak vissza, így azt hitték, becsapták őket. Egyszerűen levágtak a jugók két nullát, s megújult a pénzük. Szívesen megnéztem volna a péterváradi erődöt Újvidéknél, de az autóútról nem láttam. Kirándulásra pedig nem szántunk időt, hiszen el akartuk érni estére Szófiát. Belgrádot is csak menet közben láthattam. Nagyon szép a Száva torkolat a sok híddal s a várheggyel. Belgrádtól Nis-ig fizetős autópályán haladtunk, de nagyon sajnáltuk rá a pénzt, ezért választottunk hazafelé más útvonalat. . Az autópálya-kaputól értetlenül indultunk tovább.
- Nem kell fizetni? - csodálkozott Ibolya, amikor átnyújtottam neki az éttermi blokkra hasonlító hosszú papírlapot.
Az eddigi két kapunál előbb fizettünk, majd kaptunk egy pici nyugtát.
- Én sem értem, de nem jártam még ilyen helyen. Fizetni nem kellett, de valahogy megoldják, nem mehetünk ingyen, az biztos.
Aztán kilogikáztuk a rendszert. A hosszú papírlapon helységnevek és kilométerek voltak listázva. Aha! Megvan! A kihajtónál kell fizetni. Igazuk van, akkor derül ki, hogy mennyit használtam a pályát. Így nem szakaszokat kell előre fizetni, hanem a megtett kilométerek alapján fizetek. Logikus.
A Morava folyó széles völgyén haladtunk délkelet felé. Térkép szerint hegyvidék, de közlekedési szempontból ennek nem volt jelentősége. Településeket csak messziről láttunk. Olyan, egyenfalvakat. A kis lejtésű cseréptetők annyira egyformák voltak, mintha egy gyárból kerültek volna ki, egy időben. A házak szinte mindegyike vakolatlan volt. Vasbeton váz, és vörös tégla kitöltő fal. Mintha minden ház új, még befejezetlen lenne, pedig ennek kicsi a valószínűsége. A földszintes magyar vidékhez képest szokatlan volt, hogy a legkisebb faluban is emeletesek a házak
Ekkor már a gyerekek nagyon unták az utazást. Hiába mutattam nekik bármi látnivalót, nem érdekelte őket. Folyton veszekedtek. Nekem sem ártott volna egy pihenő, hiszen minden korábbi utamat magasan túlszárnyaltam már. A Wartburg jól bírta az egyenletes, 110-es tempót. Néha lassú teherautókat kellett előzgetni, persze fokozott figyelemmel, hiszen jártak az úton tőlünk gyorsabb autók is. Egy előzésnél láttam a tükörből, hogy két autó jön nagy sebességgel a belső sávban, de amikor az egyik elment, már toltam is kifelé a Wartburg orrát a teherautó mögül. Pedig láttam, hogy kettő jön. Na, ez már határozottan a fáradtságtól van. Pedig mikor lesz még este?
Nis-nél eltöltöttünk egy fél órát, olyan megfontolásból, hogy ne menjünk keresztül úgy egy országon, hogy sehol nem állunk meg. Még a tankolást is a belvárosban oldottuk meg úgy, hogy a magunkkal hozott benzint betöltöttük a tankba. Egy teraszon leültünk sörözni, de fájdalmasan drága volt. Úgy döntöttünk, hogy gyorsan menjünk ebből az országból. A Nisava folyó 18km hosszú szurdokát kár lett volna kihagyni. Nem választottuk, egyszerűen erre vezet az út Bulgária felé. Helyenként több mint 100 méter magas sziklafalak merednek az út fölé. Annyi hely van csupán, hogy a folyó mellett elfér az út és a vasút. Persze nem mindenhol. A vasutat nagyon sok helyen csak alagútban tudták elvezetni, de a közúton is sok az alagút. A szurdok valódi mélységét, nem is érzékeltük igazán, hiszen csak a meredek sziklák tetejét láttuk. Viszont van olyan hegy, ami egy lendülettel, 700 méterrel emelkedik a völgy fölé. A szurdokon túljutva elcsodálkoztam a zöld búzatáblákon. Bácskában már aratnak, ez pedig jóval délebbre van. Igaz, fenn a hegyek között. A határátkelőnél egy hatalmas leaszfaltozott területet túrtak a nagy forgalom fogadására, de láthatóan csak hegybontással tudták megoldani. A határváros lenn volt a völgyben. Ott volt annyi eszük, hogy a tranzit utat nem viszik be lakott területre.
Amikor átértünk Bulgáriába, már alkonyodott. Felejthetetlen, kalandos éjszaka állt előttünk. Hajnal óta úton voltunk, minden eddiginél sokkal nagyobb távot tettünk meg, a hőség is megviselt. Határozottan elfáradtam már ekkorra.
Hiába tettem fel a mon-x szemüvegemet, nem sokat javított a látásomon. A szemem is rettenetesen el volt már fáradva. Ráadásul a szemüveg nem rám volt méretezve, erősen nyomta a halántékomat. Meg is álltam azonnal, amikor Camping táblát láttam. Csaba nem volt hajlandó letáborozni, mert neki fel volt írva a Szófia melletti kemping címe, ahol a bátyja szokott megszállni. Igaz, az még 70km, de már kezdett esteledni. Sötétben talán meg se találjuk. Tényleg nem találtuk meg. Betértünk ugyan egy szállodához, ahol már a parkolásért ki kellett fizetni 2 levát, ami 2 liter benzin ára volt. Ekkor volt este 10 óra. Reggel 4-kor indultunk, ez gyakorlatilag 18 óra vezetés. Ha a megállásokra levonunk egyet, akkor is sok. Különösen úgy, hogy korábban egy bécsi út kivételével, soha nem vezettem 4 óránál, és 300km-nél többet egy nap. Nem is terveztük tovább menni, ezért ittuk meg négyen a 2 deci meleg brandyt, és kísérőnek egy pohár – ugyancsak meleg – bort. A nyelvünk se forgott rendesen, úgy berúgtunk néhány percen belül. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem lesz szállásunk. Egy magyar társaság felajánlotta, hogy beengedi a gyerekeket a szobájukba, de nem fogadtuk el a segítséget. Csaba továbbra is a bátyja által felírt címet akarta megtalálni. Éjjel 11-kor. Illetve kelet európai, vagyis helyi idő szerint már éjfél volt, amikor tovább indultunk. 18 óra vezetés után, részegen, idegen országban, sötét éjjel, az autóban az egész családdal besoroltam a főút forgalmába. Rám is dudált, aki elé kikanyarodtam. Utólag belegondolva, ez volt a felelőtlenség csúcsa. Azon már nincs mit csodálkozni, hogy a kempinget nem találtuk, de még a Várna felé vezető utat is elvétettük. Begurultunk Szófiába. Éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat. Egy parkban beálltam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, és kifeküdtem az aszfalt és a fű találkozásához. Erre azért emlékszem, mert egyszer füvön, máskor aszfalton feküdtem amint forgolódtam, de mindenhol kényelmetlen fekvés esett. Lefekvés előtt Csaba még belém beszélt egy pohár bort, hogy jobban tudjak aludni. Talán egy óránál se tartott tovább ez a nyugtalan alvás. Néha fel is néztem, mert az út felől kocsiajtó csapkodást hallottam többször is. A lámpafénynél felismertem, hogy egy sárga Lada. Harmadik alkalommal nagyon közelről hallottam a kocsizúgást.
Két sárga Lada állt meg a Wartburg mögött, tele rendőrrel. Engem nem láttak, a kocsi ablakán kezdtek kopogni. Kiugrottam a hálózsákból, hogy megelőzzem a család felébresztését. Elkéstem.
Mindenkit felébresztettek. Velem szemben az volt a legelső kívánságuk, hogy vegyek magamra pantallót. Próbálkoztak többféle nyelven kommunikálni velünk, de magyarul egyikük se tudott. Ibolya olyan indulatosan kezdett velük kiabálni, hogy magam is meglepődtem.
Az nem érdekelte, hogy egy szavát sem értik. Miután megmutattuk a tengerparti szállásfoglalásunkat, letettek arról a tervükről, hogy Csabát, meg engem bevigyenek a kaptárba. Javasolták, hogy menjünk hotelba. A lényeg, hogy a parkban nem maradhatunk. Lehetett volna bennük annyi becsület, hogy kivezetnek a városból, de nem volt. A kicsi alvás és a sok izgalom ki is józanított. Nem állítom, hogy pihent voltam, de nem mérlegelhettem, menni kellett. A család ismét elaludt, de mi mást tehettek volna éjszaka? Autópálya vezetett Várna felé. Elég sok csomópontot érintettünk, de nem vétettük el az irányt. Mielőtt vége lett volna a pályának, megláttam egy Motelt. Befordultam a parkolóba, elővettem a hálózsákot, le a pantallót, és alvás. Négy órához jártunk már közel, amikor Csaba odajött megnézni, hogy alszom-e. Nem tudott aludni.
- Menjünk! – mondta – Nemsokára virrad, én nem tudok aludni.
Már 24 órája vagyunk úton, aludtam két szakaszban 2 órát, legfeljebb hármat, de attól semmiképpen nem többet. S még nincs vége a napnak. Erősen emelkedő szerpentinen, kettes fokozatba visszakapcsolva kínoztam a Wartburgot. A sötétben is észlelni lehetett, hogy épül egy hatalmas völgyhíd mellettünk. Hatalmas betonpillérek meredtek bele a sötétségbe, néhol toronydarut is látni véltem. Építik az autópályát, Csupán néhány kilométer volt ez a nehéz szakasz, majd ismét autópálya következett. Ekkor már kezdett világosodni. Miután vége lett a pályának, akkor is rendkívül jó minőségű úton haladhattunk, de már a fáradtságtól egyre lassabban. Széles völgyön vezetett az utunk. Az alacsony hegyek mögül fel kelt a nap. Éhes voltam. A család is felébredt lassan, kerestem az alkalmas pihenőt, ahol megállhatunk reggelizni. Csaba villogni kezdett, nyilván azért, hogy álljak meg. Egy buszmegállónyi öbölbe félreálltam.
- Azért jeleztem, hogy állj meg, mert én már nem látok. Nincs valami a közelben?
- Nem tudom, hol járhatunk, de valahol ezen a részen – mutattam a térképen. Veliko Tarnovo útba esik, az egy aránylag nagy város. Írja az útikönyv, hogy van kempingje a Sveta Gorán. Elég jól felszerelt. Legalábbis a könyv szerint.
- Mennyire van?
- Nyolcvan kilométer legfeljebb.
- Annyi még elmegy.
Kiraktam a kocsi mögé a kempingasztalt. Állva reggeliztünk, meg járkálva, mert ennyi ülés után a járkálás is pihentető. Kelet felől jött egy autó. Jött több is, mert ha nem is nagy, de azért volt forgalom. Ez viszont amikor megláttak bennünket, visszafordult. Jöttek vásárolni. A nagy pakkot látva nem akarták elhinni, hogy nincs semmink eladó. Tőlük megkérdezhettük volna, hol járunk éppen, de nem ismertük egymás nyelvét. Jó lett volna az iskolában megtanulni az oroszt, ha már úgyis kötelező volt, azt megértenék a bolgárok.
A tárnovói kempinget mire megtaláltuk, éppen dél volt. Kivettünk két bungallow-t, s azonnal el is aludtam.

*

Csaba nyitotta rám az ajtót.
- Alszol?
- Dehogyis.
- Gyere nézzük meg, mi van ott elől!
Mentem. A kis mellékutcából egyre többen jöttek rosszarcú csencselők. A sorba nem tudtak befurakodni. Láthatóan az volt az elképzelésük, de amíg nincs mozgás, nem tudnak beállni. Egy fehér inges, segédmotoros finánc végigjárta oda-vissza a sort. Megközelítettük a sorompót. Szó nem volt semmiféle ellenőrzésről, mindenki csak várt. Az egyik egyenruhás megkérdezte, hogy hol van az autó? Mutattuk, hogy ott van hátul. Akkor menjünk oda vissza – utasított, de azt nem tudom, hogy értettük meg mindezt. Ekkor számoltam végig az előttünk állókat. Az egész sorban csak a mi négy autónk volt külföldi. Parancs az parancs, vissza kellett mennünk a kocsinkhoz.
- Mi van? – jött oda Sanyi.
- Visszaküldtek – válaszolt Csaba - Nincs semmi mozgás. Pedig még hat óra is soká lesz.
- Mentünk volna inkább Románia felé.
- Idefelé is rengeteget vártunk, tudod. – szólt közbe a felesége.
Az asszonyok is körénk gyülekeztek, sajnálkoztak az értelmetlen korai kelés miatt.
Sok beszélnivaló nem akadt, mindenki ingerült volt már a várakozástól. Azt már tegnap megbeszéltük, hogy ők Albenán voltak, ahol sok a medúza, mi meg az Aranyhomokon, ahol viszont nincs medúza. Igaz, egyszer a két család elment hajókázni, én pedig őriztem a parton a ruhákat. Akkor láttak medúzát ők is, de a strand tiszta volt.
Jobbról hatalmas vörös korongként kelt fel a nap. Mint mindig, most is volt egy elképzelésem az égtájakról, de nem jól gondoltam. A nap egész biztosan keleten kél. Tegnap este a Dunánál se tudtam helyretenni az irányt. Látom magam előtt a térképet, miszerint délen van Bulgária, északon Románia. Csakhogy ebben a kis csücsökben akkorát fordul a folyó, hogy a román rév van délen. Valójában teljesen mindegy, az a lényeg, hogy átjussunk Jugóba, de már jó volna mielőbb. Ha hatkor indulunk, akkor is délután négyre érünk Szabadkára. Azt hiszem, a piac kimarad. Sőt, mivel én vezetem a konvojt, Szabadkát is elkerülöm, meg Belgrádot is, hogy ne kelljen fizetős utat használnunk. A hat órai indulás persze hiú ábránd, hiszen 36 kocsi van előttem most. A csencselők közül biztosan befurakodik legalább 5-6 autó. Beültem a kocsiba, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, s rápihenni a várhatóan fárasztó napra. Persze, ha sötétben nem tudtam elaludni, most már teljesen reménytelen próbálkozás. Jobb híján az elmúlt hét élményeit dolgoztam fel magamban.

*

A Sveta Gora kemping nem volt annyira rendben, mint ahogy az útikönyv alapján gondoltuk. Találó kifejezés rá, hogy lepusztult. A sátorhelyek elhanyagoltak voltak, nem is állt egyetlen sátor sem. A faházakat is jó régen állíthatták fel. Az ágy sodronya annyira ki volt nyúlva, hogy képtelenség volt a teknőben oldalra fordulni. Annyival volt jobb egy függőágytól, hogy legalább stabilan állt. Elméletileg el lehetett volna férni 1-1 gyerekkel, de éjszakára inkább a padlóra feküdtem. Délben persze senkivel nem kellett osztoznom a házon, hiszen a többiek aludtak éjjel. Ibolya és testvére Marika, ebédet főztek, a gyerekek felderítették a területet. A kerítés alatt találtak egy törött vízvezetéket, ami gyakorlatilag ugyanaz volt, mintha forrásra leltek volna. A lényeg, hogy jól összesározhatták magukat.
Három óra körül ébredtem fel. Megkerestem a WC-t, ami meglepően jó állapotban volt, a környezethez képest. Sárga csempés vizesblokk zuhanyfülkékkel, mosdók sorával, tükrökkel és hideg vízzel.
A WC is rendben volt. Igaz, nem a mi kultúránknak megfelelő, hanem úgynevezett pottyantós. Zománcozott vastálca, kiemelt lábhelyekkel. Elől a betonba árkot véstek, hogy a kicsapódó víz visszafolyhasson a tálcára. A sarokba odakészített vesszőseprő lehetett a WC-kefe. A használt papírt nem a lyukba, hanem az odakészített papírkosárba kellett rakni. Csupán a nadrágra kellett vigyázni, nehogy vizes legyen. Csaba nem volt hajlandó használni, inkább kiment az erdőbe. Ezt nehezen értem, hiszen ott is guggolni kell, ráadásul nem lehet leöblíteni.
Délutánra beiktattunk egy városnézést. A hegy tetején állt egy tetőteraszos étterem, ami ekkor nem volt nyitva, de mellőle is szép kilátás nyílt a völgyre. Vagy mondhatnám inkább szakadéknak, ahová a város épült. A szemközti sziklafal lehetett tőlünk legalább 5 kilométerre, a magassága legalább 100 méter, de inkább több. Az óváros keleti szélén magasodott a várhegy, a Caravec. Hozzánk képest a vár legmagasabb tornya is mélyen volt. A hozzánk legközelebbi részen állt egy árkádos múzeum-épület, előtte egy hatalmas vastű (vagy kard)két lovas alakkal. Valamilyen bojárok emlékműve. A múzeumot szinte körülölelte a Jantra folyó. A túlpartján apró sikátorok mentén, sok-sok szinten régi házak tornyosultak. Mint partifecskék a löszfalban. Mediterrán vidékeken gyakori a hasonló elrendezésű város, de a valóságban nem láttam még ilyet. A szintkülönbségek döbbenetesek. A zöld vizű Jantra szinte áll. Nagyon lassú a folyása, ezért összevissza tekereg. Szinte mindenütt ott van a városban. Az észak-déli főútvonal, s mellette a vasút úgy halad át a városon, hogy híd, alagút, megint híd, megint alagút, megint híd. A város északi részén egy kicsit még kanyarognak a folyó mentén, majd egy bevágáson felkapaszkodik (az út legalábbis) a szemközti fennsíkra. A folyó keletre hagyja el a várost, mert arrafelé nyitott a völgy.
Lesétáltunk a hegyről, bementünk a múzeumhoz, majd egy gyaloghídon átkeltünk a folyó fölött. A vízparti nyárfák csúcsa nem ért fel a hídig. A parti szálloda egyik oldalát oszlopokra építették. Nagyon sok szint volt alattunk, de az utca fölött is volt még…azt hiszem három, vagy négy.
Ez volt a sétánk végpontja, mert szemerkélni kezdett az eső. Siettünk vissza a kempingbe, de nagyon messze volt, nagyon sok volt a lépcső, hiába volt erdő is a hegyen, mire megérkeztünk, rendesen eláztunk. Ekkorra persze el is állt az eső, és hamarosan újra kisütött a nap.
Reggel hatkor volt ébresztő, fél hétkor indulás. Jól kipihentem magam ekkorra. A cél már csak 200km. Nagyon lazán teljesítjük délig. Félúton beiktattunk még egy városnézést Sumenben. Járt itt Kossuth Lajos is. (korábban) Nem esett ugyan útba, de tettünk egy kb. 10km-es kitérőt. Az egyik zebránál nem engedtem el a gyalogosokat, amiért hallottam, hogy jól lerománoztak. Nem figyelték a hátsó ablakon lévő MDF-es H betűt, csak azt látták, hogy nem cirill betűs a rendszámom. Csaba kapott egy piros lámpát, ezért még külön feladat volt, hogy megtaláljuk egymást. Bementünk egy visszataszító üzletbe, hogy valami kaját vegyünk. Valami túróstáska féleséget sikerült beszerezni, de rettentően sósra sikerült. Nem nyerte el a család tetszését. Én is erőszakkal ettem meg.
A parkban leültünk egy presszó teraszára kólát inni. Kólát persze nem kaptunk, mint ahogy az országban sehol. Az egyetlen üdítő egy világoszöld folyadék volt, ami még a nagyon elsózott süteményre se volt elég édes. A gyerekek nem is voltak hajlandóak meginni. Városnézés előtt még kinn az országúton lebonyolítottuk második bulgáriai tankolást. Előző este a határátlépés után, az első adandó alkalommal megtankoltunk, de már ott jelentkezett az a probléma, hogy nem adtak keveréket. Mivel náluk lényegesen kevesebb a kétütemű autó, nincsenek ilyen kútoszlopok. A saját olajomat kellett a tankba töltenem. A második tankolásnál viszont már nem volt készletem. Hosszas rimánkodás után voltak hajlandóak adni 3 leváért háromnegyed litert. Közben Ibolya lebonyolított egy pénzváltást. Nem volt ugyan szükségünk levára, de az „ügyfél” kedvező ajánlatot tett. Tíz forintért adott 1 levát, ami a hivatalos 17=1-hez képest nagyon jó váltás volt. Később viszont korrigált, mert rájött, hogy számára így kedvezőtlen. A végeredmény 20=1 lett, így pedig mi jártunk rosszul. Vigasztaljon az a tudat, hogy ő járt közben, hogy olajat kapjunk.

Várnába érve egy pillanatra megláttuk a tengert. Az utcákban liba nagyságú sirályok repkedtek. Egyet széttaposva is láttam az aszfalton. Felfokozott izgalmi állapotba kerültem, ezért különösen bosszantott, hogy a várost nem megfelelő irányban hagytuk el, s így legalább 10-15km-el többet mentünk a szükségesnél, mielőtt a tengerpartra értünk volna.
Megérkeztünk. Zlatni Pjasaci, Hotel Kopristvica, első emelet. Két egymás melletti, és egy távolabbi szoba. A kettő a tengerre nézett, ahová azonnal le is siettünk, mert nem volt víz a szállodában. Azt ígérték, reggelre lesz. Az üdülőtelep a hegyoldalba épült, s a mi szállodánk elég messze esett a víztől. A rengeteg lépcső különösen felfelé okozott bosszúságot. A társaság legifjabb tagja, a négyéves Ervin nem is bírt felmászni, az apja volt kénytelen a nyakába venni. Amikor a lépcsősor tetejére értünk, lemászott, és futás!

*

Nagy élmény volt ez a hét, de már szívesen elhagynám Bulgáriát. Hat órakor nem történt semmi. Hétkor se. Fél nyolckor megérkezett a vidini kempingből a Trabantos német és jól kiröhögött bennünket. Mutatta az óráján, - gondolom – hogy mióta vársz itt hülye magyar? Mondom neki, hogy éppen most érkeztünk (ezt nem érti) „cén minute.” Nyolckor néhányan kifordultak előttünk a sorból és elmentek. Felzárkóztunk. Egy rosszarcú be akart elém furakodni, de nem engedtem. Csak utána gondoltam bele, hogy akár még erőszakosan is felléphettek volna. Szerencsére nem tették. Újabb kocsik mentek el előlünk, majd a soron kívül állók közül mindegyik. Csak találgattunk, mi lehet ennek az oka. Bizonyára nem az a szolgálattevő a határon, akire számítottak, így inkább másik átkelőn próbálkoznak. Kicsit előrébb jutottunk a sorban, de így is eltelt legalább még egy óra, mire sorra kerültünk. A nap ekkor már határozottan ontotta a meleget. Na, ennyit a korai indulásról.
Leadtam pecsételésre a négy útlevelet, jött a finánc, mondta a csomagtartóra mutatva, hogy „bagázs”. Láthatóan sokallotta a holminkat. Mondtam, hogy kemping. Bólintott, hogy megértette, majd intett, hogy mehetünk. Bejutottunk tehát a senki földjére, ahol megint várni kellett. A környezet határozottan gusztustalan, szemetes volt. Erősen emlékeztetett arra a pihenőre, ahol Belgrád után megálltunk az autópályán. Nem nagyon túlzom el a dolgot, ha azt mondom, alig volt a pihenőben hely, ahol leheverhettünk volna. Iszonyatos embertömeg időzött ott. Rengeteg német rendszámú kocsi, de a németeket nem láttam sehol. Na jó, nem ismerem fel ránézésre, hogy ki milyen nációból való, de ilyen sötét bőrű németeket nem sokszor lehet látni.
A sógorom azonnal rájuk fogta a nagy orruk miatt, hogy muzulmánok. Nem tudtam meggyőzni, hogy nem attól muzulmán valaki, hogy nagy az orra.
A pihenőben volt egy téglaépület, ami a legkevésbé sem nevezhető korszerű toalettnek. Nem mi voltunk az elsők, akik nem voltunk hajlandóak bemenni a bűz, és annak okozója miatt, ezért a környékén is nagyon figyelni kellett, hova lépünk. Na itt, a két határellenőrzési pont között, csak lent, az árokban voltak odapottyantott „taposóaknák.” Sajnos természetes az ilyen környezet ott, ahol sok embernek, hosszú ideig kell várakozni. Előttünk két kocsit is visszafordítottak. Ez még egy lapáttal rátett a feszültségre. Ennek ellenére hozzá fogtam enni, pedig nem esett jól, de már órák óta éhes voltam.
- Jó étvágyat! – szólt oda Lajos.
- Nem nagyon van, – szóltam vissza megköszönés helyett - de már nagyon éhes vagyok.
- Meddig váratnak még itt is? Mikorra érünk így haza? - sétált oda hozzám.
- Nyolcszáz kilométer, az 16 óra. Ennél gyorsabban nem megy. A kamionosoknak is így számolnak. Óránként 50km. Idefelé nekünk is így jött ki Szófiáig.
- A Wartburg hogy bírja?
- Jól. Indulás után 10 perccel elkezdett rángatózni, de megrugdostam a pedált, kicsit bömböltettem a motort, aztán meggyógyult. Gondolhatod, milyen görcs állt azonnal a gyomromba. Tegnap reggel megint rájött a rángatózás, de le is állt. Újraindítottam, azóta jó. Inkább a Csaba Daciájával van gond. Elszakadt az ékszíja, a hűtőventillátort is direktre kellett kötni…
- A fűtést meg nem tudjuk kikapcsolni – fejezte be a mondatot Csaba, majd témát váltott.
- Mikorra érünk Szabadkára?
- Szerintem add fel a piacozási tervedet! Éppen néztem a térképen, hogy nem is kell a fizetős úton mennünk.
- Mehetünk Pancsova, Kikinda és Zenta vonalon. Szabadka nem esik útba. Úgyis késő este lenne, mire oda érünk.
- Tízre otthon leszünk, ha nem sokáig kell itt várni.
- Szerintem legjobb esetben is éjfél lesz, de inkább több.
- Mi van a fűtéseddel? – kérdezett rá Lajos az előbbi témára.
- Nem lehet lekapcsolni. Hiába húzogatom, tologatom. Fordul is a csap, mégse zárja el. Ruhát kell az ablakba rakni, hogy legalább onnét ne jöjjön ránk a forróság.
- Én meg a benzin miatt aggódom. Vagy már mondtam?
- Majd a sógorod vontat, ha kifogy. Nekem van egy tízliteres kannával, de kell is, hogy tankolás nélkül elérjem a magyar határt. Nem tudom, majd itt, a Szerb érchegységen átkelve milyen fogyasztásom lesz. Kétszáz kilométer kemény hegymenet.
- Azt beszéltük a sógorékkal, hogy amikor átérünk Magyarországra, megállunk a legelső helyen és eszünk valami igazi magyar kaját. Hosszú volt ez a hét, elegem van a salátából. – mondta Lajos kicsit mosolyogva azon, hogy milyen erőltetve eszem a konzervet.
- Nekem nem volt semmi bajom a kajával. Igaz, nem volt töltött káposzta, meg babgulyás, se rántott csirke, de otthon is elvagyunk ezek nélkül egy hétig. – válaszoltam nagyot nyelve a babgulyás emlegetésétől, na meg a szikkadt kenyértől.
- Tegnap délben is milyen finomat ettünk, azt is mondjad! – szólt ki Ibolya a kocsiból, kissé eldőlve a vezetőülés felé, hogy lásson bennünket.
- Nem igazán tudom mi lehetett, - nyalta körbe Csaba a száját – de olyan csülökféle volt, jó porhanyósra sütve, csak a krumplit sajnálták mellőle nagyon.
- Ja. Képzeld! - kezdtem részletezni a tegnapi ebédet. – már nagyon ki voltunk tikkadva a melegtől, sehol nem láttunk árnyékot, és egyszer csak ott van ez a kis tanya. Nem igazi étterem, inkább magánház, egy terasszal. A konyha egy különálló bódé volt csupán. Kértünk mindjárt üdítőt, meg mondtuk, hogy ennénk valamit.
- Oroszul értekeztetek?
- Dehogyis! Egyikünk se tud. Mutattuk. – s összezárt ujjaimat a szám felé közelítve demonstráltam a jelenetet.
- Azt persze nem tudtuk megmondani, hogy mit kérünk, de a bolgár csaj feltalálta magát. Felkapott egy tepsit és felénk mutatta a sült húst. Mondtuk, hogy jó lesz, és tényleg jó lett. Valami isteni. Csak a két pohár üdítő volt kevés.
- Hol volt ez?
- Mihajlovgrád előtt. (ma Montana)
- Na, visszamegyek a kocsihoz, hátha engednek már lassan.

Evés után még bőven volt időm emészteni is, nem nagyon kapkodták el a dolgukat a jugók sem. Nagyon meleg volt már az idő, de a kocsiban legalább a nap nem sütött. Az ajtókat mind kinyitottuk, hátha kevésbé melegszik fel az utastér. Az ülést hátratoltam, s amennyire Zsófitól elfért, hátradöntöttem a támlát, hogy jól kinyújtózhassak. Még egy félórát simán alhattam volna. Vagy legszívesebben fürödtem volna egyet a tengerben, de azt már magunk mögött hagytuk 600km-el.

*

A szállodai szobánk sajnos nem volt alkalmas társasági életre. Volt benne 2 rendes ágy, meg egy pótágy. Volt hozzá egy pici fürdőszoba, csodálatosan kicsiszolt, nagyszemcsés műkőpadlóval. Főzési lehetőség sem volt, na de ez nem apartman, hanem hotel.
A harmadik szobába a két „nagy fiút” küldtük át első éjjel, de aztán nem voltak hajlandóak átmenni, ezért mi, Ibolyával használtuk hálószobának. Ez így nekem tökéletesen megfelelt Ha a sógorékkal akartunk beszélni, vagy iszogatni, az erkélyre ültünk ki, mert ott csak egy korlát választott el bennünket. A szomszédos szállodaépületek között ráláttunk a tengerre.
A parti sáv takarásban volt, így csak a távolabbi vizet láttuk, s néha egy-egy teherhajót a horizonton. A sirályok folyton ott rikácsoltak a közelünkben. A halról átszoktak a hulladékra.
Megérkezésünkkor a szálloda halljában az utazási iroda munkatársa várt bennünket, megbeszéltük az elhelyezésünket, ellátott néhány jó tanáccsal, mint például…ne menjünk a telep északi részére, mert ott minden sokkal drágább, (ami nem volt igaz) inkább Ivánnál vásároljunk a közeli strandon, mert ő egy kicsit magyarul is ért. Ja és, hogy a tengerben mossuk le az út porát, mert nincs egyelőre más lehetőségünk.
Vigyázzunk a tengervízzel, mert sós, még a strandon mossuk le magunkról az ottani tusolóknál. Ha kirándulunk Várnába, számítsunk rá, hogy az üzletek üresek. Az üdülőtelepen viszont mindent megvehetünk.
Lementünk a rengeteg lépcsőn a strandra. A legalsó út mellett kőkerítés van, amelyeken nem kapuk, csak átjárók vannak. Az alkalmi strandolóknak azt hiszem fizetni is kellett, de nekünk volt szállodai bilétánk. A kőfalon túl homok nagyjából 50m szélesen.
Nagyon laza, nehezen járható, finomszemcsés homok, közte rengeteg törött kagylóhéj. Az emberi lábnyomoktól nem volt egy tenyérnyi sima felület. Kivéve persze azt a keskeny sávot, amelyet a hullámzás állandóan mosott. Maga a látvány nem mondható lenyűgözőnek. Valójában csalódtam benne. Egy nagy víz, ami a semmibe vész. Van egy 3 km hosszú strand, meg a végtelen víz. Dél felől egy hullámtörő gát zárja el a kilátást. Se sziget, se távoli sziklapart, csak a semmibe vesző víztömeg. Kicsit lötyög, még azt se mondanám, hogy hullámzik. Első érintkezéskor hideg, de hamar hozzá lehet szokni. Csak akkor észlelhető a só, ha a szánkhoz ér a víz. Ha elmulasztjuk a zuhanyozást, akkor sem fehéredik ki tőle a bőr, mint ahogy mondták. Azonnal elkezdtünk homokvárat építeni. Nem is olyan egyszerű. El kell találni a homok nedvességét. Ha sok benne a víz, akkor szétfolyik, ha túl száraz, akkor leomlik. Agyag nincs benne, ami összefogná. A strandon bizonyos távolságokba – tőlünk hármat lehetett látni – figyelő tornyok vannak felállítva, tetejükön zászló, aminek a színe tájékoztatja a fürdőzőket, de nem tudom, milyen szín mit jelent. A hotelben az iroda munkatársa azt mondta, hogy azért nevezik ezt a tengert Fekete tengernek, mert alattomos áramlásai vannak.

(Erről, azóta mást hallottam. A felső 300 láb csupán, amiben van élet. A mélyebb részeken teljesen holt. Semmi nem marad életben 100 méter alatt. Ennek csupán annyi előnye van, hogy konzerválódnak a hajóroncsok, de ezt nem tarom annyira fontos dolognak)
A számunkra nem ajánlott északi részen van jacht kikötő, és lehet motorcsónak által vontatott ejtőernyővel repülni. Mindezt persze csak messziről láttuk. Mint ahogy a Balcsik-Várna közt menetrend szerint közlekedő kishajót is. Fontolgattuk ugyan, hogy hajókázni kellene, de inkább kocsival kirándultunk.
Az egy, vízi kirándulás – amin én nem vettem részt – inkább mondható csónakázásnak. A strandon, derékig a vízben gázolt egy ember, kötélen húzta maga után a csónakját, s különböző nyelven kiabált a strandolóknak. Magyarul azt mondta, hogy „Ita haja” Gondolom, azt akarta mondani, hogy itt a hajó.
A csónakázástól izgalmasabb volt a strandoló hölgyek látványa, akiknek közel harmada nem viselte a bikini felső részét.
Kevés volt ugyan köztük igazán szép, és harmadnapra már megszoktam. Az Iván büféjének a közelében töltöttük a napokat. Délben már foglalni kellett az asztalt, hogy jusson hely az ebédhez. Hamburgert, makarónit, sört, almalét vettünk. Néhány nap után már nem tartottunk ebédidőt, mindenki akkor evett, amikor akart. Zsófi élvezte a vásárlást, nekem nem is kellett a büféhez mennem, helybe kaptam a kaját a plédemre. A tenger látványa csak első nap volt csalódás. Vasárnap reggelre felszállt a pára, kisütött a nap, szikrázott a hatalmas vízfelületen. A távoli hajók mozgásán érzékelni lehetett a föld görbületét. Északkelet felé tekintve, látni lehetett a Kaliakra fok fehér szikláit, ami lehetett tőlünk 50 kilométerre. Ez igen! Így már tetszik. Kár, hogy dél felé nincs kilátásunk a strandról.

Gondoltam, besétálok a gát végéig, hátha onnét ellátok majd Várna felé. Ekkor viszont elég erős volt a hullámzás. Óvatosan lépdeltem. Vízben nem is lehet másképp. Nem értem még el a gát közepéig sem, amikor már a számig ért a víz. Jött a hullám, átcsapott a fejem fölött. Rögtön utána jött a következő. Na, ez már nem annyira vicces, menjünk innét kifelé! Igen ám! Csak éppen nem arra megyek, amerre akarok. Kicsit meg kell dőlni a kívánt irányba, de akkor ellep a víz, nem kapok levegőt. Rémülten próbáltam a segítséget keresni. Senki nem volt hozzám 50 méteren belül.
Ha kiabálok, talán meghallják, de nem értik. Mire rájön valaki, hogy bajban vagyok, és feltéve, ha vállalkozik mentésre…Ajaj! A figyelőtorony legalább 200 méter ide. Egy pillanatra bepánikoltam. Amikor harmadszor is átcsapott fejem fölött a hullám, felugrottam, majd még egyszer. Mielőtt visszasüllyedtem volna a fenékre, meglendítettem magam előre, a part irányába. Sikerrel jártam. Néhány lépés után már csak a nyakamig ért a víz. Ettől megnyugodtam, de erős indíttatást éreztem arra, hogy megtanuljak úszni. A család észre se vette, hogy elcsavarogtam. Ezután nem is mentem csak addig, ahol derékig ért a víz.
Ott is többnyire gumimatracon fekve napoztam. Ebben az volt az érdekes, hogy evezni kellett befelé, különben a hullámverés kisodort a partra, s amikor már leért a matrac, felborított. Na, de ezzel a heverészéssel nem lehetett egy egész hetet eltölteni. Zsófi lányom ugyan nagyon jól érezte magát a szállodában is, miután felfedezte a liftet.
Talált magának bolgár barátnőket, s egy csepeli fiú is ránk ragadt. Esténként nagyokat sétáltunk a 20 000 fő kapacitású üdülőtelepen, de ez is legfeljebb két alkalommal érdekes.
Nagy élmény volt egy délutáni lakoma az Akácia étteremben. Elhatároztuk, hogy most beruházunk egy hatalmas ebédre. A szokásosnak a dupláját költöttük rá, de elegünk volt már a hamburgerből, meg a makaróniból. Gyanítom, hogy meg akartak szabadulni az ebédre készített ételektől, mert határozottan nagy adagot kaptunk mindenből. Desszertnek akkora fagylaltkölteményt raktak elénk talpas kehelyben, hogy Ervinnek fel kellett állni a székre, hogy magasabb legyen a fagyinál. A többi vendég is nagyot derült a váratlan nehézségen.
Egyszer nagyot sétáltunk a közeli erdőben. Majdnem úgy jártunk, mint Veliko Tarnovóban, de itt hamar elállt az eső. Megtekintettünk egy kolostorromot, ami valójában egy a homokkőbe vájt barlangrendszer volt. Az erózió leszakította a sziklát, így a kerítésen kívülről is megtekinthettük a vájatokat. Olyan volt, mintha egy keresztmetszetet akartak volna bemutatni. Egy Kikeri nevű erdei vendéglő udvarán már égett a máglya, húzta a cigányzenekar, bár vendégek még alig voltak. A kifüggesztett plakát szerint este műsor lesz. Csaba sajnálkozott, hogy nem tudjuk kire bízni a gyerekeket, mert szeretett volna este visszajönni. Engem valahogy nem vonzott a rendezvény. Talán még hálás is voltam az apró gyerkőcöknek, hogy létükkel akadályt gördítettek a részvétel elé.
Egész nyaralásunkon központi kérdés volt a sör. Az üvegekre 50-60 sztotinka volt ráírva, de általában 2 leváért vettük itt Zlatny Pjasaci-n Kinéztünk egy várost a térképen, ami aránylag messze esett a tengerparttól. Az 50 km persze nem volt olyan sok, főleg úgy, hogy a fele utat a tengerparton tettük meg, csak utána fordult az út keletnek, Tolbuhin felé. (azóta ez a város visszakapta a régi nevét. Ma, Dobrics-nak hívják) A tengerszinthez képest magasan van a város, s a szintkülönbséget rövid szakaszon kell leküzdeni.
Az erős emelkedőn utolértem egy teherautót, de a sűrű kanyarok miatt nem mertem megelőzni. Utánunk hosszú sor gyűlt össze. Csaba elfelejtette induláskor bekapcsolni a hűtőventillátort, így a lassú, megerőltető menettől felforrt a hűtővize. Félreállni nem volt lehetőség, így kénytelen volt zubogó vízzel felmászni a fenti pihenőig. Ott, szerencsére volt vízvételi lehetőség. Egy öreg paraszt éppen akkor ért oda szamaras fogatával. A pihenőben gyűjtötte a szénát.
Mint minden hasonló járművön, ezen is volt rendszám, ami egy helységnévből és sorszámból állt. Ilyen volt a kismotorokon is. Nem olvastam el, tehát nem tudom, hogy a bácsi melyik faluból jött ide.
Az az ötletünk támadt. Hogy a gyerekeket lefotózzuk a szamárral. Mutogatással megérttettük, mi a szándékunk. Az öreg készségesen segített a művelet lebonyolításában.
- Adni kéne neki valami ajándékot! – javasolta Csaba, de nem volt ötlete, hogy mégis mit.
Visszafelé már lett volna sörünk, de most semmi nem volt, amit feláldozhattunk volna. Annyi jutott eszünkbe, hogy az egyik felvételen ő is legyen rajta. Megtiszteltetésnek vette a kérést, s nagy izgatottan lekapta fejéről a svájcisapkát, amint a szamár gyeplőjét megragadta. Kopasz homloka csak úgy világított. Természetesen soha nem találkoztunk azelőtt, de ez a viselkedés annyira ismerős volt. Ezek szerint teljesen mindegy, hogy a világ melyik táján fotózunk ehhez nem szokott idős embert, mindenhol ugyanúgy viselkednek szokatlan helyzetben. Feltöltöttük a Dacia hűtőjét, s a diófákkal szegélyezett országúton begurultunk Dél-Dobrudzsa székhelyére Dobricsba, illetve akkori nevén Tolbuhinba. Egy buszpályaudvar közelében parkoltunk le. Egy üzlet kirakatában láttam kisméretű szekeret. Egy szamárhoz valót. Olyat, mint amivel nemrég fényképezkedtünk. Ezek szerint ezeket üzletben is meg lehet venni. Legalább ezt lehet, mert élelmiszerből ugyancsak szűkös a választék. A piacon konyakra alkudoztunk, de nem volt komoly a vásárlási szándékunk. A dinnye erősen elgondolkoztatott, de előbb még meg akartuk nézni a várost. Sok látnivaló nem akadt. Semmire nem emlékszem, pedig a szép épületeket meg szoktam jegyezni. Annyi maradt meg bennem, hogy egy hatalmas betonburkolatú téren állt egy nagy, szögletes szocreál „stílusú” áruház, amibe csak a két asszony ment be, s vettek egy-egy táskát, amibe az utcai árusoktól (két helyen is) vásárolt sört cipeltük.

Nem vettünk sokat, de súlyra a 10 üveg is éppen elég volt a táskának is, a vállamnak is. Üzletben nem volt sör, bár sokszor megtévesztett az a szokás, hogy sörösüvegben tartják többek között a gyümölcsecetet is. Tíz évvel korábban még nálunk se volt mindennapos a sör. Még május elsején is előfordult, hogy nem lehetett kapni a faluban. Ha volt, akkor is inkább csapolt sör, az üvegeset sokszor pult alól adták, vagy titokban korsóba áttöltve. Nem értem, mi volt ebben a lényeg, de így működött Bort tudtunk volna venni, de azt hozott Csaba otthonról.
Egy bódésornál lehetett felvágottat és csapolt sört kapni, de túl hosszú volt a sor. Egy tehetős turista mégsem áll be a helybeliek közé. Mert igenis, tehetősnek számítottunk ebben a szegény országban.
A várnai kirakatokat nézegetve feltűnt, hogy a bolgár sarokcsiszoló – amiből nekem is van egy – itt drágább, mint Magyarországon. Érdekes árpolitika. Egyszer persze betévedtünk egy valutás boltba, ahonnét gyorsan kifordultunk, mert ott már nem számítottunk annyira tehetősnek. Az élelmiszerboltok üres, drótkosaras gondolái rossz érzést keltettek bennünk, pedig minket ez, csupán látványszinten érintett. A cigarettavásárlást is korlátozták. Ibolyának a kosarából kivett a pénztáros egy dobozzal, mert – ezek szerint – egy vásárló csak két dobozzal vehet. Ez a várnai kirándulás egy másik napra esett. Szerettük volna megnézni a kikötőt. Az útikönyv várostérképe nagy segítség volt, bár inkább gyalogosan segített. Kocsival gyorsabban haladtunk, mint ahogy a térképet olvastuk. A vasútállomásnál sikerült leparkolni, de ezt is csak leparkolás után ismertük fel. Az állomás közvetlen a kikötőnél volt, de nekünk sokat kellett gyalogolni, hogy a hosszú móló végén eljussunk a hajóállomásig. Ezen a városon se volt mit nézni. A főtéren áll ugyan egy nagy, hagymakupolás székesegyház, de elég romosan. Ablakai bedeszkázva. Aligha használják. A pályaudvar melletti élelmiszerbolt kivételével egyetlen boltba se sikerült bemenni, mert éppen dél volt, amikor ezzel próbálkoztunk a belvárosban. Nem egyszerre zártak, hanem sorban, amikor éppen odaértünk. Az első boltból kiküldtek, a következőbe már be sem engedtek, aztán még néhány ajtaját láttuk amint éppen bezárják. Csodálkoztam, hiszen ez egy nagy város, ráadásul tengerparti üdülőközpont. Ennek ellenére délben minden bezár. A kikötő érdekes volt. Különösen a szovjet felségjelzésű személyszállító hajó. Megdöbbentőek voltak a méretei.
Bizonyára vannak tőle sokkal nagyobbak is, de én még nem láttam ekkorát sem. A kikötő távolabbi része nem volt éppen hangulatos, a rozsdás daruk látványa nem sokat dob a bámészkodó hangulatán, de érdekes, mert még nem láttam tengeri kikötőt. A móló északi része várfalszerűen volt megépítve. Ezen haladt fenn a járda, így a gépjárműforgalom nem zavarta a bámészkodásunkat. Lenn a köveken horgászok áztatták a zsinórt. A távoli strandon csak lézengtek az emberek. Igaz, a park, amely mentén végig lehet fürödni, 2 kilométer hosszú.
Ekkora területen néhány ezer ember se tűnik soknak. A parkban van akvárium, delfinárium és haditengerészeti múzeum.
Ezek megtekintésére egy másik alkalommal kellett visszajönnünk, mert a delfinek délelőtti bemutatóját lekéstük. A kör alakú épület úgy volt kiképezve, mint egy cirkusz, csak éppen nem fűrészpor volt a porondon, hanem medence. Meglepően kicsi medence. Gondolom elég mély lehetett, hiszen a delfinnek valahol lendületet kell venni a hatalmas ugrásokhoz. Az első sorokban jól jött az esőkabát. Szerencsére mi jó magasan kaptunk helyet. A fotózáshoz kevés volt ugyan a fény, de azért próbálkoztunk. Az előadás végén a parkban egy akkora katicabogár-felhőbe kerültünk, hogy alig kaptunk tőlük levegőt. A gyerekek ordítva rohantak a kocsi felé. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, de nem is hallottam róla. A szállodába visszaérve a recepciónál rendőröket láttunk. Sajnálkozva nyugtáztuk, hogy valakit biztosan megloptak, azért vannak itt a rendőrök. Csak szombat délután derült ki Veliko Tarnovoban, hogy a Csaba Daciáját is kinyitották, elvittek egy (kölcsön kapott) hálózsákot, és a turista gázpalackot.
Na, de ez már tegnap volt. Reggel, a kiköltözés után még terveztük, hogy fürdünk egyet a tengerben, de nem úgy van az. Ha bepakoltunk, akkor menjünk hazafelé!

*

Úgy is van. Menjünk hazafelé! Elindult a sor. A jugó vámos nem is nyittatta fel a kombi ajtót, csak benézett az ablakon. Tíz óra volt, mire átjutottunk. Hat és fél órája indultunk, eddig megtettünk 43 kilométert. Nem nagy eredmény. Egy órát visszaállítottunk ugyan, de attól még eltelt az idő.

következő rész: Beszél valaki magyarul?