Megérkeztünk Görögországba.

Jött egy kék egyenruhás, aki papírlapokat osztogatott. Mutatta az irodát, ahová majd be kell vinnünk. Jól jött most a minimális angol tudásom, legalább el tudtam olvasni, milyen adatokat kérnek. Csabáéknak a segítségemre volt szükségük, s ez dobott egy lapáttal az önbecsülésemre. Érdekesnek találtam, hogy nem kellett félre állni, csak maradtunk a sorban, pedig nem tartom valószínűnek, hogy minden átkelőnek egyforma időbe telik, amíg kitölt egy belépő lapot. A lapokat bevittem az irodába, ahol szinte rá se néztek, csak ráütötték a pecsétet, majd mutatták, hova menjek a paszporttal.
- Green card of the car, please – mondta az ügyintéző, miután megnézte a négy útlevelet.
Az utasok nem kellettek hozzá, elhitte, hogy az általam benyújtott útlevelek tulajdonosai ülnek odakinn a kocsiban. Benyújtottam a kért igazolást.
- Kéri a zöld kártyát is, amit a kocsira kellett kiváltani. – mondtam Csabának, aki mögöttem állt a sorban. Tudtam, hogy nem fogja érteni, amit kérni fognak tőle, s ekkor megint nagyon büszke voltam az angol tudásomra, ami valójában éppen csak a semmitől több valamicskét.
Beültünk a kocsiba, vártuk, hogy majd jön a vámos, vagy valaki, de senki nem jött oda. Felnyílt előttünk a sorompó. Gondolom azért, hogy mehetünk, hát elindultam.

Csendes kis átkelő. Egy jó darabig az úton is alig volt forgalom. Kiszélesedett a völgy, és a folyó is, bár itt is sekély volt a meder, sok helyen kilátszottak a kövek a vízből. Annyi változott az eddigiekhez, hogy itt már nem Struma volt a folyó neve, hanem Strumonas. A határtól 35km volt a következő pont, ahol irányt kellett változtatni. Mint már említettem, a sebességkorlátozásra különös gonddal figyeltem. Itt, minden elágazásnál lassítani kellett, de jól is jött nekem ez a szabályozás, mert legalább volt idő eldönteni, merre kell tovább menni. A következő támpont Sérres. Ott majd le kell térni a főútról, nehogy elmenjünk Dráma felé Trákiába. Rácsodálkoztam a görög falvakra. Filmekről ismert amerikai városkákra emlékeztettek. Széles utcák mellett többnyire lapos tetős, emeletes házak sorakoztak. A földszinten üzletek, műhelyek, garázsok.

Minden faluban egy-két benzinkút. Minden ház készen van, nincs építőanyag, se törmelék. Sehol egy csepp szemét, vagy gazos, elhanyagolt telek. Erős a kontraszt a tegnap látottakkal. A görögökről nem hallottam, hogy nagyon precízek, igényesek. Inkább lazák, kicsit trehányak. Ennek most éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Még azt se mondhatom, hogy kirakat falvak, hiszen mi most ugyancsak letértünk az idegenforgalmi fő csapásirányról. Eddigi útjaim során csupán Ausztriában láttam hasonlóan tiszta, rendezett településeket. A román és szláv területekről ne is beszéljünk, azok egyáltalán nem ilyenek. A falvakban, a széles utcákon mindenféle autók parkolnak. Többségük nem is személykocsi, hanem japán gyártmányú pickup. Toyoták, Nissanok, Mazdák, de legtöbb a szemmel láthatóan régi Isuzu. Sérres előtt 5km-el, befurakodtunk a Thessaloniki felől jövő forgalomba. A várost elérve követjük a „transit” tábla iránymutatását. Eléggé tekervényes útvonal, de legalább biztosan átvezet a városon, nem tévedhetünk el. Errefelé már nem sok csodálnivaló van a tájon. Csupasz dombvidék, még fára sem emlékszem. Az út ettől még nem volt unalmas, volt benne lejtő, emelkedő, éles kanyar bőven. Sokszor felfigyeltem ugyanarra a szöveges táblára. Csak a sokadiknál jöttem rá, hogy a rossz minőségű útra figyelmeztet. Nem tudom miért rakták ki, hiszen a burkolat szinte hibátlan volt. Ahol mégsem, ott már építették a másik útpályát. Különös módját választották az útjavításnak. Nem foltozgatták az aszfaltot, hanem az elhasználódott út mellé építettek másikat. Meg sem említeném, ha egyedi esetet láttam volna, de sok ilyen szakasszal találkoztunk a környéken. A számunkra megfelelő irányban csak mellékutak vezettek, ezek közül sem az ideálist találtuk választani. A szükségesnél talán 10 km-el mentünk többet. A tájat uralta az előttünk magasodó Pangeion hegy, ami már közvetlen a tengerparton emelkedik a tengerszint fölé 1800 méterre. Megnyugtató érzés, hogy addig már nem kell elmennünk, tehát közel járunk a célhoz és még nincs is este. Igaz, jónak láttam a lámpát felkapcsolni, hiszen a napszakhoz képest erősen romlottak a látási viszonyok. Erősen beborult. A többi közlekedő partner nem követte a példámat. Mint még a délután folyamán megtapasztalom, a görögök csak akkor kapcsolják fel a világítást, ha már nem látnak.
Erős szürkületben sem. A helységjelző táblák csak görög betűvel voltak kiírva, amit nagyon nehéz néha beazonosítani. Sok esetben nem lehet megtalálni a megfelelő latin betűt, így fordul elő, hogy különböző változatait olvashatjuk ugyanannak a szónak.

Az útirány-jelzőkön angol felírat is van, de nem mindig. Felfigyelünk egy hosszú szóra, ami vízszintesen áthúzott O betűvel kezdődik. Egy idő után már – elsősorban a szó hosszáról – felismerjük, hogy ez a Thesszaloniki. A nagybetűket lassan megjegyezzük, de a kicsiket képtelenség megtanulni. Némi segítséget adnak az egykori orosz nyelvi tanulmányaink. Vannak megegyező betűk. Egy, falun kívüli benzinkútnál megállunk. Nem kell még tankolni, inkább útbaigazítást kérnénk. Persze, ha már megállunk, miért ne tankolnánk. Nálunk akkoriban az oktánszám alapján különböztettük meg a benzint. Vagy úgy, hogy normál, és szuper. Én normált használtam a Samarába. Itt valami „a” betűvel kezdődő jelölés volt, amit nem tudtam micsoda, de még kiolvasni se nagyon sikerült. Azt se mondhattam, hogy 86-os, mert így, magyarul nem érti. A poros hátsó ablakra rárajzoltam a számot, de nem értette a kutas, miért teszem.
- Szuper? – kérdezte.
Ráztam a fejem, hogy nem. Letekerte a tanksapkát, beleszagolt a legutóbb tankolt bolgár benzinbe, s megállapította, hogy szuper. Jól van, akkor legyen az! Árban nem jelentős a különbség. Dollárban, márkában fizethettük. Kicsit nehezen jött össze a kiszámolása, de végül jó árban tankoltunk. Drachmában – vagy ahogy a görög betűk kiolvasásával magyarul hangzik - apaxmaiban, jobb lett volna, de nem váltottunk eddig még pénzt.
Ezután jött a lényeg. Mutogattam az útra, s kérdeztem, hogy ez lesz-e a helyes irány Amfipois felé. Kicsit furcsán nézett, de rábólintott. Bizonyára nem értette, miért nem a tengerhez megyünk. Amfipolis-ban nincs semmi csak romok. Ugyanabban az irányban kell elindulni, csak le kell térni. Egyszerűbb lett volna a tengert kérdezni. Igaz, nem tudtam még akkor, hogy pelagosz, de gondolom, azt is megérti, hogy mare. Tehát helyes volt az irány.

Leértünk a tengerpartra. Nem volt egy nagy durranás, erősen el volt borulva. Hullámzott a partnál, de nem láttunk messzire. Jobbra mutatott a hosszú tábla, az áthúzott O betűvel. A parti úton, hamarosan elértünk egy üdülőterületre. Az út szélén a szemetesre az volt írva, hogy Asprovalta. Nem latin betűkkel, de felismertük a nevet. Eddig helyben vagyunk, most már csak az Angela tours irodáját kell megtalálni. A vízparti szállodák egyikén, megláttuk az Angela Hotel feliratot. Bekanyarodtunk.
Nem ezt keressük, de talán köze van hozzá. Jól sejtettük. Magyar vendégek üdvözöltek bennünket. Nekik előnyük volt velünk szemben, mert a rendszámtábla alapján kitalálhatták, hogy magyarok vagyunk. Na, ezek legalább megértik, mit keresünk. Szerencsénk volt, mert éppen itt tartózkodott a tulajdonos fia, aki hamarosan indult a városba. Elvállalta a felvezetést. Így már könnyen odataláltunk. Itt figyeltem fel rá, hogy nem használnak világítást, így én is lekapcsoltam a lámpát. Igaz, valamelyest talán világosabb is volt, mint egy órával korábban.
Az irodában magyarul fogadtak bennünket. Átadtuk a papírjainkat.
- De hát magukat csak holnapra vártuk.
- Igen tudom, de a rádióban 4 nap várakozást jósoltak a kompnál, ezért indultunk hamarabb. Szerencsére elég volt egy napot várni.
- A szobáikat viszont még nem tudjuk átadni. Csak holnaptól lesz helyük. Sajnálom.
Tanácstalanul tanácskoztunk. Lassan már este lesz, nem nagyon van időnk szállást keresni. Ha más nincs, alszunk a kocsiban.
- Van itt valahol a közelben kemping? – kérdezte valamelyikünk.
- Van, de nem könnyű megtalálni. –
Furcsa válasz. Ha van, akkor biztosan kitáblázták, hogy a hozzánk hasonló elveszett turisták megtalálják. Azt is sejtem, hogy az útnak melyik oldalán kell keresni. Nem kizárt az sem, hogy már láttuk is, amint idefelé jöttünk. Talán eszébe jutott a kapcsolattartónknak, hogy a ma éjszakai szállás díja jobb lenne az ő zsebében, mint a számára idegen kemping kasszájában.
- Talán meg tudjuk oldani – villantotta meg előttünk a remény szikráját. Elmélyülten keresgélt a nyilvántartásukban, s végül eredménnyel járt.
- Ma éjszakára oda tudunk adni egy apartmant, amibe holnap jönnek, tehát reggel ki kell pakolniuk.
Nagyszerű! A hölgy kocsiba vágta magát, s elvezetett a helyszínre. Bemutatott a házigazdának.
A ház egy idős házaspáré volt, akik az irodának fix összegért kiadták egész szezonra. Ez azért érdekes, mert a kapcsolattartónk rájuk hivatkozott, amikor a – miénktől igényesebben berendezett, tehát drágább – szállás árát elkérte. Nehezteltünk rá érte, bár nem tudom, miért kaptuk volna ajándékba az egy éjszakát.

Mivel nem rendezkedhettünk be hosszabb időre, csak a legszükségesebb dolgokat vittük fel az emeleti szállásunkra. Szerdán este indultunk, csütörtök hajnalban, a kocsiban aludtunk, következő éjjel a Duna kempingben, ahol nem kívántunk a hideg vízben lezuhanyozni. Most van péntek este, fürödni kellene mind a nyolcunknak. Csakhogy! Vihar volt az elmúlt napokban, értelemszerűen nem sütött a nap. A melegvizet viszont kizárólag a tetőn elhelyezett napkollektor termeli. Vagyis nincs melegvíz. Ha ettől eltekintünk, nagyon remek apartmant kaptunk. Nyolcan is jól elférünk benne. Egy ugyanilyet szívesen elfogadnék lakásnak is. Azt nem is gondoltuk, hogy mekkora szerencsénk van a fürdőkáddal, ugyanis a későbbi szállásunkon csupán tusolók voltak. Ez azért lényeges, mert a konyhai tűzhelyen melegítettünk fürdővizet. A zuhanyrózsába körülményes lett volna beletölteni. Szerencsére elég nagy edényeket találtunk. Mire végeztünk a fürdéssel ugyancsak benne voltunk az éjszakában. Így nem nagyon gyönyörködhettünk a kilátásban az erkélyről, ami az Égei tengerre nézett. Most viszont a „fekete” tengerre, mivel sötétben minden tenger fekete

Másnap reggel el kellett hagyni a lakosztályt. A felhordott holminkat már nem vittük le, hanem berakhattuk a szemközti két apartmanba. Ezt ajánlották fel, s egy harmadikat, amely a hátsó utcárólnyílt. A végleges elhelyezéssel meg kellett várnunk a buszt,amelyik Zoliékat hozta. Nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal,de egyébként is az lett volna a legfontosabb ténykedésünk, hogy lemenjünk a partra. A ház előtt volt egy út, utána a víz felé lejtő homokos part. A víz lehetett …nem mértem …legalább nyolcva-száz méterre a kaputól. Nem lehetne mérve se pontos távolságot mondani, hiszen naponta növekedett. Egy hét alatt legalább 10m-el messzebb került. Az első napokban még a vihar utóhatását érezhettük, de naponta visszább húzódott a víz. Kedd estére már teljesen elsimult. Délutánonként mindig felerősödött a hullámverés,de alkonyatra tükörsima lett.

A homok durva szemcsés volt, nem lehetett belőle homokvárat építeni, mint ahogy a Fekete tengernél tettük. A gyerekek persze próbálkoztak. Sétálgattunk a parton, gyűjtöttük a kagylókat, kavicsokat. A gyerekek belemásztak egy, a homokban lévő csónakba, amiért nagyon mérgesen kiabált egy helybéli. Nem értettük, de azt hiszem arra tett javaslatot, hogy hagyják el a csónakot. Türelmetlenül figyeltük az utat, hátha jönnek már Zoliék. Tizenegy óra múlt egy kicsivel, amikor megérkeztek. Mielőtt felcuccoltak volna, lejöttek a partra. Elbűvölten nézték az erősen hullámzó, végtelen tengert. Jól esett látni, hogy milyen hatást tett rájuk. Ők még most láttak ilyet először. Mi már másodszor. Emlékszem, hogy énrám nem így hatott,amikor először megpillantottam. Párában úszott, amikor az Aranyhomoknál megláttam. Várnában hatalmas, házilúd méretű sirályok repkedtek az út fölött,izgatottan vártam, hogy megtekinthessem végre a tengert is. Amikor végre megláttam, csak olyan volt, mintha egy folyóhoz értünk volna, aminek a köd miatt nem látjuk a másik partját. A “bűvölet” csak másnap jött,amikor a szikrázó napsütésben elláttam a legalább 30km-re lévő mészkőszirtig, a Kaliakra fokig. A keleti látóhatáron teherhajók araszolgattak Várna felé, vagy éppen onnét távolodva.
- Mekkora víz! – tört ki Zoliból a döbbenet.
Érdekesen hatott rám a csodálkozása. Olyan volt, mint amikor a gyerekem felfedez valamit, amit én már régen ismerek. A második tengerparti nyaralásommal én már világjárónak éreztem magam.
Az asszonyok zökkentettek ki bennünket a bámészkodásból.
- Gyertek befelé, hordjuk fel a cuccot!
Mentünk.Végighallgattuk, amint Nagy Zoliné Mari, kiharcolja a jussunkat. A kapcsolattartó hölgy a reggel felajánlott elhelyezéshez tartotta magát, de Mari nem hagyta magát, ragaszkodott a kifizetett negyedik apartmanhoz is. Végül ő győzött. Nem is a hátsó utcait kapta, hanem a fölöttünk lévő kettőt, így egy helyre kerültünk mindannyian. A közös társalgót a mi szintünk széles folyosóján alakítottuk ki. A szemközti lakosztályba – ahol az első éjszakát töltöttük - egy fiatal pár költözött be, de velük nagyon ritkán találkoztunk. Így szinte magunk voltunk.
Miután berendezkedtünk, mi felnőttek egyen-kettenként leszállingóztunk a partra, vigyázni a gyerekekre, nehogy vizesek legyenek. A szél erősen fújt a tenger felől, magasra felcsapva a hullámokat, vízpermettel beterítve a parton állókat. A gyerekek beszaladgáltak a visszahúzódó vízbe, majd amikor jött a következő – néha méternél is magasabb - hullám, futás kifelé! Akinek sikerült a hullám előtt kiérni, futás közben az is összecsapta magát. Néhány percig próbáltuk tiltani a berohangálást, de aztán mi se bírtunk ellenállni. Mikor utolsóként Ibolya is leért a partra,már mindenki csurom víz volt. Először még mérges volt ránk, de ez csak addig tartott, amíg ő is a mi sorsunkra jutott. Remekül éreztük magunkat. Zoliék most találkoztak először a tengerrel, nekünk meg az tetszett nagyon, hogy nekik nagyon tetszik. Nekünk ugyan nem volt már újdonság, mégis boldogan rohangáltunk a nedves homokon, a felcsapódó víz elől nagyokat ugrálva. Felnőtt, gyerek, mindegy. Semmi különbség nem volt köztünk. Többnyire csak derékig áztunk el, de Zsófi tovább. Az ő ruhája nyakig lett vizes. Na, meg azon felül még a feje is.

- Nagyon jó volt. – nyilatkozta később – Minek mentünk oda, ha nem lehettünk vizesek?
Teljes mértékben egyetértek. Ez az egész utazás arra lett kitalálva, hogy jól érezzük magunkat. Ha ehhez az kell, hogy csurom vizesek legyünk,akkor legyünk csurom vizesek!

Vasárnap reggelre elállt a szél, de a tenger még mindig erősen hullámzott. Nagyon jól szórakoztunk azzal, hogy a labdát messzire berugdostuk, de a hullámverés mindig kihozta. Csütörtök este a tükörsima víz véletlenül érte el a labdát, ami lassan elkezdett befelé úszni. Mivel hosszú nadrág volt rajtam, nem voltam hajlandó bemenni érte. Amikor már tíz méterre volt a parttól, Zsófit se mertem engedni, hiszen őt ott már ellepte volna. Mire Nagy Zoli odajött hozzánk, már neki se javasoltam, hogy beússzon. Így a labda lassan, de biztosan elúszott a tengeren messze-messze. Az vígasztalt, hogy úgyis lyukas volt már. Egy halászcsónakból meglátták, s mivel nem tudták mire vélni, odakanyarodtak érte, és megszákolták. Aztán mégse tartották meg, hanem elrúgták, hátha más is kihalássza majd.
Na, de ez még egy későbbi eset, most még csak vasárnap van, ismerkedünk a közvetlen környezettel. Semmi látványosság nincs a közelben, csak maga a tenger. Ez egy üdülőövezet. Nincsenek lakóházak sem, csak a hozzánk hasonló népek számára épült nyaralók. Presszók, vendéglők voltak ugyan, de nem láttuk értelmét beülni, hiszen önellátók voltunk, tudtunk magunknak főzni, italt pedig vettünk a közeli élelmiszer boltban. Ha bazárt akartunk látni, kocsiba kellett ülni, és bemenni Asprovaltára. Noha azt hittük ott vagyunk, valójában ezt a részt Néa Vrasnának hívták. A főúttól a hegyek felé volt egy Öreg Vrasna is, ott lakhattak – gondolom – a görögök. (Az Öreg persze nem így magyarul, de ezt jelentette a görög jelző, amit már elfelejtettem.)

A mi partszakaszunkon még rendezett strand se volt,ahhoz is el kellett volna menni Asprovaltáig. Na, de legalább nem kellett idegen embereket kerülgetni, itt szinte magunk voltunk. Vigyázni is magunkra kellett. Nem volt ajánlatos tíz méternél jobban eltávolodni a parttól, mert gyorsan mélyült. Kicsit már tudtam ekkor úszni, de még csak ott mertem próbálkozni, ahol egyébként leért a lábam.
Nem voltam olyan bátor, mint korábban az Aranyparton. A hullámtörő gát takarta a kilátást Várna felé. Gondoltam, besétálok a végéig, hátha többet látok. Már a nyakamig ért a víz, ami persze hullámzott is. Néhányszor átcsapott a fejem fölött, jobbnak láttam visszaindulni. Csak az volt a gond, hogy nem arra mozdultam, amerre akartam. Ahhoz, hogy a kívánt irányba tudjak megdőlni, már túl mély volt a víz. Mi tagadás, elfogott a halálfélelem. Rögtön azt figyeltem, hogy a legközelebbi strandoló is milyen messze van tőlem. Ha azonnal észrevennék, hogy bajban vagyok, akkor se érnének ide időben. Arról nem is beszélve, hogy ha nem látnák, hogy fuldoklom. Néhány felugrás után sikerült a part felé lépnem néhányat, ahol már biztonságban éreztem magam. Ekkor határoztam el, hogy meg kell tanulnom úszni. Két évvel később, még nem sok eredménye volt az elhatározásomnak.

Volt a közelben egy nádfedeles bár, közvetlen a parton. Oda csak Zoli ült be egyszer a fociról beszélgetni a görög személyzettel. Érdekes lehetett úgy, hogy nem volt közös nyelv, amin kommunikálhattak volna. Mivel közülünk csak ő volt ott egyedül, az elmondására kell hagyatkoznom, pedig biztosan jókat lehetett volna nevetni. Mint ahogy az is érdekes beszélgetés lehetett, amikor Asprovaltán érdeklődtük a futball európabajnokság eredményét. Ez akkor történt, amikor Csabával és Zolival elszabadultunk a családtól. Előbb persze tettünk egy közös kirándulást.
Vasárnap dél körül elsétáltunk a parton a városig, kirakatokat nézni. Nagyon messze volt, nem is mentünk el ide többször gyalogosan. Ilyen helyen nem számít a vasárnap, minden nyitva van. Képeslapon kívül mást nem vettünk. Kalapot nézegettünk, meg gyümölcsöt, ami a dinnye kivételével mind nagyon drága volt. A dinnyét persze nem akartuk ilyen messziről cipelni, így egy pickupról vásároltunk, hitünk szerint a szállásunk közelében. A közelséget illetően persze tévedtünk. Legalább egy kilométert kellett még cipelni a két dinnyét,amit vettünk.
Mivel mindkét kezemben volt egy-egy dinnye, nem lehetett váltogatni. Tamás segített néha egy kis ideig. A kis Nagy Zoli csak egyet cipelt, de az 12kg-s volt. A két ember – Csaba és Zoli – valahol elkószáltak a nagy sétálásban, így ők kimaradtak a cipekedésből. Az volt a vicc az egészben, hogy mire a szállásunkra értünk, a dinnyeárus is ott volt a ház előtt.
Megírtuk az üdvözlőlapokat, és mi fiúk megkaptuk a parancsot, hogy adjuk postára, váltsunk pénzt és hozzunk grillcsirkét. Beültünk Csabával meg Zolival a Nissanba, és irány a postaláda, meg a bank. A pénzváltást úgy gondoltam, hogy kisebb címletű márkát kértem volna. Mivel nem tudtam másképp, újjaimmal ollózó mozdulatot mutattam. Biztosan értették, de nem jött össze az üzlet. Az utazási irodánkban oldották meg a gondomat. Ezután átmentünk abba a kisvendéglőbe, ahol a családi séta során is kinéztük, hogy legszebbek a grillcsirkék. A csirkés Alfonz, Adolf, vagy Oszkár (valami ilyesmi neve volt ) összeillesztett ujjhegyeit a csücsörítő szájához emelve mondta, hogy csirke. Nem csikken, hanem magyarul, hogy csirke. Csak ezután kérdezte meg, hogy németek vagyunk-e, vagy magyarok. Lehetett itt más ételt is rendelni, de a csirkét ajánlotta. Vettünk is tőle mind a hárman egy-egy jó nagyot. Mindegyik több volt egy kilónál. Finom is volt, mint ahogy az eladó mutatta. Én még kedden is ebből reggeliztem. Amíg vártunk a csirkére, kértünk egy-egy sört, Zoli még egy ürgét is mellé. (fél decis üveges pálinka) Alfonz javasolta, hogy foglaljunk helyet. Zoli körbekínálta az ánizspálinkát. Az üveg tartalma csupán egy korty, óvatosan kellett kóstolni, hogy mindenkinek jusson. Egyetlen pincurka korty egyszerre kétféle véleményt mondatott velem. Először nagyon furcsának, majd nagyon fínomnak találtam. Később megváltozott az ánizsról a véleményem, de mivel csak ilyen pálinkát találtunk egész héten, nem nagyon válogathattam.

Amíg iszogattunk, figyeltük a legalább két méter magas, feltűnően ronda görögöt, amint készíti a csirkéinket. Ollóval lenyirta a sütőből, papírba becsomagolta, átkötötte spárgával, majd odahozta az asztalhoz. Zolit nagyon izgatta az európa bajnokság végeredménye, ami éppen ezekben a napokban zajlott, s már éppen csak a döntő volt hátra, amikor elutaztunk hazulról. Az utcán sétálgatva találtunk Népszabadságot, de még a szerdai szám volt meg, amiben ez még nem volt benne.
- Meg kellene kérdezni, hogy ki győzött!
- Na, majd én megtudom – ajánlkoztam. Megkérdezem Alfonztól, biztosan tudja.
- Du ju szpik inglis? – szögeztem neki a kérdést, amikor odajött.
- Ih sprekt dojcs – válaszolt, miközben ingatta a fejét, hogy nem ért angolul. Nem állt ott felettünk, mivel neki közben dolga volt. Ennek ellenére megfogalmaztam a kérdést, hátha mégis kitalálja, mit akarunk megtudni. Amikor az üres poharakért jött, megszólítottam.
- Vics nésőn dö csempjön, in dö jurop futból csempjönsip? Denmark, or Néderland?
- Finító. – válaszolt kurtán.
Ezek szerint megértette, hogy miről kérdeztem, csak azt nem, hogy mit. Na, ettől nem lettünk okosabbak. Zolinak másnap délelőttig kellett várni, hogy a már említett nádas büfében megtudja az eredményt. Mivel engem nem érdekelt, azóta se tudom az eredményt.

Ezzel a kalandunkkal vége is lett a vasárnapunknak. Természetesen egy fürdést még megejtettünk a tengerben, a kapuban lévő zuhanyozónál lemostuk magunkról a sós vizet, mert ha nem tettük, az ablakból figyelő tulajdonos ránk szólt. Nem tűrte, hogy lábunkon behordjuk a homokot. Noha nem volt nehéz dolga a takarítással, hiszen az egész folyosó, lépcsőház, márvánnyal volt burkolva, amit naponta végigslagozott, s ezzel ki is volt takarítva. A lépcsőkön, és a széles előterekben – szinte sötétben – nagyon üde növények zöldelltek. Csodálkoztam is rajta, hogy mitől olyan egészségesek, hiszen egy kis napfény azért kellene nekik, amire esélyük se volt. Csak később jöttem rá, hogy ezek művirágok. Nagyon tetszett a szobáknak a fala. Nem egyértelmű, hogy tapéta volt rajta, vagy valami nemesvakolat, de olyan durva felülete volt, mint nálunk a külső színezéseknek. Később, ennek hatására idehaza raktunk fel hasonló műanyag tapétát, de nagyon megszenvedtünk vele. Na, szóval fürdés után vacsora, majd kiültünk a társalgónak kinevezett előtér műanyag asztala mellé, sörözgetni, beszélgetni. Jó alkalom volt, felemlegetni a tavalyelőtti nyaralásunkat, amit nem is annyira Zoliéknak meséltünk, hiszen volt már alkalmuk hallani, hanem a magunk kedvéért. Jó apropó volt a péntek délelőtti gyorshajtás, amiért mindkettőnket megbüntettek. Ennek kapcsán kifejthettük Bulgáriával szembeni ellenszenvünket, amiért mindig molesztálnak a rendőrök.

Következik: 4/5 rész. Staurostól Kavaláig